Tegnap hajnalban elhunyt Bicskey Lukács színész, rendező. Legtöbben talán az Argo című film Psychójaként ismerhették meg őt. Halálának híre nem csak mint a művészetéért rajongó embert, hanem mint barátot is mélyen megrázott. Azért ragadtam billentyűzetet, hogy pár gondolat erejéig megemlékezzek Lukácsról, hogy elmeséljek pár olyan történetet, amelyen keresztül talán sikerül közelebb kerülni egy csodálatos ember emlékéhez.
Lukáccsal és Pszichó híres/hírhedt fegyverével pózolunk 2006-ban
Nagyon sokan vannak, akik sokkal jobban, és sokkal régebben ismerték őt, mint én. Biztos vagyok benne, hogy a régi barátok, a pályatársak ezernyi különböző kedves történetet tudnának mesélni róla. Az utóbbi években Lukács megtisztelt a barátságával. Ezért úgy éreztem, hogy a magam módján, a magam eszközeivel hozzá kell járulnom az emlékek felidézéséhez, és írnom kell róla a Grungery hasábjain is.
Hadúr Kardja: az első találkozásunk
2006 volt.
Lukács egy teljesen egyedülálló színpadi produkción dolgozott, amiben a zene, a tánc, a dráma és a mozi egyszerre jelent meg. Az ősbemutatót Csíksomlyóra tervezte, majd azt követte volna a hazai premier. Hadúr Kardja. Ez volt a darab címe. A produkció megvalósításához egy elképesztően erős csapatot hozott össze. A misztikus eredettörténetként definiált színdarabot Fonyódi Tibor írta. A filmes részeket Ragályi Elemérre, a tánckoreográfiákat Juronics Tamásra, a zenét pedig Binder Károlyra bízta volna Lukács. A darab kreatív rendező társának pedig Árpa Attilát kérte fel.
Sosem felejtem el, amikor Sohajda Laci, a darab producere felhívott, hogy valamikor össze kellene futnunk a Hadúr Kardja kapcsán. Egy közös ismerősünk ajánlott neki, amikor kommunikációs szakembert keresett a produkcióhoz. A találkozót a Kosztolányi Dezső tér egyik kávézójába beszéltük meg.
Amikor beléptem, Laci már ott volt. De nem egyedül érkezett.
Akkor már nagy Argo rajongó voltam, úgyhogy el tudjátok képzelni azt a meglepetést, amikor megláttam Pszichót az asztalunknál ücsörögni. Kézfogás, bemutatkozás. Odaültem mellé. Elkezdtünk beszélgetni Lacival a produkcióról, majd egyre mélyebben belementünk a részletekbe. Valószínűleg Lukács egyből levette, hogy zavarban vagyok a jelenlététől, és a színész-rendezőből szép lassan Pszichóvá változott.
Nem szólt semmit. Csak hallgatott. És közben Pszichósan nézett. Próbáltam függetleníteni magam tőle, dehát az a nézés karaktertől függetlenül is elég durva volt. Lassan kezdtem még jobban feszengeni. Amikor már azt hittem, hogy mindjárt, ott helyben kicsinál – mint a Jáksó sültkrumplit a film első részében – rátette a vállamra a kezét, és elnevette magát.
Pár pillanat múlva már mindannyian együtt nevettünk.
Sajnos a produkció – bár nagyon sok munkánk volt benne – végül nem jött létre. Személy szerint azonban hihetetlenül sokat adott nekem a közös munka. Többek között azóta is élő, virágzó kapcsolatokat és barátságokat, valamint egy teljesen új szemléletmódot a mindennapokhoz. De volt még valami, ami akkor mindennél többet jelentett nekem.
Azt hiszem, hogy attól a hatalmas közös nevetéstől kezdve számítottuk Lukáccsal a barátságunk kezdetét.
Magyar hangja: Jar Jar Binks
Nem tudom, hogy mennyire széles körben ismert dolog, hogy Jar Jar Binks magyar hangját Bicskey Lukácsnak köszönhetjük. Lukács mindig is elismert szinkronszínész volt, és amikor az új Star Wars trilógia első részéhez hangokat kerestek, az ő neve is szóba került a lehetséges opciók között.
Végül ketten maradtak a ’döntőben’. Lukács és – állítólag – Mikó István. A szinkronokat felvették, majd kiküldték George Lucasnak, aki a legenda szerint szeretett az ilyen dolgokban személyesen dönteni. Végül azzal az indokkal, hogy Lukács hangját flexilisebbnek találta a rendező, ő kapta meg a munkát.
Lukács mesélte, hogy nagyon nehéz volt az eredetihez hasonló, nyeklő-nyakló hangot produkálni. A kópia, amit a szinkronhoz kaptak, egyébként is borzasztó minőségű volt. Némi gyártói védelem, hogy nehogy valahogy kijusson a film a kalózoldalakra, még a premier előtt. Lukács alig látott valamit Jar Jar Binks karakteréből és szájmozgásából. Azt sem tudta biztosan, hogy mit szinkronizál. Egy hatalmas nyulat? Ráadásul ahhoz, hogy a megfelelő hangot tudja kihozni magából, előre kellett hajolnia, a fejét pedig a két térde közé tenni. Így, fejjel lefelé mikrofonozták be őt. Az így kiadott hangokat hallhatjuk a film magyar szinkronos változatában.
Imádtam, hogy – bár ez nem volt gyakori dolog nála – a legváratlanabb pillanatban is meg tudott szólalni Jar Jar hangján. Amitől persze a legfeszültebb pillanatok is hatalmas közös nevetésben fulladtak.
Lukács mesélte, hogy egy barátja egyszer megkérte őt, hogy – mivel kisfia hatalmas Star Wars rajongó – ezért születésnapja alkalmából hívja már fel őt telefonon, és köszöntse őt fel Jar Jar Binks hangján. Meg hogy beszélje meg vele, hogy a rosszalkodását ne folytassa a jövőben. Persze Lukács azonnal belement a dologba. Arra, hogy a kissrác hogyan reagálta le a Star Wars szereplő bejelentkezését pontosan már nem emlékszem, de valami olyasmi rémlik, hogy először nem tudott a meglepetéstől megszólalni, és később sem lehetett neki elmagyarázni, hogy valójában nem Jar Jar-ral beszélt személyesen.
A kissrác mindent megígért, amit csak Jar Jar kért tőle.
„Ölellek, Lucas.”
Lukács rengeteg külföldi produkcióban vett részt. A kisebb, alternatív moziktól kezdve, a nagyköltségvetésű, egész estés filmekig. Játszott Donald Sutherland-del, Channing Tatum-mal, Michael York-kal, Jeremy Irons-szal, Ornela Muttival, Anette Benning-gel és Christopher Lambert-rel is. Mivel külföldön a színészkollégák, és a stábtagok a nevét nem tudták rendesen kiejteni, ezért inkább Lucas-nak szólították őt. Onnantól kezdve, ahogy ezt elmesélte nekem, elkezdtem én is Lucas-nak hívni őt.
Ő pedig vette a lapot, és az e-mailjeit, meg az sms-eit onnantól kezdve legtöbbször így írta alá: „Ölellek, Lucas.”
A nálamnál közelebbi barátok, ismerősök talán elmesélik egyszer majd, hogy hogyan alakított ki Lukács olyan jó kapcsolatot Christopher Lambert-rel, hogy a világhírű színész, Szegeden nyúlpörköltet falatozzon Lukács családjánál. Vagy hogy milyen volt a The Eagle című film bemutatóján Londonban a vörös szőnyegen végigvonulni. Hogy hogyan fogadták őt a szinkronstúdióban szintén Londonban, amikor a saját maga által kifejlesztett nyelven szinkronizálta a filmben játszott karkatert. És talán egyszer mesél majd Árpa Attila is – akit egyébként Lukács nagyon kedvelt és tisztelt – a közös munkáról, az Argo filmek forgatásáról.
Az utolsó hónapok
Az utolsó hónapok nagyon megrázóak voltak. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor Lukács a nappalijuk kanapéján ülve megosztotta velem azt, hogy min megy keresztül. Bármit megtettem volna, hogy valamilyen formába támogassam őt. Jól esett, hogy aztán el is fogadta a segítségemet. Ahogy teltek-múltak a hetek, úgy volt egyre nehezebb összehozni a látogatásokat. Kincső, Lukács felesége, ez a nagyszerű nő, hihetetlen odaadással ápolta őt. Tartotta a lelket benne, a család többi tagjában és a barátokban is.
Amikor pár hete utoljára találkoztunk, már csak pár szót tudtam Lukáccsal váltani. Búcsúzáskor megöleltem őt. Próbáltam valami jót, valami odaillőt mondani, de nem ment. Persze akkor is viccelődött velem.
Aztán a múlt héten Kincső felhívott. Éppen külföldön voltam, egy taxiban ültem, úton voltam a repülőtérre. A francia sofőrt nem zavarta túlzottan, hogy utasai vannak, ezért a kihangosítón keresztül végighallgathattam, hogy mit fog majd vacsorázni a sulis korú kissráca az iskolából hazaérkezvén. A hátsó ülésen is folyamatosan ment a duruzsolás, egy olasz és egy német kolléga egymás szavába vágva sztorizgatott és nevetgélt.
Úgy tűnhetett kívülről, hogy a világ a megszokott formájában zajlik tovább.
Pedig ez egyáltalán nem volt igaz. Az autóban ülőknek fogalmuk sem volt azokról az iszonyatosan nehéz pillanatokról. Kincső ott volt a vonalban. Még utoljára tudtam valamit üzenni Lukácsnak. Valamit, ami személyes, és a legutolsó pillanatokban is valami pozitív jelentéssel bír mindkettőnk számára.
Köszönök neked mindent.
Találkozunk legközelebb.
Ölellek, drága Barátom!
