SEATTLE | 19/05/2019 | 12:35

Seattle-Budapest Grunge Magazin

Jack Endino: A punk rock attitűd megvolt, de a legtöbb seattle-i zenekart a ’70-es évek hard rockja inspirálta

Szerző:

“Mi mind Led Zeppelinen, Black Sabbathon meg Kissen nőttünk fel. A punk rock attitűd mindannyiunkban megvolt, ezzel együtt szerintem a legtöbb seattle-i zenekart a hetvenes évek hard rockja inspirálta. Illetve a heavy metal. Mert mi így hívtuk a hetvenes évek hard rockját” – emlékszik vissza Jack Endino, a legendás seattle-i zenei producer, a Skin Yard és az MKB Ultra gitárosa a korai időkre. A “grunge keresztapja” seattle-i házában látott vendégül, hogy meséljen a múlt és jelen történéseiről. Nagyinterjúnk.

 Jack Endino (Fotó: Pintér Miklós)

___

Jack Endino.

Legendás seattle-i zenei producer, hangmérnök, zenész. 1986 óta több mint 400 lemezen dolgozott és készített felvételeket négy kontinens, tizennégy országából érkező zenekarai számára.

Ő volt a “fickó, a gépteremben” a grunge nevű csatahajó korai utazásai során, a késői nyolcvanas években. Sok-sok kiadványon szerepel a neve, olyanokén, amelyek a Sub Pop kiadót feltették a térképre; Mudhoney, Nirvana, TAD, Soundgarden, L7, Mark Lanegan, Hot Hot Heat és így tovább.

Jack Endino a Skin Yard gitárosa volt, zenekarának öt lemeze jelent meg 1985 és 1992 között, néhány közülük az SST kiadónál. Miután a Skin Yard feloszlott 1992-ben, a seattle-i zene világszintű térhódításának idején, teljes energiáját lemezek felvételének szentelte, és ez most sincs másképp: legtöbb seattle-i munkáját manapság a Soundhouse nevű stúdiójában végzi. Soha nem hagyott fel teljesen a zenéléssel: jelenleg az MKB Ultra gitárosa (az együttesben felesége, Mia Katherine Boyle az énekes/gitáros), de játszik a Beyond Captain Orca! és a Sky Cries Mary nevű formációkban is.

Ő Jack Endino.

Vagy ahogy Seattle-ben nevezik: “a grunge keresztapja”.

___

“Úgy döntöttem, hogy újra többet szeretnék gitározni”

Hogy vagy mostanság, Jack?

Most éppen egész jól.

Ahogy itt ücsörögtem, megláttam az egykori Nirvana-basszusgitáros, Krist Novoselic új zenekarának, a Giants in the Treesnek a CD-jét az asztalodon. Megnéztem őket augusztusban, Raymondban.

Ó, ott voltál? Olyan messzire elmentél miattuk?

Jó volt őket látni. Szereted a zenéjüket?

Szerintem nagyon jók. Én kevertem a lemezüket, de ezt tudod te is. A Giants in the Trees egy kiváló koncertbanda. Új anyagon dolgozom velük. Talán már meg is van neked az első lemezük, csak biztos akartam lenni benne, hogy ismered őket.

Azt olvastam, hogy az MKB Ultra, a feleségeddel közös bandátok új albuma is hamarosan megjelenik.

Igen, dolgozunk rajta. Még fel kell venni gitársávokat, éneksávokat, de haladunk vele. Lehet, hogy egy 7-8 számos EP lesz belőle. Benne vagyok egy pár zenekarban. Az egyiket Sky Cries Mary-nek hívják, és Kevin Whitworth mellett gitározom benne, aki a Love Battery tagja is, ami egy pszichedelikus gitárzenét játszó zenekar. A Sky Cries Maryvel készítettünk egy Thieves and Sirens című albumot, ami már elérhető az iTunes-on. Manapság már senki nem fektet lemezbe, úgyhogy mi magunk csináltuk és tettük fel. Promóciója nem lesz, talán még kritikák sem fognak születni róla. Feltettük az iTunes-ra, aztán neki álltunk új számokat írni. Emellett szerepelek egy másik zenekarban is aminek Beyond Captain Orca! a neve. Improvizációs zenét játszunk. Nincsenek dalaink, nincs énekesünk, se próbáink, csak egy dobosunk, egy basszusgitárosunk meg én. Utóbbiak az MKB Ultra tagjai is. Az az MKB Ultra CD, amit itt látsz az asztalon,  már rég megjelent. Azóta új dobosunk van. Ahogy mondtam, a jelenlegi felállás dobosa és basszusgitárosa a Beyond Captain Orca!-ban is játszik. Szóval van egy bandánk a bandánkon belül.

Nagyon elfoglaltnak látszol gitárosként, örülök, hogy újra zenélsz.

Igen, az elmúlt tíz évben nem gitároztam olyan sokat. A kilencvenes évek nagy részét a stúdióban töltöttem, aztán úgy döntöttem, hogy újra többet szeretnék gitározni.

Skin Yard

A legtöbb ember elsősorban producerként ismer téged, de találtam valami érdekeset. A negyedik Skin Yard lemez, a 1000 Smiling Knuckles huszonhetedik évfordulóját a nyáron ünnepeltük. Az album három héttel a Pearl Jam debütalbuma, a Ten előtt jött ki. Milyen emlékeid vannak arról az időszakról?

Mi egy teljesen más színtéren mozogtunk, mert amit mi csináltunk, abban semmilyen kereskedelmi lehetőség sem volt. Semmilyen! Inkább progresszívnek mondanám magunkat. Seattle-höz képest legalábbis. Bár, visszatekintve elmondhatjuk, hogy a Soundgarden vagy az Alice in Chains is elég progresszív zenét játszott. Mindegy. A lényeg az, hogy a Skin Yarddal nem írtunk egyszerű dalokat. Már csak azért sem, hogy a magunk számára is érdekes maradjon a dolog. A jó gitár riffek mellett igyekeztünk érdekes ritmusokkal előállni. Bár természetesen a hangsúly a jó gitár riffen volt. Emellett ügyeltünk arra, hogy az ének megfelelően dallamos legyen. Igen, ez a három dolog volt fontos: a jó riffek, az érdekes ritmusok és a dallamos ének. Más nem is nagyon kell, nem igaz? És én úgy érzem, hogy ezt sikerült is elérnünk a Skin Yard összes anyagával, bár igen, művészi szempontból a legjobban sikerült a 1000 Smiling Knuckles volt. Az azt megelőző lemezen, a Fist Sized Chunks-on egy másik dobos dobolt, és az inkább ilyen konkrétabb, energikus heavy rock volt.

Azt a lemezt később újrakeverted.

Így van! Fist Re-Mixed címmel el is érhető az iTunes-on, meg itt-ott. Szerintem sokkal jobb lemez annál, mint amit anno gondoltunk róla. Mostanában ez az egyik kedvenc Skin Yard lemezünk. Mármint az újrakevert változat. Jó kis album. A következőn szerepelt aztán először Barrett Martin a doboknál, aki nagyon jó zenész, és nagy lökést adott akkor a zenekarnak néhány évre. Intuitív és sokrétű dobos. Szinte bármit meg tud csinálni, és ez olyan szabadságot adott a zenekarnak, hogy mi is bármit meg tudtunk csinálni, amit csak akartunk. Jó volt vele dolgozni.

Öt fantasztikus dobos játszott nálatok.

Vagy inkább hat. Az első Matt Cameron volt, aki után azért nincs könnyű dolga senkinek. Élete első lemezét velünk, a Skin Yarddal vette fel. Az első Skin Yard albumon, a Skin Yardon hallható először Matt Cameron. Annak a lemeznek egy részét még négy sávon rögzítettük, de nem lehet megmondani róla.  A második és harmadik lemezünkön Scott McCullum dobolt, aki később Norman Scottként lett híres, és a Gruntruckban játszott. Aztán Jason Finn is volt a dobosunk, aki pedig később a The Presidents of the United States of Americával futott be. Nagyon vicces zenekar volt, Jason pedig kiváló dobos. Vele csak néhány B-oldalas dalt vettünk fel anno, nem volt sokáig a Skin Yardban. Aztán egy-két koncert erejéig velünk volt Greg Gilmore, aki a Mother Love Bone-ban kötött ki, illetve Steve Weid, aki pedig Tadben. Aztán jött Scott McCullum, aki két évig maradt.

Utána pedig Barrett Martin érkezett, aki a Screaming Treesben és a Mad Seasonben dobolt később.

Barrett ma szólóalbumokat csinál. Érdekes, instrumentális jazz-rock lemezeket, amik valahogy mindig nálam kötnek ki, én keverem őket. Legutóbb októberben dolgoztunk együtt. Szóval a Skin Yard régi tagjai továbbra is aktívak. Azt mondjuk nem tudom, hogy a volt basszusgitárosunk, Daniel House mit csinál. Talán épp könyvet ír a Skin Yard-os évekről, amit amúgy mi ketten alapítottunk. Daniel előtte a C/Z Recordsot vitte évekig.  Ha jól emlékszem, úgy 2000-ig. De hogy ma mit csinál egész pontosan, azt nem tudom.

Külön kérdés lett volna, hogy hogy a fenébe lehetett ennyi kiváló dobosotok a Skin Yardba, de megelőztél. Ezek a fickók ma már mindannyian részei a zenetörténetnek.

Ez tényleg vicces. És még mindannyian élnek! [Jack a keserédes poénnal a Spinal Tap filmre céloz – PM]

Újrakiadások: Green River, U-Men, Soundgarden, Nirvana, TAD

Magyarországról akkor is neház volt, de még ma sem könnyű elképzelni, hogy pontosan mi is zajlott abban az időben itt, Seattle-ben. Sorra jelentek meg az olyan zenekarok, mint például a Malfunkshun, a U-Men vagy a Soundgarden. Mi volt olyan különleges a ’80-as évek végi Seattle-ben?

A Deep Six válogatás 1986-ban jött ki. Akkoriban a U-Men még együtt volt. A Soundgarden, a Skin Yard, a Mudhoney és a Mother Love Bone akkor indultak. A Nirvana azokban az években alakult. A ‘86-87-88-as periódusban. Bár a Soundgarden mintha 1984  novemberében vagy decemberében adta volna az első koncertjét. A Skin Yard első fellépése 1985 júniusában volt. A Nirvana 1988 januárjában készítette a lemezét velem. Ahogy a Mother Love Bone is. A Mudhoney talán 1988 áprilisában volt velem a stúdióban. A Soundgardennel és a Green Riverrel 1986-ban először a Reciprocal Recording stúdióban dolgoztam, ami akkor nyitott. Rengeteg minden történt akkoriban. És mindenki felnézett a The U-Menre, mert ők akkor már jó pár éve léteztek, ha jól emlékszem, 1981 óta.

Az első EP-jük 1984-ben jött ki.

Látnod kéne a nem rég kiadott U-Men boxot, aminek egy részét én felügyeltem, sokat dolgoztam – ahogy mi hívjuk -, a Sub Pop archiválási munkáin. Bevontak a régi lemezek újrakiadási munkálataiba. Ennek a munkának az első felvonása az első három TAD lemez remasterizálása és újrakiadása volt. Találtam néhány régi demót, elkészítettem az új mixeket és feltettük ezeket a kiadványokra.

Újrakeverted a Soundgarden első lemezét, az Ultramega OK-t is, amit aztán a Sub Pop ki is adott.

Az eredetileg az SST Recordsnál jött ki egy teljesen más keveréssel, akkoriban én azon egyáltalán nem dolgoztam. Az első Soundgarden EP-t, a Screaming Life-ot ’86-87 körül vettük fel a Sub Popnak, aztán jött az SST szerződés, majd Chris Cornellék az A&M Recordshoz kerültek. Az Ultramega OK keverését annak idején eléggé elszúrta a producerük, így végül engem bíztak meg az újrakeverésével, és így már sokkal jobb lett. Aztán jött a U-Men box set. Mostanában ilyenekkel foglalkozom. A régi, analóg szalagokat, ha tíz évnél öregebbek, soha többé nem tudod lejátszani. Az oxidáció miatt a szalagról kezdenek eltűnni a felvételek, a ragasztásoknál odatapadnak a lejátszóhoz. És ez egy komoly probléma. Amit ilyenkor tehetsz az, amit mi úgy hívunk, hogy “megsütöd a szalagokat”. Ez persze nem azt jelenti, hogy ténylegesen megsütöd, hanem, hogy meleg levegő felé teszed és kiszárítod őket. Az összes nedvességet el kell távolítanod róluk. A legegyszerűbb módja ennek, ha belehelyezed egy élelmiszer szárítógépbe (dehidrátor) és egy napon keresztül ott tartod őket. Aztán hagyod kihűlni, és már le is tudod játszani őket. Tökéletesen! Van egy zöldségaszalóm, kifejezetten erre a célra használom. Ezt évről évre megcsinálom velük.

Ugyanezt tetted a Nirvana szalagokkal is, a With the Lights Out box sethez?

Igen, digitalizálnom kellett őket, de néhány régi szalagot ugyanígy “meg kellett sütni”. A sütés és a digitalizálás, amit a régi anyagokkal mindig meg kell csinálnom. Ugyanezt tettem a TAD cuccokkal és néhány bonus trackkel a Nirvana In Uterojának újrakiadásához. Vagy azokkal a U-Men dalokkal, amik korábban még soha nem jelentek meg. Legutóbb pedig a Green River projekt kapcsán. Újrakevertem a Rehab Doll albumot. Szörnyen szólt! A Dry as a Bone EP-t még én mixeltem annak idején.

Az volt az első kiadványuk.

Az első a Sub Popnál. A legelsőt a Homestead Records adta ki, 1985-ben. Come on Down volt a címe. A Sub Pop akkoriban még nem is létezett. Amikor a Sub Pop indult, kiadták a Dry as a Bone EP-t, majd a Green River felvette az utolsó lemezét, Rehab Doll címmel, de az csak a feloszlásuk után jelent meg. Már nem is voltak együtt, amikor a lemez még készült. Akkor váltak ketté Mudhoney-ra és Mother Love Bone-ra. Szóval a Rehab Doll keverése már csak azután készült el, hogy megszűntek, emiatt azt gondolom, hogy a mix gyorsan készült, összecsapták. A Sub Pop bárhogyan is, de ki akarta adni. Azt mondták: “Ó, csak fejezzétek gyorsan be!” Bárhogy is volt, most szükség volt egy korrekt keverésre. Az eredeti felvételekhez nem volt közöm, kivéve egy nyolcszámos demót, amit akkoriban rögzítettem számukra. Az új csomag tartalmazza az eredeti felvételeket, a tavalyi évben újrakevert verziót, plusz az együtt készített demókat, és meg kell mondjam, így sokkal jobb már a lemez, mint eredetileg volt.

Tényleg?

Igen, sokkal, de sokkal jobb. Sőt, szerintem a grunge korszak egyik legjobb lemeze. Érzékelni fogod a különbséget. Az eredeti lemezt hallgatva nem jön pontosan át, hogy milyen is volt a zenekar, így viszont most kiderül, hogy mennyire jók! És egyébként a Dry as a Bone-nak is van egy új deluxe kiadása, mert találtam egy csomó, korábban ki nem adott felvételt. Így mindkét lemez kijött dupla LP-ként és deluxe CD-ként, rengeteg bónusz trackkel. A két lemezen együtt van kb. harmincnégy dal, holott a Dry as a Bone-on eredetileg öt volt, a Rehab Dollon pedig nyolc. Ja, igen, és felkerült még a két dal a Deep Six válogatásról is. Így gyakorlatilag egy Green River összesről beszélhetünk, ami szuper jó dolog.

Mother Love Bone, Pearl Jam, Coffin Break

Jeff Ament és Stone Gossard nem volt túl szerencsés, hogy a Green River feloszlott még első nagylemezük megjelenése előtt, de ennél sokkal szomorúbb, hogy aztán Andy Wood halála miatt a Mother Love Bone-nal is ugyanez történt.

Igen, a Mother Love Bone albuma már Andy halála után jelent meg. Sajnálatos. Amúgy megjelent egy Mother Love Bone box set, amin szerepel az összes számuk, plusz azok a demók, amiket én készítettem velük. Több órányi nyolc sávos demót vettünk fel együtt, amik felkerültek a deluxe box set CD változatára. A vinylre, azt hiszem, nem. Még nem hallgattam meg a lemezt.

Készítettem egy interjút Toni Wooddal, Andy édesanyjával, amiből többek között az derült ki  számomra, hogy Andy tényleg egy remek srác volt.  

Ez igaz.

A Deep Six válogatáson szereplő zenekarokhoz képest – amiből az egyik banda Andy Malfunkshunja volt -, teljesen máshogy szólt, mint a Mother Love Bone. Szerinted minek volt köszönhető az, hogy a Green River garázs punk gyökereivel rendelkező Jeff Ament és Stone Gossard ennyire más zenét játszott a Mother Love Bone-ban?

Biztos azért, mert sokfajta zenét hallgattak. Mi mind Led Zeppelinen, Black Sabbathon meg Kissen nőttünk fel. Az ő zenei ízlésük megváltozott egy kicsit. Nem tudom. Nem lehet a Skin Yardot punk rock bandának definiálni. Nem igazán nevezném punk rocknak a történetet. Az attitűd mindannyiunkban megvolt, ezzel együtt szerintem a legtöbb seattle-i zenekart a hetvenes évek hard rockja inspirálta. Illetve a heavy metal. Mert mi így hívtuk a hetvenes évek hard rockját. De ma már senki nem mondja azt, hogy a Led Zeppelin heavy metal zenekar lenne. De anno a kritikusok, újságírók is ezt írták róluk. Ma, ha azt mondjuk “heavy metal”, inkább a Slayerre gondolunk.

Ezzel egyetértek.

Szóval, a grunge zenekarokat a hetvenes évek rockja inspirálta, de punk rock attitűddel adták elő, amit csináltak. Jeff és Stone a Mother Love Bone-nal pedig inkább a hetvenes évek aréna-rockja felé mozdultak. A Malfunkshunre se mondta soha senki, hogy a punk rock lenne. Az inkább punk-metal volt, ha már mindnenképpen modnanunk kell rájuk valamit. Nagyon egyediek voltak. Teljesen más hangzásuk volt, mint a többi zenekarnak. Azt hiszem Andy is a hetvenenes évek rockján nőtt föl, és nagy kedvence volt Freddie Mercury…

…és Elton John.

És ez átjött a Mother Love Bone dalain is. Tehát logikus, hogy ők másmilyen zenét játszottak, mint a többiek. A Green River-es Mark Arm és Steve Turner, akik később a Mudhoneyban folytatták, pedig punk rock és garage rock gyökerekkel rendelkeztek, és a pszichedelikus rock is hatott rájuk. Ha meghallgatjuk a lemezeiket, rájövünk, hogy afféle garage-psych zenét játszottak. Logikus volt tehát, hogy ők is mást fognak játszani és Stone meg Jeff is megint mást. És nagyon jól csinálták mindannyian. Ami abból is látszik, hogy a Mudhoney a mai napig is koncertezik és lemezeket ad ki.

Ahogyan a Pearl Jam is.

Náluk mindig változik a műsor, plusz nyilván már nem is próbálnak annyit. Mindig más a repertoár. Tizennyolc éve játszottam a Wellwater Conspiracy nevű zenekarban, és ha jól emlékszem, 2000. november 6-án léptünk fel a Pearl Jam előtt itt, Seattle-ben. Mi játszottunk, a Red Hot Chili Peppers és a Pearl Jam. Matt Cameron dobolt a Wellwater Conspiracy-ben, így az ő dobfelszerelése már fent volt a színpadon. Jó koncertet adtunk. Emlékszem, ott ült Stone a backstage-ben egy órával a koncert előtt, és írta a setlistet. “Így tartjuk frissen a dolgot – mondta. – Minden este valaki más írja össze a dalokat és azok sorrendjét.” Nem tudom, hogy ma is így csinálják-e, de akkor így volt, és az azt jelentette, hogy a többiek csak az utolsó pillanatban tudták meg, mit és milyen sorrendben fognak előadni. Ez egy jó módszer arra, hogy ne unják meg a dalaikat.

Így nem csak a közönség, hanem a zenekar számára is megmarad a meglepetés ereje.

Igen. (nevet) De ma már el sem tudom képzelni, hogy csinálják, hisz, mennyi is, tizenegy lemez dalaiból kell már választaniuk? Hogy lehet annyi számot fejben tartani? Érthető, hogy előfordul, hogy belekezdenek egy dalba, és valaki nem emlékszik valamelyik részére. Eddie még mindig sok bort iszik?

Aha, két üveggel. Mint általában.

Igen, mindig van fent egy-két üveg bor a színpadon. Segít neki ellazulni.

Azt hiszem, mindannyian jól jártuk a Mudhoney-Mother Love Bone/Pearl Jam kettéválással. Pár éve készítettem egy interjút Bécsben Mark Armmal és Steve Turnerrel. Nagyon jófejek voltak.

Az Arena még mindig működik? A Club Arena?

Persze. Pont a Mudhoney-t láttam ott legutóbb. Egy viszonylag kis hely.

A Nirvana előtt játszottunk ott a Skin Yarddal, 1991-ben. Az volt az utolsó alkalom, hogy a Nirvanával együtt léptünk fel. Ott voltunk először a Skin Yarddal az előzenekaruk, korábban mindig ők nyitottak nekünk.

Ó, igen! Ismerjük a sztorit: “Menj turnéra a Skin Yarddal és világhírű leszel!”

Nem, ez nem igaz. (nevet)

Dehát ez történt a Soundgardennel és ezt történt a Nirvanával is.

A helyzet az, hogy mi mindig a Soundgarden előtt játszottunk. Ők soha sem nyitottak a Skin Yardnak. A Nirvana egyébként a Nevermind megjelenéséig szinte az összes seattle-i zenekar előtt fellépett. Nem voltak olyan híresek. Mi 1988-89-ben léptünk fel velük gyakran. Aztán 1991-ben Európában turnézott mindkét zenekar, valahogy összetalálkoztunk, és úgy alakult, hogy felléptünk előttük. Akkor jelent meg a Nevermind, és akkor kezdődött körülöttük a felhajtás.

Dolgoztál a Coffin Break nevű zenekarral is, akiknek 1991-ben megjelent egy Crawl című lemezük, amin volt egy For Beth című dal. Ezt később Csak neked címmel feldolgozta a Tankcsapda nevű együttes, az elmúlt 25 év legnépszerűbb magyar rockzenekara. Mi van ma a Coffin Breakkel?

Úgy tudom, hogy már évek óta nem játszottak együtt. Néha adnak egy-két reunion koncertet. Azt hiszem, a basszgitárosuk, Rob Skinner a Sub-Pop irodájában dologozik. Nem, nem, rosszul mondom. A Pearl Jamnek dolgozik, a csomagküldő/postai részlegükön. De amúgy igen, dolgoztam velük anno, én csináltam az összes lemezüket.

Nagyon szerettük őket Magyarországon.

Érdekes. Soha senki nem kérdez a Coffin Breakről. Örülök, hogy felmerült a nevük.

“Halló, Bruce vagyok”

Beszéljünk egy kicsit Bruce Dickinson szólólemezéről, a Skunkworksről. Írtam egy hosszú cikket a lemez munkálatairól, de nem Bruce, hanem a te nézőpontodból, úgyhogy különösen érdekel a dolog. Ha jól tudom, 1994-1995 táján találkoztál vele. 

Igen, mert akkoriban dolgoztam egy Kerbdog nevű ír zenekarral, akiket Bruce menedzsment vállalkozása, illetve a Sanctuary Management, az Iron Maiden cége futtatott. Meg voltam elégve azzal, amit a Kerbdoggal csináltunk. Az első albumukon dolgoztunk együtt; jó kis súlyos lemez lett. Kerbdog volt a címe. Bruce hallotta a lemezt, megtetszett neki a hangzása, és mivel épp szólókarrierjét építette, úgy gondolta, hogy a szólólemezének ilyen hangzást szeretne. Talán kevesen tudják, hogy Bruce disc jockey is volt. A BBC egyik csatornáján volt egy műsora, amiben olyan számokat mutatott be, amilyeneket csak akart. Ezzel csak azt akartam mondani, hogy abszolút képben volt a zenékkel, sok új lemezt hallgatott mindeféle zenekaroktól világszerte. Ismerte a seattle-i szcénát is. Tudta, hogy mi történik itt. Szerette a Soundgardent, ismerte a Nirvanát. És amikor meghallotta a Kerbdog lemezét, felhívott.

Meglepődtél?

Meg.

Valahogy így, hogy “Halló, Bruce vagyok?”

Igen, pontosan. (nevet) Biztos valaki szórakozik velem, gondoltam magamban. De nem, kiderült, hogy tényleg Bruce Dickinson van a vonal másik végén. Vicces volt. Aztán úgy alakult, hogy majdnem négy hónapot dolgoztam vele Angliában, és nagyon jól kijöttünk egymással. Furcsa volt egy kicsit, mert mindenképpen olyan lemezt szeretett volna összehozni, ami egyáltalán nem hasonlít az Iron Maiden albumaira. De közben fontos szempont volt, hogy azért kemény legyen. És modern. Olyan, amilyenek az akkori lemezek voltak. Abban biztos voltam, hogy nem grunge lemezt kell csinálni. Én heavy metalon, punkon és pszichedelikus zenéken nőttem fel. Rengeteg lemezem van.

Ez király!

Inkább vicces! Azok az Iron Maiden albumok, amiket szerettem, nagyon jók voltak. Ugyanakkor egy ideje már egészen más zenéken dolgoztam, egy új “mozgalom” résztvevője voltam. Úgy voltam vele tehát, hogy az a feladat, akkor egy modern hangzású, de heavy albumot kell csinálni Bruce Dickinsonnak, és ezzel együtt megkértem, hogy új típusú szövegeket is írjon, ne kardokról meg sárkányokról meg ilyenekről szóljanak a dalok. (nevet) Legyenek inkább politikus dalok, javasoltam. Természetesen azt nem én határoztam meg, hogy miről írjon, de mivel kilépett az Iron Maidenből, és teljesen el akart szakadni a zenekartól, célszerű volt a szövegeken is változtatni. Mert az első két szólóalbuma még elég maidenes volt.

Szerintem is.

Összeszedett maga mellé egy zenekart, amit Skunworksnek nevezett el. Fiatal srácok voltak, akik mind szerették a modern rockzenéket, beleértve a seattle-i zenekarokat is. És az olyan együtteseket, mint például a King’s X. Ha meghallgatod a lemezt, talán ezek vissza is köszönnek rajta. A srácok nagyon szerették a Skunk Anansie-t is, akikről én akkor, tőlük hallottam először. Szóval, 1995-ben megcsináltuk a lemezt Londonban, de az Iron Maiden rajongóknak annyira nem jött be. A lemezcégnek pénzügyi gondjai adódtak, és így a lemezt nem is adták ki az USA-ban, talán csak később és egy másik labelnél.

Amerikában nem lehetett kapni a Skunkworksöt?

Nem, de Dél-Amerikában jól teljesített; valaki kiadta és terjesztette Brazíliában. De az USA-ban nem kapott promóciót. És, mint kiderült, csak az Iron Madien rajongók voltak azok, akik egy Bruce Dickinson lemezre kíváncsiak lettek volna, de nekik meg nem tetszett. Mert nem volt elég Iron Madien-es az album. Bruce szövegei amúgy elég érdekesek voltak. És ezen az albumon pedig kimondottan jók. És ahogyan énekelt rajta, az is jó volt. És a zenekara is. Én azért szeretem ezt a lemezt, mert egészen kilóg Bruce Dickinson diszkográfiájából. Mert az utána következő albumot már Adrian Smith gitárossal csinálta. Adrian is kilépett az Iron Maidenből, és pár évvel később csatlakozott Bruce-hoz. Ő pedig megvált a Skunkworks tagjaitól, és a következő albumának, amit Adriannel készített, már sokkal maidenesebb lett a hangzása. Sőt, szerintem még jobb is lett azoknál a lemezeknél, amiket az Iron Maiden akkoriban csinált. Ahogy a következő is. A Chemical Wedding.

Remek album, de olyan, mint egy Iron Maiden lemez.

Csak sokkal jobb, mint a Maiden akkori anyagai. Olyan, mint egy nagyon jó Maiden lemez. Bruce igyekezett kísérletezni, elszakadni az Iron Maidentől, de erre nem voltak vevők a Maiden-rajongók. Ezért a Skunkworks például sok jót nem tett a karrierjének. Ahogy az enyémnek se.

Miért?

Mert azokat, akik követik a karrieremet, úgy látom, egyáltalán nem érdekli az Iron Madien. A Skunkworks egy kísérlet volt, és szerintem jó lemez, de valahogy nem volt neki kontextusa. Csak egy különleges, furcsa kísérlet volt. De annak ellenére, hogy én jó lemeznek gondolom, senkit sem ismerek, aki hallotta volna.

Európában azért akadnak ilyenek.

Igen, talán Európában igen. De itt senki. Amikor az emberek megnézik a diszkográfiámat, mindig rácsodálkoznak: “Te dolgoztál Bruce Dickinsonnal?” Mindig mondom neki, hogy “Igen!”, de hiába: az USA-ban egyáltalán nem ütött be a lemez. Még az is lehet, hogy anno hivatalosan ki se adták. Kritikát legalábbis soha nem láttam róla, ahogy semmilyen promóciót se. Szerencsétlen ügy volt. Később a Sanctuary kivásárolta a csődbe ment Castle Records-ot, és tíz évvel később újra kiadták a lemezt, ami akkor viszonylag ment. Amit csak onnan tudok, hogy tíz évvel később kaptam az eladások után jogdíjat. Szóval, furcsa mozzanata volt ez a karrieremnek.

Találtam egy 2005-ös képet Bruce Dickinsonról, amin Skin Yard pólóban látható. Kilenc évvel azután viselte, hogy a Skunkworks megjelent.

Igen, azt a Skin Yard pólót én adtam neki, és van egy pár kép, amin Skin Yard pólót visel. Az egyiken például Rob Halford társaságában. De amúgy nem hiszem, hogy valaha is hallgatott volna Skin Yardot. Ettől persze még kedves tőle, hogy felveszi azt a pólót. Amúgy nem tartom Bruce-szal a kapcsolatot; nem tudom, hol lehet őt elérni.

 Bruce Dickinson Skin Yard pólóban Rob Halforddal (Forrás: rocking.gr)

“Jeff Angell remek gitáros és nagyszerű énekes.”

Felvettél egy Therapy? lemezt is.

Igen, átjöttek hozzám Seattle-be, itt rögzítettük. Jó volt velük dolgozni, de ha hiszed, ha nem, az ő lemezcégüknek is elfogyott a pénze mielőtt az album megjelent volna.

Nem mondod!

Ez úgy derült ki, hogy felvettük a lemezt, megkevertem, de a masterelést már nem én csináltam, hanem egy Los Angeles-i stúdió. Akkor tudtam meg, hogy valami nem stimmel, amikor engem hívtak fel, és tőlem kérdezték, hogy vajon miért nem fizetik ki nekik a masterelésért járó pénzt. Végül aztán megjelent a lemez, de azt hiszem, az USA-ban nem jött ki.

Sajnálatos.

Igen, és utána már nem is turnéztak az USA-ban. Pedig lett volna esélyük turnéra indulni és a lemezt népszerűsíteni az Államokban, de végül ez kútba esett. Azt hiszem, az utána következő albumuk már csak Európában jelent meg. Amúgy nagyon kedves emberek voltak, öröm volt velük dolgozni. De ha már itt tartunk, egyszer csináltam a TADnek is egy lemezt, az Infrared Riding Hoodot, amit az Electra adott volna ki, de egy héttel a megjelenés előtt ejtették a zenekart. Szóval, nem mindig volt szerencsém a lemezkiadókkal. Még ma is csinálok lemezeket, de néha nagyon frusztráló tud lenni a munka a kiadókkal. Nem mindig tartják magukat a megbeszéltekhez.

Dolgoztál nemrégiben a Walking Papers-zel is, és szerintem a WP2 az elmúlt évek egyik legjobb albuma.

Még nem hallottam azt a lemezt. Csak az elsőt csináltam velük én teljes egészében, a másodikra csak olyan hat-hét számot készítettük együtt. Az anyag egy része Seattle-ben készült, a másik pedig a Rancho De La Luna stúdióban, a kaliforniai Joshua Tree-ben. De nem én kevertem, úgyhogy nem hallottam még. Be is kell szereznem.

Szerintem nagyszerű lemez. Más, mint az előző volt. Ezen is szerepelt Barrett Martin, a Skin Yard egykori dobosa. Milyen volt őt újra látni?

Remek volt. De amúgy viszonylag gyakran dolgozom vele, keverek neki lemezeket, illetve társproducerként is dolgoztunk együtt néha.

Mint például a Screaming Trees dobozban maradt dolgain, ugye?  

Igen, a Screaming Trees Last Words: The Final Recordings című ritkaságokat tartalmazó lemezét csináltuk együtt. Azt kevertem neki. És a szólólemezei közül is egy párat, illetve a Tuatara lemezei közül is néhányat. És nyertünk együtt tavaly egy Latin Grammy-díjat is. Szóval, most már van egy kis Grammy szobrom. Portugál felirattal, mert egy brazil lemezért kaptuk.

Utólag is gratulálok.

Kösz. Barett-tel közösen mixeltük. Egy barátunk, Nando Reis lemeze volt, aki portugálul énekel és Brazíliában óriási sztár, de Brazílián kívül nem sokan hallottak róla. Szóval, van Barrett-tel egy közös Grammynk. Jó régen dolgozunk már együtt. Amúgy a saját együttesében zenekarvezető, és mivel elég elfoglalt volt velük, nem tudott turnéra menni a Walking Papers-zel.

Ismered egyébként Will Andrewst, a Walking Papers mostani dobosát?

Persze, nagyon jó dobos. Játszottam már vele. Kiváló zenész. Szerintem, ha a Walking Papers együtt marad, jól fognak járni vele. Mert igazából, Duff McKagan és Barrett Martin nélkül ez inkább Jeff Angell szólóprojektje.

Az igaz.

És így meg mi különbség van a Walking Papers és a Missionary Position között? Mindegy, Jeff remek gitáros és énekes, és úgy tűnik, mindenképpen szeretne színpadon maradni.

Amikor beszélek vele, mindig mondom neki, hogy nagyszerű gitárosnak tartom, és szerintem többet kéne szólóznia a színpadon.

Vagy többet kéne lemezre vennie belőle. Kitűnő gitáros, de ő inkább énekesnek tartja magát. Egy valódi történetmesélő. Kedvelem őt. Nagyon jó srác. De kell mellé egy zenekar.

 Jack Endino (Fotó: Pintér Miklós)

Mark Lanegan

Olvastam egy interjúdban, hogy pályafutásod egyik kiemelkedő pillanata volt, amikor Mark Lanegan megosztotta veled élete néhány fontos történését; talán amikor a The Winding Sheeten dolgoztatok együtt.

Igen, valójában elmesélte az egész élettörténetét, de ezt nem osztanám meg, mert nem a nagyközönségnek szánta.

Értem.

A karrierje elején, amikor ez első két lemezét csináltunk, sok időt töltöttünk együtt, és akkoriban érzelmileg nehéz időket élt. Az első lemez nagyon könnyen ment, egy hét alatt felvettük. De lehet, hogy csak hat nap volt az egész. A második pedig – ha nem is egyfolytában – de két évet vett igénybe. Hol itt, hol ott ügyködtünk rajta. Három vagy négy, de lehet, hogy öt producer is dolgozott azon a lemezen.

Igen, mintha öt lett volna.

Terry Date-tel kezdte, aztán jöttem én, aztán talán Ed Brooks, majd megint én, és majdnem be is fejeztük. Mark rengeteg számot készített a második lemezre. Felvette őket, aztán azt mondta: “Nem, ez nem elég jó.” Aztán felvett újakat, de nem fejezte be őket, és ez így ment. Az első lemez nagyon könnyen megszületett, akkor nem agyalta túl a dolgokat. A másodikkal viszont megszenvedett. Sokakkal megesik, hogy nehézségekbe ütköznek a második lemezzel, mert mindent az elsőhöz hasonlítanak. Mark a végén eljutott arra a pontra, hogy ki akarta dobni a lemezt, úgy ahogy volt. Nekem kellett őt meggyőznöm arról, hogy ne tegye, ne kezdje el az egészet elölről. Ahogy azt a Screaming Trees egyszer meg is tette.

Kemény.

De nem engedtem neki. A Screaming Trees-zel az történt, hogy 1994-ben nekiálltak egy lemeznek, aztán abbahagyták, és elkezdték az egészet elölről új stúdióban, új producerrel, új számokkal. Végül a Dust című lemez csak 1996-ban jelent meg, ami nem volt szerencsés, mert az előző, 1992-es lemezük [Sweet Oblivion – PM] után így lendületét vesztette a zenekar, megtorpant a karrierje. Ott voltam tehát Markkal 1992-ben, és győzködtem őt, hogy ne dobja ki a lemezt. Végül csak befejezte. Három vagy négy olyan szám került fel az albumra, amit én csináltam vele. De simán lehetett volna dupla album is. Rengeteg anyag készült arra a lemezre. Bárcsak meglennének azok a számok, amiket akkor vettünk fel! De Markra visszatérve: szerintem nagyszerű lemez lett a Whiskey for the Holy Ghost, azzal együtt, hogy az elsővel sokkal könyebb dolgunk volt. Azon egyébként basszusozom is [egészen pontosan öt dalban: Mockingbirds, Undertow, Ugly Sunday, Down in the Dark, Ten Feet Tall – PM]. Lazán megcsináltuk.

“Számunkra, Seattle-ben, a robbanás 1989-ben történt”

Van kedvenc albumod a korai időszakból? Vagy olyan zenész, aki hatással volt rád? Illetve melyik a kedvenc lemezed producerként?

Az egyik kedvencem pont a The Winding Sheet. És nagyon szeretem a Mudhoney első lemezét a Mudhoney-t. Meg a Superfuzz Bigmuff-ot. Aztán szeretem a TAD remasterelt God’s Ballsát, amit én keverhettem újra, és az Ultramega OK-t is, amit szintén. És szeretem azokat a lemezeket, amiket a The Accüseddal csináltunk. Meg a Gruntruck és a Skin Yard albumokat is. Aztán ott van még a High on Fire 2007-es, Death Is This Communion című albuma. Azt is nagyon szeretem. Örültem, hogy Matt Pike-kal dolgozhattam. Ahogy örültem a kanadai indie rock Hot Hot Heatnek is, és jó volt a Therapy?-val is a közös munka. Meg a Zeke-kel. Velük három lemezt vettem fel. És hármat csináltam a Gas Hufferrel és a The Makers-zel is. A Coffin Breakkel négyet, a Zen Guerrillával pedig kettőt. Az ő énekesük turnézott ősszel az MC50-vel.

Jó kis névsor. Szeretjük őket Magyarországon is.

Örümmel hallom. Erről szembe jut, hogy vannak barátaim Chilében, és voltam is már ott vagy ötször. Sok chile-i zenekarral dolgoztam már. Volt ott egy Pinochet nevű diktátor. Miután megbuktatták őt, és demokrácia lett Chile-ben, vagy valami olyasmi, egy fiatal srác mesélte nekem, hogy Pinochet uralkodása alatt nem jutottak hozzá zenékhez, és a rádióban sem szólt küldöldi zene. Így nem ismerhették a seattle-i zenéket sem, de miután megbukott az elnök, a Mudhoney és a Nirvana volt az első pár zenekar, amelyet hallottak, aztán a többiek Seattle-ből. “Az volt nekünk a szabadság hangja” – mondta a srác.

Gyönyörű.

Az. A diktátor ideje alatt a Stones-t meg a Beatles-t még ismerték Chilében, de olyan zenekarokhoz, mint például a Black Flag, nem jutottak hozzá. A rádiók működése szabályozva volt. Börtönbe is kerülhetett az, akinél ilyesmit találtak. Aztán, amikor megszűnt a diktátor hatalma, a seattle-i zenekarokat hallották először. És ez talán hasonlít ahhoz, ami Kelet-Európában történt, azután, hogy a berlini fal leomlott. Ott voltam akkoriban a Skin Yarddal. Hosszú történet, de a Blue Cheer lemezén dolgoztam 1991-ben, még állt a fal, de már hivatalosan megszűnt létezni. Az emberek kalapáccsal bontották. Még létezett az NDK, mert az útlevelemben van egy DDR pecsét. Berlinben át kellett mennünk egy check-pointon. Aztán egy évvel később, amikor újra ott jártunk, a fal már eltűnt. Egyébként milyen zenéket lehetett akkoriban hallani Csehszlovákiában, Magyarországon vagy Lengyelországban?

Akkoriban jött be hozzánk az MTV, úgy 1990-1991 körül. Ekkor láthattuk először a Guns N’ Rosest, a Cultot.

És gondolom, a Jane’s Addictiont, meg a többieket.

Igen.

Persze, mert a kilencvenes évek elején ezeket játszotta az MTV. De a Seattle-robbanás korábban volt, és így az MTV nem nyomatta a Mudhoney-t vagy a Screeming Treest. A Nirvanára kaptak rá, 1992 januárjában. Vagy valahogy így. Pedig számunkra, Seattle-ben, a robbanás 1989-ben történt. Legalábbis én ezt a Mudhoney és a a Soundgarden megjelenésének idejére teszem. Aztán 1991-ben jött az Alice in Chains és a Pearl Jam. Majd a Nirvana, akik már ott voltak a kezdetektől fogva, és egyszer csak lemezszerződéshez jutottak egy nagy kiadónál. És a Badmotorfinger, a Ten és a Nevermind nagyjából egy időben jelent meg a slágerlistán. Aztán szintén 1991-ben kijött a Screaming Trees első nagykiadós lemeze, az Uncle Anaesthesia. Ezek az albumok mind ott tobzódtak a mainstream slágerlistákon, ami elég meglepő volt, hisz azelőtt Seattle-ben minden indie rock volt. Nem dolgoztam nagykiadós lemezeken. Én voltam “az” indie rock fickó. Nem is ismertem a nagykiadós rocklemezeket.

Én a Nirvanától mindig is a Bleach-et tartottam a legjobbnak.

Hát, köszönöm.

Szeretem a Nevermindot is, de…

Értem, értem. Az tényleg más lemez.

Imádom a Bleach-ről a kicsit keményebb dalokat, mint a School vagy a Paper Cuts.

Igen, a Paper Cuts emlékeztet egy kicsit az Alice in Chainsre. Ha figyelmesebben meghallgatod, úgy hangzik, mint egy Alice in Chains dal. Főképpen a dallamok hasonlóak. A Bleach aranylemezem egyébként ott lóg a falamon.

Benne volt a levegőben 1990-ben, hogy a következő év ekkora durranás lesz?

Ez akkoriban már folyamatban volt itt, Seattle-ben.

Na jó, de az, hogy nemzetközi szinten is?

Nem, azt nem tudtuk. Az láttuk, hogy megjelentek a nagy kiadók, és elkezdtek szerződéseket kínálni, de nem lehetett tudni, hogy mi fog abból kisülni. Mert egyébként általában nem sok jó szokott. De aztán amikor a Pearl Jam, a Soundgarden, a Nirvana és az Alice in Chains elkezdett sikereket elérni, akkor átléptünk egy új fázisba. Egy új érába. Előtte kérdezgettük egymást, hogy “hogy is lehetne ez a szcéna ennél nagyobb?” Aztán ők négyen szintet léptek, majd beindult az őrület, és hirtelen az univerzális popkultúra részévé váltak.

 “Számunkra, Seattle-ben, a robbanás 1989-ben történt.” (Fotó: Pintér Miklós)

“Nem szentelek figyelmet a populáris zenéknek”

Hogy látod ma a zene helyzetét? Egy ideje mindenki a következő nagy durranásra vár, de nem vagyok biztos abban, hogy lesz-e ilyen még valamikor a jövőben.

Nem lehet tudni. Nem szentelek figyelmet a populáris zenéknek. Leginkább azokat a zenekarokat hallgatom, akikkel dolgozom, akinek az albumait készítem. Nem igazán követem, hogy mi zajlik manapság a zeneiparban. Rádiót nem hallgatok, magazinokat nem olvasok. Túl elfoglalt vagyok a lemezkészítéssel ahhoz, hogy erre is koncentráljak. Úgyhogy nem tudom neked megmondani. Persze, azt látom, hogy az Egyesült Államokban a legnépszerűbb zene a hip-hop, ők állnak a lisák élén, de hogy működik-e ez a dolog Amerikán kívül is, arról ötletem sincs. A chile-i barátaim még mindig a pszichedelikus zenéket kedvelik. Nem tudom, hogy ti mit hallgattok Magyarországon. Mindenkinek más a zenei ízlése. A rock and rollt már milliószor eltemették. Tudod, “a rock halott”. Pár évente ezt halljuk, mindig előjön. Aztán persze mindig visszatér. Nekem még mindig rengeteg munkám van. Zenekarok tömkelege akar velem dolgozni a mai napig is. Nem unatkozom. Talán nem lesz a rock and roll a popkultúra olyan meghatározó irányzata, mint amilyen 1991-ben volt, inkább valami olyasmi visszatérést látok, mint amilyen a hetvenes években volt tapasztalható. A késői hetvenes években a diszkó ment, és a rock nem volt a nagy médiagépezet része. Egészen a nyolcvanas évek közepéig kellett várni erre, vagy még inkább a kilencvenes évek elejéig, amikor a rock nagyon dominánssá és népszerűvé vált az Egyesült Államokban. Ki tudná megmondani, mi lesz a következő nagy dobás? Manapság, az internet korszakában minden zenei stílus könynedén elérhető. Bármit meg tudsz hallgatni, bárhol, azonnal. Az internet térnyerése előtti időkben sokkal nehezebb volt a helyi vagy a regionális zenei színterek bandáinak.

A zene lokalizálva volt.

Nem tudtad a zenédet csak úgy elérhetővé tenni. Kazettákat kellett másolnod és el kell őket postáznod az embereknek és csak reménykedhettél abban, hogy meg is fogják hallgatni a dalaidat. Most csak elküldöd az mp3 file-odat e-mailen vagy feltöltöd a számaidat a Bandcampre. Szóval nem tudom, hogy helyi, regionális, földrajzilag elkülönített zenei színterek kialakulhatnak-e valaha még hasonlóképpen, mint az internet előtti időkben. Ha meg is történne, ott lennének a nyelvi nehézségek. Például ha lenne egy punk rock színtér, ahol mindenki magyarul énekel, valószínűleg mi itt Seattle-ben, nem tudnánk róla.

Értem.

Volt egy a lengyel barátom, akivel CD-ket cserélgettünk. Ha küldtem neki néhányat Seattle-ből, ő feladott nekem pár érdekesebb lengyel kiadványt. Egy egész dobozza van belőlük. Nagyon furcsa volt az összes lengyel nyelvű cucc, mégis azt gondoltam, hogy egészen érdekes, mert valahogyan passzolt a punk rockhoz. Egyetlen szót sem értettem, de nem számított. Ez az, amiért a braziloknak is saját zenei kultúrájuk van. Mert ők meg portugálul írják a szövegeket. És azt gondolom, hogy ez ugyanúgy igaz lehet a legtöbb színtérre és régióra. Kiváncsi vagyok a véleményedre: mit gondolsz azokról a zenekarokról, akik angolul énekelnek, bár nem az az anyanyelvük?

Könnyű megérteni őket szerintem.

Szerinted könnyű? Mármint úgy érted, ha jó az angoljuk? Néha azért nehéz egy ilyet megérteni szerintem.

Persze, van olyan is.

Hallgatjuk és azt kérdezzük: “Ő most angolul énekel?”

Rendben, akkor pontosítok: ha amerikai zenekart hallgatunk, az rendben van. Talán nem mindegyik texasit, ott mondjuk előfordulhatnak nehézségek.

(Jack Endino hangosan nevet)

Az ausztrál bandákat sem egyszerű megérteni, aztán az íreket…

Az íreket lehetetlen.

Lehetetlen, de a brit angol sem a kedvencem. A te észak-amerikai angolodat könnyebb megérteni, mint a déliekét.

Ezért lehetséges, hogy bizonyos bandák sokkal sikeresebbek Európában, mint az Egyesült Államokban.

Magyarországon is rengeteg zenekar működik, ahol az énekes angolul énekel. Tudnék pár CD-t küldeni neked, bár valószínűleg jót nevetnél a kiejtéseken.

Tudom, hogy így lenne, és bajban leszek, ha bármit is mondok ezzel kapcsolatban, mert nagyon magukra vennék a dolgot. Tudom, hogy miért angolul énekelnek. Mert ez lehetővé teszi számukra, hogy bárhol fellépjenek Európában, még akkor is, ha az angoljuk szörnyű valójában. És ha olyan rossz, akkor ugyanúgy nem érted és úgyanúgy nem érti senki más sem. Ha megpróbálsz üzeneteket átadni a szövegeiden keresztül, nagyon nehéz érzelmeket közvetíteni, ha azt nem azon a nyelven teszed, amelyiken egyébként gondolkozol. Hallod, hogy angolul énekel, de van valami furcsa abban, ahogyan szótagokat formázza és időzíti: egy kicsit nehézkes vagy természetellenes. Tudom, hogy ők azért használják az angolt, mert nem tudnak magyarul vagy olaszul énekelni, különben csak valahol az országukon belül léphetnének fel. De ugyanez van, ha dánul vagy norvégul írsz szöveget. Ha Európában szeretnél bárhol koncertezni, annyit kell tenned, hogy angolul énekelsz, ami nyilván szerencsétlen, dehát így alakult a történelem. Hé! Lehetett volna az a nyelv a német is! (nevet)

Hát.

De nem így történt. Szóval értem a dolgot, de úgy vélem, hogy azok a zenekarok, akik az angol mellett döntenek, azt is gondolják, hogy ezzel esélyük nyílik arra, hogy sikeresek legyenek Amerikában, de ez sajnos nem olyan egyszerű. És tudod, hogy miért nem? Mert még az amerikai bandáknak sem könnyű befutniuk! Rengeteg együttessel dolgozom nap, mint nap, akik nem jutnak sehova sem, mert nem ismerik a megfelelő embereket. Nem turnéznak. Nincs menedzsmentjük. Nincs kiadójuk. Nincsenek jó helyen földrajzilag sem. Senki nem szerződtet zenekarokat Seattle-ből napjainkban. Los Angelesbe kell menned, ahogyan az a nyolcvanas években is így volt. Fantasztikus bandákkal dolgozom együtt, akik soha nem kapnak lemezszerződést, mert a kiadók nem foglakoznak rock zenekarokkal többé, és a legtöbb független kiadó elünt mára. Nem sok olyan független kiadó van, amelyik még a kétezres évek előtt indult, és még a mai napig is létezik. Én még mindig készítek lemezeket, éppúgy, mint a nyolcanas-kilencvenes években, de nincsenek független kiadók, amelyek kiadnák őket. A zenekarok jobb híján egyszerűen csak megosztják ezeket az interneten. És soha többé nem hallani felőlük, mert nem promotálják őket. Nincsenek reklámok. Nincs pénz mögöttük. Nincs menedzsment. Nincs egy cég. Nem történik semmi nemzetközi szinten. Csak itt van egy újabb zenekar, amelyik feltölti a zenéjét a Bandcampre, és lehet az bármilyen fantasztikusan jó zene is, soha nem hallasz róla. Nem olyan sokkal, de találkozom sajnos az óceán másik oldaláról érkező zenekarokkal, akik angolul énekelnek, és azt gondolják, hogy emiatt lesz esélyük az amerikai karrierre. Azt hiszem, hogy Amerikában a Scorpions tudott befutni, ők is tizenkét album után. Tudsz még valaki mást?

Talán az Oasis?

Az Oasis, oké, persze. De ők sem lettek olyan híresek itt. Mindenki számára piszok nehéz itt befutni. A Stone Roses sem tudott itt semmit elérni. Nem könnyű betörni ide. Különösen nehéz, ha megpróbálsz amerikai angol szövegeket írni, de nem beszéled igazán jól a nyelvet. Elég szerencsétlen dolog. De azt gondolom, hogy egyébként sem érdekel senkit a rock az Egyesült Államokban többé. Nagyon nehéz turnézni ebben az országban egy rock banda számára, mert Amerika hatalmas. Vezetsz tizennégy órát városról városra, és az összes pénzed elmegy üzemanyagra. Vannak bandák, mint például a Zeke, akik szinte minden városban fellépnek Európában, és pénzt is keresnek. Sokkal könnyebb nekik, mintha az Államokban akarnád ugynezt megcsinálni. Tehát a lényeg, hogy Európa talán jobb piac, inkább arra kell koncentrálnod. Ha van egy rockbandád, érdemes az erőfeszítéseidet Európára fordítanod, mert ott jobban fogsz boldogulni, és ahogy mondtam, itt Amerikában nem szerződtetnek többé zenekarokat, a kiadóknak annyi. Még inkább igaz ez a független kiadókra, nem sokan maradtak talpon. Szóval nem könnyű itt sem.

___

Kövesd Jack Endinót és a zenekarait itt:

Jack Endino
Web: http://www.endino.com
Facebook: https://www.facebook.com/jackendinopublicpage/

MKB Ultra
Facebook: https://www.facebook.com/MKBULTRA/
Bandcamp: https://miakatherineboyle.bandcamp.com

Beyond Captain Orca!
Bandcamp: https://beyondcaptainorca.bandcamp.com

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Interjú

A LAP TETEJÉRE