„Sokan talán nem is tudják, hogy engem a grunge mennyire magába szippantott, mert akkor már nem publikáltam az újságban. 1996-ben hagytam abba a Hammerben az írást és a Sony Music révén nagyon mélyre mentem a grunge-ban. (…) Azért dolgoztam, hogy jól menjenek a Pearl Jam albumok. De az Epic mellett Sony label volt a Columbia is, ami meg az Alice in Chains lemezeket adta ki meg az összes side-projektet. A Mad Seasont, a Three Fisht és a többieket” – emlékezett vissza a kilencvenes évek elejére Szarka Joseph, a Metal Hammer egykori munkatársa, a Sony Music későbbi régióvezetője. Nagyinterjúnk a Hear Hungary ügyvezetőjével.
Szarka Joseph
A kezdetek és a Metal Hammer-idők
Uzseka Norbert, a HammerWorld magazin kiváló újságírója azt nyilatkozta a vele készült grungerys interjú első részében, hogy „nekem akkor már a Szarka Joseph volt az isten. (…) Számomra az újság aranykora akkor ért véget, amikor én bekerültem. De nem ezért, hanem mert nem sokkal ez után Joseph elment. Volt annak a korszaknak egy sajátos hangulata.” Gondoltad volna, hogy ekkora példaképek lesztek?
Nem, de egyszerű dolog ez. A hasonló érdeklődési körű, hasonló beállítottságú emberek inspirálják egymást. A Metal Hammer ráadásul egy rendkívül különleges hely volt, és az most is. Nagyon sok zene iránt elkötelezett ember dolgozott ott, akik nagy része ma is aktívan a zenéért dolgozik. Nekem a legnagyobb példaképem Lénárd Laci [a Metal Hammer egyik alapító-főszerkesztője – PM]. Nagyon sok szempontból. Ma már talán a barátomnak tisztelhetem őt, de ennek ellenére még mindig megvan vele kapcsolatban egyfajta távolságtartás is. Hiába járnak össze a családjaink, számomra még mindig ő a non plusz ultrája, a leghitelesebb figurája a magyar rockzenei újságírásnak.
Hogy kerültél a laphoz?
Az első koncert, amire kísérő nélkül mentem el, az a ’86-os Helloween/Ossian buli volt a Kisstadionban. Ott vettem meg az első Metallica Hungarica kiadványt. Azonnal megérintett Cselőtei Laci és Lénárd Laci szellemisége, illetve az, hogy ők mennyire hisznek ebben a műfajban. Érezni lehetett, hogy feltették a zenére az életüket. Emellett az a szándék is átjött, hogy lehet a műfajért tenni.
A Hammer előtt írtál máshova is?
Igen, de először nem önszántamból. A középiskolában volt egy holland-magyar csereutaztatás. Ott hallottam először a Guns N’ Roses Appetite For Destructionjét, és itt vettem meg bakeliten a Rage For Ordert a Queensryche-tól. Miután hazaértünk az iskola KISZ titkára engem jelölt ki, hogy készítsek beszámolót a suli lapjába az útról. Emlékszem, úgy írtam alá a cikket, hogy „az önkéntesen kijelölt újságíró”. (nevet) Ez azonban mégis elindított valamit. Márkus Attila, a Just nevű együttes bőgőse egy osztállyal fölöttem járt. Az Egressyben nem sokunknak volt hosszú haja, így hamar összehaverkodtunk, és Attila elhívott az egyik próbájukra. Az egész rockújságírói tevékenységem onnan indult, ahogy hallgattam őket, és próbáltam leírni, hogy mit csinálnak.
Eleinte egy fanzine-ben is publikáltál, ugye?
A Metal Hammerben olvastam a kenderesi Metal Sides fanzine-ről. Arra nem is gondoltam, hogy a Hammernek valaha is írni fogok. Honnan vettem volna ehhez a bátorságot? Kiss Andrásnak, a fanzine szerkesztőjének viszont felajánlottam, hogy szívesen segítek a fénymásolt újságot összerakni. Andrásban egy különleges, jó embert ismertem meg, akivel évtizedek után nemrég hozott össze újra az élet, és ott folytattuk a beszélgetést, ahol anno abbahagytuk. Az első két lemezismertetőm a Mötley Crüe-től a Dr. Feelgood, valamint a Testamenttől a Practice What You Preach volt.
A bátyádat hallottam többször is Hendrixet játszani, az valami egészen elképesztő volt. Neked akkoriban már volt valamilyen zenei előképzettséged?
Nem, nem volt. Ezzel szemben Pisti nagyon tehetséges ember. Volt időszak, amikor szerintem ő játszott legjobban Hendrixet Magyarországon. Én egyszerűen csak próbáltam leírni az érzéseimet. Nagyon messziről futottam neki. A Just révén egyre jobban belekerültem a magyar underground metal színtérbe, jó barátságok szövődtek a Slogan, a Leukémia, a Mood tagjaival. Aztán megkerestem külföldi zenekarokat is. Volt egy nagyon vastag könyvem, amelyben 1990. január 1-től vezettem, hogy kinek mikor küldtem levelet, mikor adtam postára, mikor jött meg a válasz. Ebből egy nagy adatbázis lett, és olyan nagy számban jöttek a demók, hogy egy idő után Andrással nem tudtuk feldolgozni őket. Éreztem, hogy ez így nem lesz jó. A külföldi zenészek rám bízták az anyagukat, én meg nem tudom az információt eljuttatni a potenciális rajongókhoz. Akkor írtam Lénárd Lacinak, hogy nem lehetne-e a beérkezett anyagokról ismertetőt publikálni a Hammerben. 1990 szeptemberében kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat Gödöllőn, akkor jelentek meg az első cikkeim. Óriási élmény volt! Aztán Laci egyre több munkát adott és szép lassan bekerültem a csapatba. Mai napig rendkívül hálás vagyok neki, hogy lehetőséget adott és partnerként kezelt már a kezdetektől fogva.
Nagyon nagy hatással lehetett rád, hogy ilyen tisztelettel beszélsz róla. Szerintem ez nagyon jó dolog.
Abszolút ő a szakmai példaképem. Nyilván egy csomó dolgot máshogy látunk, hiszen ma már én nem vagyok ortodox metálos. Nagyon sokféle zene iránti nyitottságot tanultam a Sony Music révén. A popzenében is találtam rengeteg értékes dolgot, és az évek során nagy rajongója lettem a bluesnak is. Utóbbi részben a testvérem hatására alakult ki, részben a Sony Music miatt, hiszen ott ismertem meg igazán Stevie Ray Vaughan, Jimmy Vaughan, Keb’ Mo’, valamint Joe Bonamassa munkásságát.
Mikor kezdtél el a rockzene iránt ennyire mélyen érdeklődni?
Ez első nagyon pontosan rögzíthető momentum az, hogy 1984-ben az addigi Deep Purple albumok büszke tulajdonosaként iszonyatosan vártam a számomra meghatározó Blackmore-Lord-Piece-Glover-Gillan felállás újjáalakulását. Aztán a Powerslave albummal az Iron Maiden vált az elsőszámú kedvencemmé, majd jött a Queensryche és a Dream Theater. A legmeghatározóbb év pedig 1989 volt. Ekkor töltöttem be a tizennyolcat, és rengeteg olyan album jelent meg, ami mai napig meghatározó számomra.
Úgy néz ki, hogy bárkivel készítek interjút, a Queensryche valahogy mindenkinél előkerül.
A Queensryche számomra nagyon nagy hatás, az Operation Mindcrime album nálam mindent visz. Vagy ott van az Empire nyitódala, a Best I Can. Az az életindulóm azóta is. Geoff Tate gyakorlatilag egy novellát kerekített a dal köré a srácról, aki véletlenül meglövi magát, és emiatt tolószékbe kényszerül. A dalnak nagyon fontos üzenete van, arról szól, hogy próbáld meg a lehető legtöbbet kihozni abból az életből, amit kapsz. Az egyetemen öt éven keresztül, minden egyes vizsgám előtt meghallgattam ezt a dalt, mielőtt elindultam otthonról.
És a Dream Theater?
Az is régi történet, Mike Portnoy-jal még leveleztem is az énekes váltás időszakában. Mostanában találtam meg a szüleimnél a kézzel írt leveleit. Nagyon nagy flash. Nekem egyébként, mint később rájöttem, Kevin Moore volt a meghatározó alkotó a zenekarban. Sokáig nem értettem, hogy a kiválása után megjelent zenéik miért nem okozzák ugyanazt az élményt, mint az első három album. Aztán rádöbbentem, hogy a kedvenc Dream nótámat, a Space Dye Westet ő írta, és megértettem, hogy számomra ő volt a kulcsember, ami meglepő, mert az esetek 99%-ban a gitárosokért rajongok.
És hát a grunge-ot akkor még nem is említetted.
Sokan talán nem is tudják, hogy engem a grunge mennyire magába szippantott, mert akkor már nem publikáltam az újságban. Amikor Sony Music alkalmazott lettem, abbahagytam az újságírást, mert a két dolgot nem tartottam összeegyeztethetőnek. Elköteleztem magam a Sony Music és művészei mellett, ezért visszás lett volna, ha a „konkurencia” kiadványairól kritikát fogalmaztam volna meg. 1996-ben hagytam abba a Hammerben az írást, és a Sony Music révén nagyon mélyre mentem a grunge-ban. Ennyire! [Joseph megmutatja a kapucnisa alatt lévő Shawn Smith pólóját – PM]
A grunge és én
Mennyire hozott változást a grunge a zenei ízlésedben?
Ez érdekes kérdés, mert számomra nem volt olyan nagy a váltás, mint amit például a metálosok éreztek. Édesapám, aki óriási példakép számomra a munkához való hozzáállás, kitartás tekintetében, zeneileg is nagy hatással volt rám. Olyan zenék pörögtek nálunk, mint a Rolling Stones, a Beatles. Élesen emlékszem, hogy kisgyerekként hintázás közben George Harrison bangladesi koncertjének felvételét hallgattam. Aztán ott volt a tesóm Hendrix mániája. Így amikor jött az MTV-n a King’s X az Over My Headdel, és a Soundgarden a Louder Than Love-val, számomra egyáltalán nem volt idegen ez a zenei világ, de nagyon szíven ütött a lendülete.
A King’s X nem csak sokunk egyik kedvence, de sokan azt is mondják, hogy valahol az előfutára volt a grunge-nak.
Nekem az egy klasszikus Hendrix, Cream típusú power trió volt, nagy, Beatles hangulatú vokális megoldásokkal. A Gretchen Goes to Nebraska egy nagyon fontos lemez például. Annyit hallgattam, hogy már a dalok közötti csendből is tudom, hogy mi fog következni. (nevet)
A seattle-i zenekarokat már korábban is ismerted, vagy csak Ten/Nevermind áttöréstől kezdve hallgattad őket?
1990-ben kezdtem levelezni egy amerikai újságíró lánnyal. Ő küldött nekem saját készítésű válogatás kazettákat. Az egyiken például ott volt a Danzig, a Black Crowes, és ott volt már a Mother Love Bone is.
Hogyan hatottak rád a város zenekarai?
A Soundgarden, a Badmotorfinger, Superunknown, Down on the Upside hármassal nagyon mélyre ment, azok a lemezek nagyon meghatározóak számomra. Iszonyatosan beragadt az Alice in Chainstől a Jar of Flies is. Akkor még walkmanem volt, és egy negyven perces kazettára pont ráfért az EP. Oda-visszára állítottam a magnót, és napokig csak azt hallgattam. Velük kapcsolatban is egy csomó kötödés okára csak utólag jöttem rá. Az első találkozáskor ösztönösen elkapott a zene, és a szövegek sokkal kevesebbet jelentettek, mint például a Queensryche vagy Dream Theater esetében. A Nutshell szövege például a budapesti konceren ütött nagyon szíven. Bár a család a legfontosabb dolog számomra az életben, sok tekintetben magányos farkas vagyok, alapvetően belül élem az életem. Nagyon fel tud kavarni, ha valaki akaratom ellenére be akar hatolni ebben a világba. Nekem erről szól ez a dal. „My privacy is raked.”
Pedig te finoman fogalmazva sem élsz Layne Staleyhez hasonló életet.
Nem. Nem iszom, nem dohányzom, és soha nem is drogoztam. Emiatt furcsa lehet, hogy mennyire tetszik az Alice in Chains vagy akár a Mad Season, amikor azokat az albumokat a drog, meg az addikció ihlette, és az hozta ki belőlük. Talán az emberi törékenység lehet benne vonzó. Olyan problémákról is szólnak a dalok, amelyekkel valószínűleg én is küszködök, csak én könnyebben át tudom lépni őket, mert szerencsém volt, vagy mert máshogy vagyok összerakva.
Melyik volt a kedvenc lemezed abból a korszakból?
Ha csak egyetlen egyet kellene megneveznem, akkor az egyértelműen a Mother Love Bone Apple című albuma lenne. Érdekes módon a zongorás nótákat szeretem róla a legjobban. A Gentle Groove-ot, a Man of Golden Wordsöt és a Chloe Dancer/Crown of Thornst. A Mother Love Bone vonalát számomra a Satchel vitte tovább. Shawn Smith, a zenekar énekese óriási kedvencem. Nála is a zongorás-énekes dalok tetszenek, meg az a falzetto… pedig a grunge-ban nem ő a jellemző énekhang.
Milyen grunge kritikáidra emlékszel vissza a hammeres időkből?
A Nirvana In Utero albumáról például én írtam.
Hogy tetszett?
Szart írtam. Nem értettem. Nem vagyok rá büszke. Én alapból a progresszív rockból jöttem. Még egy könyv összerakásába is belekezdtem – az akkoriban – techno metalnak hívott dologról. Leveleztem a Watchtower, a Mekong Delta, a Sieges Even, a Dream Theater, a Meshuggah, Psychotic Waltz és a többiek tagjaival. Ehhez képest a Nirvana punknak tűnt. És én a punkot utáltam. Mostani fejjel persze mást gondolok a műfajról. Egy csomó punk kedvencem lett azóta, mint a Anti-Flag vagy a Rise Against.
__
A Metal Hammertől a Sony Music Hungary ügyvezetői székébe
A Metal Hammernek az egyetemi éveid alatt, külsősként írtál. Aztán jött a katonaság. Hogy kerültél a Sony Musichoz?
Lénárd Laci szólt, hogy a Sony Musicnál munkatársat keresnek. A Sony Music magyarországi irodájának a létrehozását az a Szűts Laci koordinálta, aki szintén írt az újságnak. Később aztán ő lett a Sony Music ügyvezetője, most pedig ő a MAHASZ elnöke. Az első Ganxsta Zolee album sajtótájékoztatóján beszéltem vele először a lehetséges együttműködésről, aztán egy interjú után külsősként csatlakoztam a csapathoz. Szűts Lacitól is nagyon sokat tanultam, nagyon sokat köszönhetek neki.
Mi volt kezdetben a munkád?
A Sony Music első, képes katalógusát kellett összeraknom. Adagonként elhoztam az irodából az összes Sony Music kiadványt, amit akkor forgalmazott a cég. Létrehoztam egy adatbázist a kiadványokról, aminek része volt az is, hogy begépeltem az összes dalcímet, aztán átvittem a CD-ket a grafikai stúdióba, akik bescannelték, és kiadványba rendezték az egészet. 1996 szeptemberében marketing koordinátorként kerültem a cég alkalmazásába.
Hogy lett ebből sonys karrier?
Nem szeretem a karrier szót, mert számomra nem a szamárlétrán való előrejutás a lényeg. Az egész Sony Music munkában az volt – és most is az – a csodálatos, hogy rendkívül sok, különböző zenéhez fér hozzá az ember, és első kézből a legnagyobb alkotókért tevékenykedve a legjobb szakemberektől tanulhatja az ember a szakmát. Annak, hogy újabb és újabb feladatokkal találtak meg, az lehet a magyarázata, hogy nagyon szerettem, amit csináltam. Minden rám bízott feladatot nagy lelkesedéssel csináltam, mert mindenből lehet valamit tanulni, és minden a zenéről szól. Először koordinátorként a marketinges és a sales-es kollégák munkáját kellett segítenem. Hamar kitaláltam magamnak, hogy csinálni kéne egy nyomtatott újdonságértesítőt, aminek a tördelését is magam csináltam egy ideig. Ehhez egyébként az alapokat szintén a testvéremtől tanultam meg. Hamar hozzám kerültek a magyar rock dolgok. Például a Black-Out Ezüstkötet CD-jén vannak multimédia tartalmak, amelyek fejlesztését én csináltam a programozókkal, és én írtam az ott található biográfiát. Aztán rám bízták az Epic label kiadványait már termékmenedzserként, majd egy idő után az összes nemzetközi újdonság marketingje hozzám került. 2003 nyarán pedig – teljesen váratlanul – felkértek, hogy vezessem a céget. Bár soha nem akartam ügyvezető igazgató lenni, nagyon izgalmas időszak következett. Jó dolgokat tudtunk csinálni például a Tankcsapdával, és ekkor volt az első Megasztár is, melynek mi lettünk a kiadói partnere. 2005-ben egyesült a Sony Music és a BMG, és a közös cégben először a nemzetközi kiadványokért felelős marketing igazgatóként dolgoztam, majd rám bízták a digitális üzletágat, majd az üzletfejlesztést is. 2010-ben aztán – ezúttal nem annyira váratlanul – felkértek, hogy vezessem a magyarországi leányvállalatot.
Akkor jött az első X-Faktor/Sony Music deal?
Igen. Üzleti szempontból az volt életem legnagyobb projektje. Az RTL Klub mindent elsöprő nézettségű műsort csinált az 50%-ban Sony Music tulajdonú formátumból, és mi is odatettük magunkat az énekesekért. Voltak legendás momentumai annak ahogy a döntő után 3 nappal a legjobb 3 előadó CD-jét 300 újságárusnál 990 Ft-os áron megvásárolhatóvá tettük, és 2 hét alatt mindháromból 18-20 ezer darab talált gazdára. Vagy a SPAR – Starzone kampány keretében kiadott második lemezeik is hoztak rekord eredményeket. Nem volt egyszerű időszak, de számtalan jó emlék fűződik hozzá. A csúcsa mindenképp az a Sony Music meeting volt, ahol a formátum kitalálója, Simon Cowell, a magyarországi eredményket bemutató prezentációm után azt mondta az egybegyűlt europai Sony Music ügyvezetőknek, hogy úgy kell a formátum tehetségeinek utógondozását csinálni, ahogy azt Joseph csinálja.
Aztán úgy döntöttél, hogy saját lemezkiadót, és menedzsment céget alapítasz.
2012-től egy évig vezettem a cseh-szlovák-magyar régióban a Sony Musicot, majd a Sony Music úgy döntött, hogy ezekben az országokban nem kíván új hazai kiadványokat gondozni, így az addigi nagy apparátus fölöslegessé vált. Az átszervezés során viszont felajánlották annak a lehetőségét, hogy a Sony Music nemzetközi kiadványainak marketingjét én végezzem. Ezért alapítottam meg Külkey Ádám barátommal, aki szintén sokat publikál a Hammerben, 2013 közepén a Hear Hungary-t, melybe Ádám nagyon komoly rendezvényszervezési és szponzoráció lehetőségeket hozott, melynek révén hazai hangfelvételek kiadásával is foglalkozni kezdett a cég.
Kik tartoznak most a Hear Hungaryhez a magyar előadók közül?
Janicsák Veca és a Hooligans voltak az első művészeink. Aztán jött a Leander Rising, Polyák Lilla, a Nomad, valamint az Amigod, Köteles Leander új zenekara.
És hogy lett Tér-Idő CD?
Amikor Bese Laci, Jozé a Slogan Antológiából adott egy tiszteletpéldányt, nagyon sok régi emlék felszínre került. Egyrészről inspiráló volt Jozé elszántsága, hogy az utókor számára hozzáférhetővé tegyen ilyen underground alkotásokat is. Másrészről ezer szállal kötődöm a Slogan zenekarhoz. Nagyon szeretem az embereket, amik alkották a Slogant. Az újrakiadás kapcsán pedig meghallgattam az első két Demonstráció lemezt, melyeket anno a Hungaroton munkatársaként én koordináltam. A Demonstráció II CD-n szerepelt egy Tér-Idő dal is, a Síneken, ami még mindig nagyon rezonált bennem. Rögzítésre került akkoriban egy teljes Tér-Idő lemezanyag is, ami kiadásra nem került, és nekem is csak egy írott CD-n volt meg, amit a Lőrincz Karcsitól, az Asphalt Horsement énekesétől kaptam anno. Meghallgattam a CD-t, és úgy éreztem, minden szempontból kiállta az idő próbáját, és úgy éreztem, hogy ezt meg kell osztanom másokkal. Először csak digitálisan jelent meg, majd Uzseka Norbi írt egy kritikát a lemezről a szeptemberi Hammerben. Már lapzárta idején jártak, amikor megkérdezte, hogy mikor lesz CD-n is kiadva az anyag, mert beleírná a dátumot a cikkbe. Megnéztem a naptárt, bemondtam szeptember utolsó péntekét, és azzal a lendülettel nekiálltam előkészíteni a CD-t. Ha nincs Jozé és Norbi, most nem lenne Tér-Idő CD.
___
A Sony Music és a grunge
A grunge lemezek többségét a Sony Music valamelyik labelje hozta ki. Az neked maga lehetett a Kánaán.
Persze. Gondolj bele, azért dolgoztam, hogy jól menjenek a Pearl Jam albumok. De az Epic mellett Sony label volt a Columbia is, ami meg az Alice in Chains lemezeket adta ki, meg az összes side projektet. A Mad Seasont, a Three Fisht, és a többieket. És a Loosegroove is oda tartozott.
A Loosegroove nem a Stone Gossard saját kiadója?
De. Viszont a CD-ket a Sony terjesztette.
Az egyetlen, 1986-87-es demókból összerakott Malfunkshun albumot, a Return to Olympust is a Loosegroove jelentette meg végül 1995-ben. Nehogy azt mondd, hogy neked az megvan eredeti kiadásban?!
De, persze, megvan.
Jó akkor itt vége is van az interjúnak.
Ne viccelj! Te sokkal többet tudsz a műfajról, mint én. Nyilván akkoriban is igyekeztem utánaolvasni a dolgoknak, képben lenni, de simán zavarba jöttem, amikor láttam a cikkedet a Malfunkshun koncertről. Már el is felejtettem, hogy Andy Wood nem csak énekelt, hanem bőgőzött is abban a zenekarban. Az eredeti dobost, Regan Hagart is nagyon szerettem, aki később Stone Gossard szólóalbumain, és a Satchelben is játszott. Az első Satchelről még én írtam a kritikát a Metal Hammerbe. De akkor még nem értettem. Kellett hozzá a Family című albumuk, ami nagyon nagy kedvencem. A Criminal Justice vagy a Roll On valami elképesztő nagy dalok. Az ilyen felfedezések miatt vagyok hálás a sorsnak, hogy ilyen hosszú ideje dolgozhatok a Sony Music művészeiért. Ugyanilyen gyöngyszem a finn Smack nevű zenekar, amit szintén a Sony Music révén ismertem meg. Ők a Mother Love Bone-nal párhuzamos pályát futott, és a rock and roll-ból csúsztak át a grunge-ba. 1990-ben feloszlottak. Az énekesük (Claude) 1996-ben tragikus körülmények között meghalt. A slusszpoén, amit mostanáig én sem tudtam, hogy a Run Rabbit Run című dalukat játszotta koncerteken a Nirvana.
Hogy álltál a Pearl Jammel?
Emlékszel, amikor a 72 koncertet kiadták dupla CD-n a 2000-es turnéról? Szerettem volna bekérni belőlük egy-egy mintapéldányt, ezért megígértem Szűts Lacinak, hogy végighallgatom őket. Körülbelül egy évig Pearl Jamet hallgattam a kocsiban irodába menet és hazafelé jövet. Még egy excel táblázatot is csináltam arról, hogy melyik koncerten melyik dalt játszották. (nevet)
Az 1996-os budapesti bulin ott voltál?
Igen. Mivel Sony alkalmazott voltam, akár találkozhattam is volna velük. A Pearl Jam viszont annyira fontos volt nekem, annyira rajongtam értük, hogy nem mentem hátra. Egyszerűen nem tudtam volna mit kérdezni tőlük.
Nagy kedvenced a Tribe After Tribe, aminek a Three Fish és Jeff Ament miatt van némi grunge kötődése is.
A Three Fish számomra Robbi Robb miatt volt igazán izgalmas, mert a Tribe After Tribe, és a Love Under Will albumok rendkívüli hatással voltak rám, és mai napig a kedvenc lemezeim közé tartoznak. Meghatározó élmény volt a Tribe After Tribe bécsi koncertje is, mert Doug Pinnick (King’s X) bőgőzött a bandában. A koncert előtt a zenészek kinn cigiztek az udvaron, és mindkettőjüknek okoztam egy kis meglepetést. Dougnak a Gretchen CD-borítómmal, mert pár nappal korábban derült csak ki, hogy ő ugrik be a turnéba, és örült, hogy valaki miatta is eljött. Robbinak pedig a dél-afrikai kiadású Asylum Kids CD láttán kerekedett el a szeme, mert konkrétan Robbi akkor látta először a CD-t. A Sony Music adta ki és egy dél-afrikai kolléga révén jutottam hozzá.
Azért a Robbi Robb sztorija elég kemény, nem?
Igen, ő egy abszolút ellenzéki fickó volt Dél-Afrikában. A hatóságok többször lekapcsolták az áramot a koncertjeik során, és olyan szinten tették nehézzé számára a zenélést, hogy a végén el is hagyta az országot. Érdekes figura. Pár éve leveleztem vele, de nagyon más embert ismertem meg a leveleiből, mint akit az első 4 albummal megismerni véltem.
Ennyi év tapasztalatával a hátad mögött mit gondolsz, mitől működik egy-egy zene sokkal jobban a többinél?
Egyrészről a zenének, és a szövegnek tökéletes összhangban kell lennie, hogy maximális hatást fejtsen ki az alkotás. „Words and music, my only tools. Communication.” A zene mágiája számomra abban áll, hogy olyan érzéseket tud kiváltani, kifejezni, amit legtöbben szavakkal sem tudunk leírni. A legjobb példa erre számomra Steve Vai For The Love Of God című kompozíciója. A másik nagyon fontos tényező, hogy az adott korszak hangzásába csomagolja az alkotó a szerzeményét, mert hiába zseniális egy dal, ha a tömegmédiumokon – tévé, rádió – vagy napjainkban a közösségi médián keresztül nem jut el elég emberhez. Ugyanis ha valami hangzásilag kilóg a fősodorból, akkor azt nem kapják fel. Van egyébént egy kiváló könyv erről a témáról This Is Your Brain On Music címmel.
Voltak olyan zenék, amik tényleg csak egy szűk réteghez juthattak el, de szerinted kiemelkedtek az akkori felhozatalból?
Rengeteg tehetséges előadó nem tudta azt a pályát befutni, amire az alkotásaik predesztinálták őket. Például a King’s X vagy a Tribe After Tribe sokkal nagyobb sikert érdemelt volna meg. Náluk kisebb csapatok is alkottak zseniálisat, de hamar elvesztették a fonalat. Az amerikai Planet Dread első demója például minden idők egyik legkedvesebb grunge muzsikája számomra, de már az első album sem tudta hozni azt a döbbenetes mélységet, mint az a négy számos kazetta.
Ezekhez az anyagokhoz te hozzáfértél a Sonyn keresztül?
Mind újságíróként, mind a Sony Music munkatársaként igen sok zenéhez férhettem hozzá. Amíg újságíróként magam választottam meg, hogy kit keresek meg, addig a Sony Music-nál a feladat része volt, hogy minden kiadvány kapcsán képbe kerüljön az ember. Nyilván a személyes érdeklődés mentén itt is mélyebbre lehetett ásni, mint, ami hivatalból megérkezik egy leányvállalathoz. A már említett Malfunkshun, Smack, Asylum Kids kiadványokhoz kellett azért kutatómunkát végezni.
Találkozások
Gondolom rengeteg híres zenésszel találkoztál a Sonynál töltött évek alatt. Milyen emlékeid vannak ebből az időszakból?
A legjobb élmény egyértelműen az Alter Bridge-hez kötődik. A bécsi koncertjük előtt mentem hátra köszönni a zenekarnak, és a magyar interjút koordinálni. Nagyon jó emberek. Sugárzik belőlük a jóság. Good men shining. Olyan volt, mintha hazaértem volna. Myles Kennedy kapcsán egyébként nagyon érdekes, hogy milyen nagy hatással volt rám már akkor, amikor először meghallottam a hangját. Jött egy The Mayfield Four nevű zenekarnak a lemezét tartalmazó előzetes kazetta, és azonnal padlót fogtam, hogy milyen jó az énekes. Ezek után már nem volt meglepő, hogy a Creed zenészei őt választották énekesnek és az sem, hogy Slash is vele dolgozik már évek óta. Generációjának egyik legjobb énekese.
Kik voltak még azok, akikre a legszívesebben visszaemlékezel?
Még a Sony Music előtt volt alkalmam kétszer is interjút készíteni Bruce Dickinsonnal. Az elsőt még telefonon csináltam vele, amikor a Hungarotonnál dolgoztam az egyetemi évek alatt. Emlékszem, hogy Benkő Laci és Kóbor János kint szorítottak, hogy jól sikerüljön a telefonos interjú. Nekik és Reisz Ildikónak is nagyon sokat köszönhetek. Aztán a Balls To Picasso album promóciója során Bruce járt Budapesten, és volt alkalmam face to face interjút csinálni vele. Az volt a Hammeres időszak csúcsa számomra.
Kiadói oldalról vannak hasonló emlékeid?
Rengeteg. Nem is tudnám felsorolni mindet. Nagy élmény volt például David Bowie-val találkozni. Igazán karizmatikus figura, ugyanakkor figyelmes úriember. Óriási élmény volt az AC/DC tagjaival való találkozás is. Amellett, hogy nagyon közvetlenek és barátságosak voltak, azt éreztették velünk, hogy fontos részei vagyunk a gépezetnek, ami működteti az AC/DC-t. Jó az ilyen fajta elismerés, gesztus, mert nem mindig kapja ezt meg az ember.
Mások?
Meghatározó élmény volt az első személyes találkozás Steve Vai-jal is. Én mentem ki érte és a feleségéért a reptérre, és megkérdeztem őt, hogy rendeljek-e egy limuzint vagy esetleg jönnek az én kocsimmal, ami egy Fiat Punto volt. Gondolkodás nélkül vágta rá Steve, hogy nyilván a Fiat Puntoval megyünk. Nagyon emberi volt. Az is klasszikus momentum volt, amikor az Oroszlánbarlangban dedikált Steve és Tóth Tibi a Hooligansből aláíratta a lábát, és a dedikálás végére visszajött és megmutatta, hogy egy tetováló szalonban átütötték az aláírást. Egy másik alkalommal a Pecsában a fan club tagjai számára szerveztünk beszélgetés a Steve-vel. Én csak odaültem és hallgattam őket. Elképesztő dolgokról beszélgettek. Például, hogy melyik gitárján, melyik bund van megkopva. (nevet)
Alapkérdés, nem?
Megkérdezték azt is, hogy zongorán vagy gitáron komponál-e többször? Steve erre azt válaszolta, hogy gitáron, ugyanis minden hangszernek, minden embernek van egy bizonyos, úgynevezett saját frekvenciája. Ha pedig ezek a frekvenciák találkoznak, akkor együtt rezeg a hangszer meg az ember. És ő a gitárral van ilyen kapcsolatban. Ekkor értettem meg, hogy miért a Fender Stratocaster volt sokáig a kedvenc hangszerem. Ennek a hangján nőttem föl, ezen játszottak a kedvenc gitárosaim: Jimi Hendrix, Ritchie Blackmoore, Stevie Ray Vaughan, Yngwie Malmsteen, de még Dave Murray is.
Magyarok előadókkal volt hasonló jó élményed?
A Földes Lászlóval való találkozás nagyon érdekes élmény volt, mert a Hobo Blues Band gyerekkoromban nagyon meghatározó zenekar volt számomra. Amikor Hobóval találkoztam mindent megértettem. Óriási aurája van. Lukács Laci a másik ilyen alkotó, ráadásul vele hosszú évekig volt szerencsém együtt dolgozni. Mind emberként, mind alkotóként nagyra értékelem. Sokáig úgy éreztem, hogy egy-két évvel megelőzi a korát, és amiről énekel, azok kapaszkodók a mindennapokban. Mint például az Adjon az Ég, vagy az Örökké tart. Mindig várom, hogy jöjjön egy új Tankcsapda album, hátha lesz rajta egy-egy újabb dal, ami segít. Világklasszis tehetségnek tartom Köteles Leandert, akivel 2011 óta van szerencsém együtt dolgozni és Lukács Lacihoz hasonlóan Leander is legalább olyan jó ember, mint amilyen tehetséges alkotó. A legfrissebb hazai élményem pedig a Nomad zenekarhoz kötődik, akik a Hotel Polimer albummal olyan szinten találtak telibe, ahogy hazai zenekar album szinten soha korábban.
___
Kedvencek
The music that made me – Songs
- Queensryche – Best I Can
- Dream Theater – Learning To Live
- Joe Satriani – I Believe
- King’s X – Over My Head
- Tribe After Tribe – Everything And More
- Steve Vai – For The Love Of God
- Stevie Ray Vaughan – Life Without You (koncertfelvétel a dal közepén hallható beszéd miatt)
- Keb’ Mo’ – More Than One Way Home
- Rush – Resist
- Pink Floyd – High Hopes
- Killswitch Engage – Unbroken
- Machine Head – Darkness Within
The music that made me – Albums
- Jimi Hendrix – Axis: Bold As Love (1967)
- Deep Purple – Machine Head (1972)
- Iron Maiden – Powerslave (1986)
- Testament – The Legacy (1987)
- Queensryche – Operation: Mindcrime (1988)
- Dream Theater – When Day And Dream Unite (1989)
- King’s X – Gretchen Goes To Nebraska (1989)
- Stevie Ray Vaughan – In Step (1989)
- Mother Love Bone – Apple (1990)
- Coheed And Cambria – In Keeping Secrets Of Silent Earth: 3. (2003)
- Lamb Of God – Sacrament (2006)
- Dave Matthews Band – Big Whiskey & the GrooGrux King (2009)
Top 10 Grunge Albums
- Mother Love Bone – Apple
- Satchel – The Family
- Alice In Chains – Jar Of Flies
- Temple Of The Dog – Temple Of The Dog
- Soundgarden – Badmotorfinger
- Pearl Jam – Ten
- Mad Season – Above
- Nirvana – Nevermind
- Stone Temple Pilots – Core
- Screaming Trees – Dust
___
