A 2018-as visszatérés után szinte postafordultával érkezett meg a Stone Temple Pilots nyolcadik nagylemeze, a Perdida (Veszteség), immár a második a sorban Jeff Gutt énekessel. A tízdalos akusztikus albummal az eddigiekhez képest egy másik arcát mutatta meg a csapat.
Stone Temple Pilots – Perdida (2020)
Veszteség
Öregszünk, hogy a fene vinné el, menthetetlenül öregszünk.
Kérlelhetetlenül múlik az idő, annak minden jóságával és keserűségével együtt. Nem kell tükörbe néznünk, hogy tudjuk. Itt van a nyomunkban. Néha megpróbálunk elbújni előle. Tudomást sem venni róla.
A mai világ mégsem olyan borús, mint gondoljuk. A fel-feltünedező ősz hajszálak és a félénken élesedő ráncok ellenére például még mindig szépek vagyunk. Gyönyörűek. Sőt, egyre gyönyörűbbek. Érettebbek. Bölcsebbek.
Ma már csak annyira lázadunk, amennyire nagyon szükséges. De lázadunk, mert mit érne az egész, ha nem így tennénk? Még mindig ragaszkodunk az elveinkhez, de néha már kötünk kompromisszumokat is. Nem kapaszkodunk többé két kézzel az egyetlen és kizárólagos igazságunkba. Hajlandóak vagyunk lemondani dolgokról. Igazunk van, de ma már másnak is lehet igaza. Van még mondanivalónk, de a világot már nem akarjuk bármi áron megváltani. Nem akarjuk minden áron megváltoztatni. Már nem.
És persze vannak veszteségeink. Hatalmas veszteségeink. Megtanultunk együtt élni a hiánnyal.
Pontosan olyanok vagyunk, mint 25-30 éve rajongott hőseink.
A hőseink, akik közül hál’ istennek jó páran itt vannak még. Mi vagyunk a bizonyíték, hogy van miért és kiért alkotniuk. Mi, akik soha annyira nem voltunk megengedőek velük kapcsolatban, mint ma. És azok leszünk holnap és holnapután is. Hogy visszasírjuk-e a kilencvenes éveket? Persze, hogy visszasírjuk! De túlélünk így is, mert ma már megtaláljuk a jót a kevésbé jóban is. Megtanultunk alkalmazkodni. Együtt sétálunk velük az úton. A hőseinkkel. Kivétel nélkül minddel. Most éppen a Stone Temple Pilots-cal.
Mert mi mást is tehetnénk?
Stone Temple Pilots (b-j): Eric Kretz, Jeff Gutt, Dean DeLeo és Robert DeLeo (Forrás: stonetemplepilots.com)
Előzmények
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben újra és újra végig hallgattam a Stone Temple Pilots legújabb, Perdida (Veszteség) című új albumát. Semmiféle előítélet vagy elvárás nem feszített, pontosan úgy, ahogyan a zenekart sem feszítheti ennyi év után.
A banda a második hullámban érkezett, így a grunge-ot körülvevő hype-nak is csak másodvonalas szereplője lehetett, azok közül viszont az egyik legjobb volt. A debütalbum Core azóta a zenetörténet fontos részévé vált, de a zenekar csak a zseniális második kiadványtól, az 1994-es Purple-től kezdve mutatta meg a valódi arcát. A Purple pedig pont olyan messze volt a grunge-tól, mint Seattle a banda szülővárosától, San Diegótól. A Core-t követő albumok igazi, amerikai alternatív rock lemezek voltak, tele különféle jazz, country és más hatásokkal, de Scott Weiland David Bowie-mániája is sokkal inkább előtérbe került, mint korábban. Azokban az években Brendan O’Brien (lásd Pearl Jam) producer mindent kihozott az egyébként is kreativitása csúcsán lévő zenekarból. Nem megyek bele a részletekbe, mindenki előtt ismert a zenekar históriája és Scott (aztán később Chester Bennington) szomorú története.
Jeff Gutt, X-Faktorból érkező énekes csatasorba állítása aztán pár évvel ezelőtt új életet lehelt a zenekarba. Élőben egészen elsöprő formát mutattak a srácok, számomra egyenesen az év koncertjét adták tavaly a Walking Papers társaságában, de a 2018-as visszatérő lemezen egyáltalán nem voltak meggyőzőek Dean DeLeóék.
Már csak emiatt is volt valamiféle hírértéke a tavaly év végi bejelentésnek, miszerint a Stone Temple Pilots következő sorlemeze egy akusztikus album lesz. Aztán egy interjúban Eric Kretz dobos tiltakozott, hogy nem, nem is az, ne nevezzük annak, de Kretz szavai ellenére mégis csak az „akusztikus” a legtalálóbb jelző az anyagra. Láttuk és hallottuk ezerszer, hogy ebben a formában is mennyire erős a zenekar, elég csak az emlékezetes MTV Unplugged fellépésre gondolni, még 1993-ból. A végtelenségig lehetne sorolni a banda jobbnál jobb, hasonszőrű felvételeit: Creep, Pretty Penny, Big Empty, And So I Know, Art School Girl, Daisy, Sour Girl, I Got You, Atlanta, Wonderful, Hello It’s Late, A Song For Sleeping – és akkor még csak az első korszak dalaiból szemezgettünk! A DeLeo-tesók mindig is mesterei voltak a fura, jazzes akkordokból építkező és a hatvanas-hetvenes évek amerikai zenei örökségéből merítő, jelentős folk hatásokkal bíró daloknak.
A lemez
2019 decemberében meg is érkezett az első fecske, de egyáltalán nem csinált nyarat. A Fare Thee Well, az album nyitótétele, minden eddiginél messzebb merészkedett a Stone Temple Piolts-univerzumban (konkrétan úgy kezdődik, mint valami karácsonyi dal), de a fogóssága ellenére sem tudott maga mellé állítani. Nem volt rossz, csak valami mást vártam a srácoktól. Valami nagyon mást.
A másodikként publikált és a lemezen is másodikként érkező Three Wishes aztán helyrebillentette a dolgokat. Csoda jó szám, talán még a korai, klasszikus lemezekre is felfért volna. Elszállós, pszichedelikus, kicsit a Pretty Penny hangulatát idézi. Ugyanúgy fellelhetők benne a fura, szellős akkordok, a Dean-es, jazzes gitárszóló és a tipikusan Robert De Leóra jellemző lüktető, puha basszusgitár dallamok, mint abban (a hangszerelés viszont jóval gazdagabb).
A címadó Perdida zenei szempontból gyönyörű szép, mégsem érzem úgy, hogy lenne bármi közünk is egymáshoz. Ezek a fajta műdalszerű megoldások jól működtek a hetvenes évek olasz mozifilmjeinél, itt viszont – a Stone Temple Pilots életműre visszatekintve – meglehetősen idegennek és mesterkéltnek tűnnek. Pont úgy érzi magát az ember, ahogyan Jeff Gutt énekli az első verzében: „A mosoly mögött valójában lassan haldoklom”. Aztán megyünk tovább és egyre világosabbá válik, hogy a Weiland-korszakkal ellentétben ezen a lemezen sem lesznek nagy, költői képek, vagy különösebben ötletes, többdimenziós szövegek. A refrén borzasztóan közhelyes („Ó, veszteség, jöjj és menj, maradj velem ma éjszakára, de reggelre kérlek, tűnj el”) és később sem lesz jobb a helyzet („És ó, veszteség, látogass meg, találkozunk az égben, ahol a szelek szellővé szelídülnek”).
Az I Didn’t Know The Time-ot a dalvégi fuvolaszóló (!) menti meg, emiatt pedig az „inkább jobb, mint nem” dalok közé sorolható. A Robert énekével és egy alt szaxofon szólamaival feldíszített Years kevésbé izgalmas az eddigieknél, bár témáját tekintve kiválóan illik a lemez veszteség-koncepciójába. És ha már fuvola: a következő She’s My Queen, ami a lemez legjobb dala szerintem, egyszerre táplálkozik az amerikai folklórból és kapaszkodik az említett hangszer jazzes futamaiba. „Ő az én királynőm, az északi égboltról jött és talált rám, fényesre festette a csillagokat körülöttem, ő a lelkem, egy dallam, ő a királynőm” – és így tovább. Jajj!
A női vokálok gazdagsága legalább ugyanannyira meghatározza a dal hangulatát, mint az azt követő Miles Away hegedűi és ¾-es ritmusképlete. Hangulati szempontból egy kicsit Noel Gallagher első szólólemezének The Death Of You And Me című dalára emlékeztet. A szöveg a vágyódásról szól: „Oly távol vagy tőlem, hogy őszintén elmondhatom: vágyom rád, nem csak az emlékeidre, mérföldekkel odébb”. Valószínűleg ez a dal sem lesz része egyhamar a NAT-nak.
A maradék három tétel, a You Found Yourself While Losing Your Heart, az instrumentális I Once Sat At Your Table, valamint a záró Sunburst sok-sok hallgatás után sem ért célba. Szépen hangszerelt, jól megírt dalok, mindenféle különösebb izgalom nélkül. Teljesen semlegesek számomra.
A lemez hangmérnöke újra Ryan Williams volt – vele vették fel DeLeóék a visszatérő 2018-as albumot is -, de míg az a lemez meglehetősen erőtlenül szólt, a Perdidánál élt a hangszerelési megoldások adta lehetőséggel és ez mindenképpen pozitívum. Az analóg hangszerek sokszínűen és gyönyörű szépen szólnak, de ez valahol csapda is egyben. Csapda, mert olyan sokat dob az összhatáson a szellős, kristálytiszta hangzás, hogy az egyes dalok valós értékét nagy mértékben felülpozicionálhatja a hallgató, sokszor többnek érezheti őket annál, mint ami valójában bennük van. (Isten ments, hogy valaki rossz minőségben, rossz cuccon találkozzon a lemezzel, egészen biztosan nem fogja érteni a relatív lelkesedésemet és a fent leírt dolgokat!)
Összefoglalás
A lemez hallgatása közben folyamatosan az foglalkoztatott, hogy a 2018-as lemezzel ellentétben most vajon fellelhető lesz-e Jeff Gutt saját hangja? A válasz az, hogy nem. Még mindig úgy érzem, hogy nem akar vagy nem tud kilépni Weiland bűvköréből. Hogy ez elvárás volt-e a többiek részéről, vagy csak egyszerűen így alakulnak a dolgok, jó kérdés. Gutt kiváló énekes, minden egyes hang a helyén van, koncerten egészen lehengerlő a fickó, de őt magát, a saját egyéniségét még mindig nem találom a dalokban. És nem tudok mit kezdeni a fentiekben kivesézett, rémesen egydimenziós szövegeivel sem.
A három egészen kiváló dal – Three Wishes, She’s My Queen, Miles Away – miatt mégis inkább szeretem a lemezt, mint nem. És csalok én is, mert ennek a háromnak a YouTube videóját ágyaztam be a cikkbe. Ha valaki csak ezeket hallgatja meg, biztosan elégedett lesz, pedig igazi hullámvasút az anyag. Vannak periódusok, amikor annyira magával ragad, hogy végtelenítve hallgatom, máskor viszont messzire elkerülöm a lemezt.
Annak ellenére, hogy Robert DeLeo úgy nyilatkozott, hogy a Perdida csak egy aktuális életpillanatuk dokumentálása és nem ez a zenekar aktuális hangja, meg fogja osztani a lemez a rajongókat. Nem mindenkinek jön majd be, pláne azoknak nem, akik nem tudnak és nem is akarnak elvonatkoztatni a koncerteken és a korai lemezeken tapasztalt elementáris erejű groove-októl. Ha pontozni kellene én sem tudnék rá egy halovány hetesnél többet adni. A Perdida soha nem lesz klasszikus, de nyugodtan szerezze be az, akinek Duff McKagan vagy William DuVall tavalyi lemezei tetszettek.
A hőseink közül hál’ istennek jó páran itt vannak még. Mi vagyunk a bizonyíték, hogy van miért és kiért alkotniuk. Mi, akik soha annyira nem voltunk megengedőek velük kapcsolatban, mint ma. És azok leszünk holnap és holnapután is. Hogy visszasírjuk-e a kilencvenes éveket? Persze, hogy visszasírjuk! De túlélünk így is, mert ma már megtaláljuk a jót a kevésbé jóban is. Megtanultunk alkalmazkodni. Együtt sétálunk velük az úton. A hőseinkkel. Kivétel nélkül minddel. Most éppen a Stone Temple Pilots-cal.
Mert mi mást is tehetnénk?
___
Stone Temple Pilots – Perdida
Megjelenés: 2020. február 7.
Kiadja: Rhino
Stone Temple Pilots:
Jeff Gutt – ének
Dean DeLeo – gitár, percussion
Robert DeLeo – basszusgitár, vokál, billentyűk, marxophone, gitár
Eric Kretz – dob, percussion
Közreműködik:
Bill Appleberry – billentyűk
Tiffany Brown – vokál
Adrienne ‘Aeb’ Byrne – fuvola
Erin Breene – csello
Yutong Sharpe – hegedű
Joy Simpson – vokál
Chris Speed – szaxofon
Julle Staudhamaer – hegedű
Tracklist:
- Fare Thee Well
- Three Wishes
- Perdida
- I Didn’t Know The Time
- Years
- She’s My Queen
- Miles Away
- You Found Yourself While Losing Your Heart
- I Once Sat At Your Table
- Sunburst
