Amikor beléptem, éppen az Oceans szólt a Pearl Jam klasszikus debütalbumáról, a Tenről. Talán nem olyan sokan tudják, hogy hatalmas grunge rajongó, pedig a Mrs. Columbóval a Black Hole Sunt is a saját képére formálta. A rohamosan szürkülő, kora esti fényviszonyokkal versenyre kelve még készítettünk néhány promófotót a kertben, hogy aztán a lakásba visszatérve, a Release elhalkuló dallamai megadják az alaphangulatot egy végtelenül őszinte beszélgetéshez. Megasztár, bulvár, pofonok, nyitottság, értékek, és zenei sokszínűség. Vajon az énekesnő a legújabb bandájával – a ’70-es évekbeli, pszichedelikus ősrockot egyéni ízekkel keverő, zseniális River of Lusttal – lezárhatja végre a már-már stigmával felérő, tehetségkutatós múltat? Nagyinterjú Galambos Dorinával.
Galambos Dorina (Fotó: bobal photography)
A grunge és én
Az MTV tehet mindenről?
Nem, nem csak az MTV, például mi nem is fogtuk otthon a csatornát. Ahhoz, hogy nézni tudjuk, el kellett mennünk Anyukám egyik kolléganőjéhez. Amíg a felnőttek kint beszélgettek, addig mi letelepedtünk a képernyő elé, és el sem mozdultunk onnan. A Nirvanával például ott találkoztam először. Aztán bejött a Viva Zwei és a Fast Forward című, alterosabb műsor: azon keresztül kaptam meg a Pearl Jamet, a Toolt, a Silverchairt, a Garbage-ot, és a Smashing Pumpkinst is.
Amikor meghódították a világot a seattle-i zenekarok, akkor te még nagyon fiatal voltál. Hogy lett mégis ekkora a szerelem?
Igazából én már tényleg csak a grunge farvizére eveztem be, de az mégis egy nagyon meghatározó időszak volt az életemben.
Mitől jelentett többet neked mondjuk a Pearl Jam vagy a Smashing Pumpkins, mint a többi zenekar?
A dolog őszintesége, nyersessége és a mély melankóliája fogott meg annyira. Az egy nagyon szomorú időszak volt a számomra: még csak 17 éves voltam, és elveszítettem az Édesanyámat. Miközben azt mondták, hogy „neked kell összetartani a családot, meg kitűnőre érettségizni”, addig a húgom úgy gondolta, hogy nem nagyon kellene tovább élnie, és többször is megpróbálkozott az öngyilkossággal. Hatalmas volt a feszültség otthon. A grunge pedig segített, és talán emiatt is nagyon fontos része lett a zenei birodalmamnak.
Azt olvastam valahol, hogy több zenész is van a családodban. Kézenfekvő volt, hogy te is ebbe az irányba fordulsz?
Valóban több felmenőm is játszik hangszeren, talán ez lehetett az alapja annak, hogy mindig is ennyire meghatározó szerepet foglalt el a zene az életemben. Apukám például basszusgitározott, de amikor családalapításra adta a fejét, felhagyott a dologgal. Viszont rengeteg lemezt gyűjtött össze. Az első meghatározó élményeim egyike az volt, amikor a bakelitjei között turkálva előkerült egy Led Zeppelin album. Na, ott azonnal vérszövetség kötődött.
Emlékszel, hogy melyik volt az?
Persze, a IV, melynek első oldalán az utolsó dal a Stairway to Heaven. Már teljesen nyúzott volt a lemez, szakadt volt a borítója, de aztán még nyúzottabb lett, ahogyan a Beatles A Hard Day’s Nightja is. Amikor Apukám látta, hogy a dolog nagyon bejön nekem, akkor a Deep Purple és a Black Sabbath CD-it is megmutatta.
A metal ősatyjai. Hallgatsz még most is keményebb rockzenét?
Persze, olyannyira hallgatok, hogy például a Deep Purple és a Black Sabbath budapesti koncertjein is ott voltam. Durva, hogy közben felnőttem, és csak most láttam őket először. Olyan jó érzés volt, mintha kipipáltam volna valamit a bakancslistámról.
A Megasztár-leszámolás
Mikor érezted először, hogy ez már több, mint csupán zene iránti rajongás?
Pontosan nem tudom, hogy mikor, de az biztos, hogy nagyon kicsi voltam még, amikor elkezdtem énekelni. Csellózni is jártam, csak utáltam a szolfézstanárt, ezért leléptem. Azóta is bánom a dolgot, mert a cselló egy csodálatos hangszer. 1999-ben, 16 évesen kezdtem el komolyan énekelni tanulni a váci zeneiskolában klasszikus ének szakon, és ezzel párhuzamosan jöttek az első zenekaraim is. Először egy punk bandába szálltam be, amivel Blink-182-t játszottunk. Ráadásul közös próbateremet béreltünk a következő két leendő együttesemmel: egy kilenctagú acid jazz formációval, valamint a Numbbal.
Aztán jött a Megasztár szereplés. Kereszt még mindig neked?
Igen, valamilyen szinten az. Nem mondanám, hogy most már másképpen csinálnám, mert tanultam belőle.
Hogyan kerültél be a műsorba?
Mire a Megasztárban elindultam, addigra volt már 3 zenekarom. Az érettségi után felvettek az ELTE Tanító és Óvóképző karára, énekszakra, de csupán két hétig jártam oda, mert kiderült, hogy a dolognak köze nincs az énekoktatáshoz: azt kellett volna megtanítanom alsó tagozatos gyerekeknek, hogy mondjuk, hogyan álljanak kézen. És hiába tornatanár az Apukám, én féltem a kézenállástól. Úgyhogy a sulit otthagytam, de közben megláttam a hirdetést, hogy lehet a műsorba jelentkezni. Azt gondoltam, hogy ha már így alakult, akkor nem lenne érdemes elpazarolni egy évet az életemből, és lehet, hogy a zenekarról is lehet valamit villantani. Ráadásul azt hittem, hogy ez tényleg egy énekes tehetségkutató. Rosszul gondoltam.
Csalódtál?
Nézd, aláírsz 19 éves fejjel egy 12 oldalas szerződést, ami két évre megköti a kezed, de olyat nem mondanak el, hogy ezzel ki leszel szolgáltatva a szennylapoknak. Talán akkor indult be úgy isten igazából a bulvár itthon, én legalábbis korábban nem találkoztam olyan durva hangvételű cikkekkel, mint amik akkoriban születtek. És ez engem lelkileg teljesen megviselt: úgy kellett felkelnem minden reggel, hogy úristen, ma éppen milyen hülyeséget fognak leírni rólam. Hiszen nyilatkozni nem is nyilatkoztam. Már azt sem kell.
Az interjú előtt megnéztem a YouTube-on fellelhető videókat. Az egyik az első a meghallgatás.
Jajj, az nagyon vicces. Az egy legendás videó, a fiúk mindig azzal szívatnak. A Szabi például azt szokta mondani, hogy azt évente tízszer megnézi. Az a címe, hogy Galambos Dorina és Pély Barna először találkozik a Megasztár válogatáson. Figyelj, az egy történelmi pillanat, legalább meg van örökítve. (nevet)
Hát, az biztos, hogy nem sok embernek van fent a YouTube-on a videója arról, amikor először találkozik a leendő férjével vagy a feleségével.
Na, ez az! Egyébként már megbékéltem vele, mert tényleg szörnyen énekeltem ott, még szart se tudtam. Elkezdtem acapella Numb számokat előadni, ami „nagyszerű” ötlet volt.
Azt kérték tőled.
Ja, igen, a Presser Gábor volt. Őt nagyon bírtam. Néha találkozom vele a Lukács Fürdőben, ott szoktuk áztatni magunkat. Neki is az a kedvenc helye.
A másik pillanat, a már versenyen kívüli duetted Torres Danival. Nick Cave és Kyle Minogue. Ott szerintem nagyon a szerepedben voltál.
Nem vagyok egy Kyle Minogue, egy kicsit túl is toltam.
Teljesen váratlanul ugrottál egy oktávot a dal végén.
Azt ott fejlesztettem ki. Az egy nagyon jó szám egyébként. Képzeld el, hogy arra annyira rákattantak az egész országban, hogy utána esküvőkre, meg mindenféle rendezvényekre azt akarták megrendelni.
És vállaltál valamit?
Egy számra? Á, nem mentünk el. De épp a minap futottam vele össze az egyik szórakozóhelyen, jó volt újra látni!
Szerinted a Pély Barnával való kapcsolatod akkor mennyire befolyásolta pozitív és negatív értelemben a karrieredet?
Nagyon sokat köszönhetek neki például amiatt, hogy a jazzel ilyen mélységben megismertetett. Rögtön a műsor után jelentkeztem is a Lauschmann Gyula jazz konzervatóriumba, ahol Barnabás oktatott is egyébként. Aztán rájöttünk, hogy engem nem tud tanítani, mert elhülyéskedjük az órát, de tök jó volt, mert elkezdett érdekelni a jazz. Aztán felvettek a jazz tanszakra, de szándékosan a Lisztet választottam, és nem a Kodolányi János Főiskolát. Nem lett volna egészséges, hogy Barnabással a Kodolányin megint összefutunk tanár-diák viszonylatban. Az extra poén, hogy engem is Berki Tamás tanított, mint anno őt.
Ez a szakmai része. És egyébként?
Sokszor kérdezik tőlünk, hogy miért választjuk szét a zenekarainkat, miért nem lépünk fel közösen? Azért, mert ahogy meglátnak minket együtt, egyből a bulvár jön, és onnantól kezdve már senkit sem érdekel szakmai szempontból, hogy mit csinálunk. Ezért gondoltuk, hogy nem fogjuk ezt a közös dolgot erőltetni. Nem mi leszünk az új Korda Gyuri-Balázs Klári duó. Mondjuk vicces, mert pont most állt össze újra a Roadkill Café, amiben három frontember is van: a Barnabás, Mihályi Réka és én. Az az egyedüli formáció, amiben együtt zenélünk jó kis motown-soul műsort raktunk össze, és nagyon élvezzük a családi hangulatot.
Már a Megasztár időkben megtaláltak benneteket ezzel a bulvár dologgal.
Igen, de akkor örültünk egymásnak, és leszartunk mindent. Aztán rájöttünk arra, hogy ez nem így megy, az őszinteség sajnos ebben az esetben nem a legjobb út. Pedig én nagyon szeretem őszintén elmondani, amit gondolok, de tényleg jobb először átgondolni, hogy miről beszél az ember, mert nem tudni, hogy mi lesz a vonzata egy cikkben. Én úgy érzem, hogy a bulvár számtalanszor beletiport a lelkembe, ezért aztán 7 évig nem vettem fel a telefont az ismeretlen hívószámoknak. Lehet, hogy így elbuktam zsíros bulikat is, de aztán rájöttünk, hogy sokkal jobb, ha lesz egy sajtómenedzserünk, aki kézben tartja a dolgokat. Ha valaki megkeres, hogy interjút akar velünk csinálni, akkor elmondja, hogy miről akar beszélgetni, és akkor el tudjuk dönteni, hogy azt meg akarjuk csinálni vagy sem. Ha az nem ad hozzá szakmailag, akkor… A bulvár leszarja a zenét, inkább az érdekli őket, hogy milyen színű bugyi van rajtad. Úgyhogy nagyon örülök, amikor megtalálnak olyanok, mint te.
És akkor azt mondta nekem, hogy „elárultad az undergroundot”! (Fotó: bobal photography)
Az underground zenei közeg hogyan fogadta a tévés szereplésedet?
A Megasztár előtt benne voltam egy bizonyos underground körben: a Numbbal játszottunk a Fish, a Brains meg a Hollywoodoo előtt, felléptünk a Gödörben, a Kultiplexben, a Vörös és Kék Lyukban, meg hasonló helyeken. Aztán egyszer valamikor, már a Megasztár után elmentem a Süss Fel Napba valami koncertre. Ott találkoztam újra a Hollywoodoo énekesével, aki egy akkora pofonnal fogadott, hogy majdnem a fal adta a másikat. És akkor azt mondta nekem, hogy „elárultad az undergroundot”. Az a pofon szíven ütött akkor. Vagy inkább arcon. (nevet) Hogy ne már, tényleg így gondolja? Én meg amilyen érzékeny vagyok, persze, hogy magamra vettem a dolgot. Úgyhogy inkább elmentem, képeztem magam, és beletelt pár évbe, mire megtaláltam azokat az embereket, akikkel vissza tudom hódítani ezt a réteget, de most nagyon boldog vagyok, hogy létrejött a River Of Lust, és a kis baráti közösségünk.
A Megasztárban sejteni lehetett, hogy egy kicsit más vagy, mint amit mutatnak belőled, de nekem az azért nem jött le, hogy a grunge és a rockzene ennyire fontos hatás lehetett a számodra. Mások is feltételezhették szerinted azt, hogy amit ott megismertünk az a Galambos Dorina igazi arca?
Persze, de amikor megnéztem, hogy mit raktak rólam össze, az legtöbbször köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Amikor reggel 7:00-kor kirángatnak az ágyból, hogy most akkor interjú lesz, és úgy vágják meg az anyagot, hogy egy hülye picsának tűnjél… hát úgy elég nehéz a valódi önmagadat megmutatni. Egy ilyen többmilliós nézettségű felülettel, hogyan tudnál versenyezni? A műsor közben mindig azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha az emberek látnák, hogy mi megy itt hátul. Hogy az valójában csak egy elképzelt valóság, amit nekik tálalnak. Szóval totál megértem, ha valaki teljes szívéből utált. A koncertek után aztán gyakran jöttek oda, hogy „hú, de kellemesen csalódtam benned”. Ez volt mindig az első mondat. Ha ezt nem hallottam vagy nyolcvanezerszer, akkor egyszer sem.
Eltelt azóta 13 év.
Amikor 19 évesen elmentem a Megasztárba, csak egy célom volt: valami jó rockzenét játszani. De arra senki nem készített fel, hogy talán át is kellene gondolni, hogy ki vagyok, mit akarok, vagy kit is akarok megszólítani, meg hogy hogyan kell viselkedni az interjúk alatt. Az X Faktorban például már külön emberek foglalkoztak azzal, hogy felkészítsék erre a fiatalokat, de nekünk akkor még ilyen nem volt. Úgyhogy persze, hogy félrement a kommunikáció az elején. Igen, azóta eltelt 13 év, de az embereknek az akkor akkorát ütött, hogy még mindig úgy beszélnek róla, mintha tegnap lett volna. És ezzel nagyon nehéz megküzdeni.
Azért volt olyan dolog, amit élveztél?
Sokan válaszolnák azt erre, hogy „persze, a népszerűséget”. A mai fiatalok sokszor álmodoznak arról, hogy híresek lesznek majd, és emiatt mindenáron a tévében akarnak szerepelni. Úristen, ha tudnák, hogy mennyire más világ ez, mint gondolják! A hírhedt és a híres szó közötti különbséget kéne először megtanulni. Aztán ott vannak a rajongók. Sokféle emberrel találkoztam és találkozom minden nap. Volt olyan, aki naponta negyvenszer felhívott és zaklatott, volt aki azt hitte máris a haverom, csak mert elolvasott egy cikket rólam, és ebéd közben akart fotózkodni azonnal. De szerencsére van olyan is, hogy úgy lettünk nagyon jó barátnők egy lánnyal, hogy a műsor óta ismerjük egymást, anyukájával jött a koncertekre, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy milyen gyönyörű nő lett belőle, és úgy kell rá vigyáznom, hogy nehogy elrabolják a külföldi faszik, amikor kimegyünk bulizni a Szigetre.
Soha nem próbáltak meg a másik oldalra, zsűritagnak is elcsábítani?
Folyamatosan keresnek különböző kertévés műsorokba szerepelni, zsűrizni. Az egyik tehetségkutató castingjára el is mentem, mert neves színészek oldalán ücsörögni gondoltam jó móka lesz. Aztán mutogattak produkciókat, én meg elkezdtem szakmailag értékelni, amit láttam. Erre leállítanak, hogy várjál-várjál, ez így nem lesz jó, nem ilyen komolyan kell, inkább csak vicceskedjetek! Magyarul csináljak hülyét magamból. Mondtam, hogy kösz szépen, akkor én ezt nem kérem. Közben meg az emberek elvárják, hogy szerepelj a tévében, különben azt hiszik eltűntél. Esetleg megkérdezik, hogy „és még énekelgetsz?”
Tartod a kapcsolatot a többiekkel?
Igen, nagyon jó barátok vagyunk Tóth Verával, Mujahid Zolival, a többiekkel pedig összefutunk időnként. Igazából olyan volt a csapatunk a műsorban, mint egy osztály, és azt nem bánom, hogy olyan jó fej emberekkel hozott össze a sors. Sminkesekkel, fodrászokkal, stylistokkal. Ráadásul a férjemet sem ismertem volna meg, ha nem jelentkezem.
Kedvencek
Szólókarrierben soha nem gondolkodtál?
Én a csapatmunkában hiszek, ezért zenekarozom, és ezért nem csinálok szólódolgokat. Gyorsan abba is hagytam a haknizást a Megasztár után. Szerintem annak köze nincsen a zenéléshez, amikor elmész fél-playbackelni. Nem lehet improvizálni, amit annyira szeretek, és ami ott van a Mrs. Columbóban és a River of Lustban is. Az egy tökéletesen őszinte, egyszeri és megismételhetetlen dolog.
Van egyébként példaképed?
Hát inkább több énekesből tudnék összegyúrni egyet. Eddie Vedder például egy nagyon jó példakép, de ha csak zenei szempontból nézem, akkor Ella Fitzgerald is az. Nagyon bírom Brandon Boydot, az Incubus énekesét, aztán Amy Winehouse-t is, bár én soha nem lőném magamat drogokkal. Mike Patton, vagy Skin, a Skunk Anansie énekesnője is nagy hatással volt rám, meg Björk és PJ Harvey is nagy kedvencem. Nagyon szerettem, amikor Josh Homme-val összehozták a Dessert Sessionst. Olvastam a Téglás Zoli interjút a Grungery-n, az például nagyon tetszett, amiket ő mondott. Még a numbos korszakomban jártunk a koncertjeire, nekem ő is egy példakép. Nagy kedvencem még Dave Grohl. Ő egy szuper szimpatikus csóka, ő például lehetne egy személyben a példakép. Imádtam a Sonic Highways sorozatot is, volt olyan rész, amit többször is megnéztem. Amikor abban a sivatagos stúdióban voltak, a legendás Rancho de La Lunában, ahová a Run Over Dogsos fiúk is elmentek, de csak a kerítésig jutottak, de legalább látták közelről. Nekem is nagy álmom, hogy egyszer odamenjünk, és ott tudjunk dolgozni.
Amikor Chris Cornellt, Eddie Veddert, Layne Staley-t vagy Kurt Cobaint hallgatod, akkor énektechnikai szempontból is figyeled őket?
Persze. Ők szinte mindannyian képzett énekesek, de úgy, hogy az nem hallatszik a nagyközönség számára. Valamennyit még Kurt Cobainnek is muszáj volt tanulnia, bár róla nem mondhatjuk, hogy különösebben képzett lett volna. Ő például nagyon sokszor be volt rekedve, bár neki nem is ez volt a fő ereje, hanem a személyisége maga. Egyébként meg nem kell mindenkinek áriázni. Ott van például Johnny Cash, aki éneklés helyett inkább valamiféle szöveg-beszédet csinál, de mindezt olyan stílusban, hogy döbbenet. Egyszer megkérdeztük Brandon Boydtól, hogy kihez jár énekelni tanulni. Azt kamuzta, hogy senkihez. Egyébként meg persze, hogy járnak tanárhoz, különben nem tudnák nap, mint nap hozni magukat. Az sem véletlen, hogy Chris Cornell már nem erőlteti annyira a magasakat.
Persze, mert sajnos már nem mindig tudja kiénekelni őket.
Amikor fiatal vagy, és szétfeszít az erő, akkor meg akarod mutatni. Ahogyan öregszel, és egyre jobban letisztulnak a dolgok, kikristályosodik a stílusod, és emiatt lesznek dolgok, amiket csak akkor tudsz bevállalni, ha mondjuk már 40 éves lettél. Akkor lesz olyan íze, akkor lesz hiteles. Én például soha nem fogok Whitney Houstont énekelni. Nincs értelme őt lemásolni, mert nem is lehet. Ezért akadok ki, amikor tehetségkutatókon bevállalnak tőle az indulók egy-egy dalt. Ahhoz, hogy képezd magad és fejlődj, jó ha gyakorolsz ilyen volumenű előadóktól dalokat, de aztán az lenne a cél, hogy a saját stílusodban add elő őket!
Szerintem kétféle zenész van. Az egyik, aki minden körülmények között az: a zenéből indul ki, és emiatt bármilyen műfajban jól érzi magát. A másik pedig, aki azért zenél, mert valamit nagyon el akar mondani, és a zene csak egy eszköz neki ehhez: tökéletesen megelégszik pár akkorddal, mert nem is fontos, hogy mondjuk virtuóz legyen. Szerintem te az első csoportba tartozol.
Én egy megszállott vagyok. És tök jó, hogy ezt mondod, mert pont azon gondolkodtam, hogy nekem például a Pearl Jam mindig sokkal mélyebb volt, mint a Nirvana, és jobban is szerettem. Most rengeteg olyan zenekar van, aki visszanyúl valamihez, és szinte másol, de szerintem ez nem oké. Nekem sokkal fontosabbak azok a dolgok, amiket megtapasztaltam, meghallgattam és beépülnek az én kis rendszerembe. Hogy abból valami újat hozzak létre. Az őszinteség, a nyersség sokkal kifizetődőbb. Azt vettem észre a grunge-ban is, hogy ebből a szempontból tök letisztult: csak az arcodba vágják, hogy mi van. Nincsen túlgondolva. És tudod, hogy mi az, ami szokott nagyon bosszantani itthon? Hogy mindig, mindenkit valakihez hasonlítgatni akarnak. Például ott van a Tóth Vera, aki zseniális énekesnő, imádom, ahogyan énekel, és akkor ő az új Cserháti. Pedig sokkal több van benne is, mint hogy csupán egy Cserháti-verzióként pozicionálják. Egyébként meg, ha már itt tartunk, ott szúrta el ez az ország, hogy a Cserhátiból nem lett világsztár.
Itthon kiket tartasz nagyra?
Áron Andrist, Apey-t, ő a kedvencem. De bírom Bodóczy Zolit is a Grand Mexican Warlockból, és Zentai Márk, a Mörk énekese is mindig meglep. A lányok közül Tóth Verát, Fábián Julit, Schoblocher Barbit, Jónás Verát, és a Németh Jucit is nagyon bírom. Sok jó énekes van itthon.
Fontos a nyitottság, és itt nem csak a zenei nyitottságra gondolok. (Fotó: bobal photography)
River of Lust
A River of Lust kapcsán a rajongók a Led Zeppelint és a Dead Weathert szokták emlegetni, de én hallok benne Soundgardent is. Tessék, én is hasonlítgatok.
Chris Cornell az egyik kedvenc énekesem. Hatalmas hatással volt rám, ő egy zseni! Ha még elmehetnék magánórákat venni valakitől, az ő lenne. Amikor az első lemezünket csináltuk a Mrs. Columbóval, akkor az volt a terv, hogyha már mindenféle dalt rápakolhatunk az albumra, akkor gondolkodjunk abban is, hogy hogyan fűzzük majd össze a különböző műfajokat úgy, hogy ne is hasonlítson az eredetire. Úgysem lehet elénekelni úgy, ahogyan a Cornell csinálja. Jó, kivéve talán a Richie Kotzent. A múltkor sokkot kaptam, amikor a Barnabás berakta itthon a CD-t. Új Chris Cornell? De jó! Nem, ez Richie Kotzen. Döbbenet, hogy mennyire hasonlóan énekelnek.
Te választottad egyébként a Mrs. Columbo albumra a Black Hole Sunt?
Igen, de arra már nem emlékszem, hogy miért pont azt. Talán mert fiatalon megigézett a videójuk, és a hangzásuk, azt gondoltam, hogy milyen jó lenne ezt átvinni egy jazz trióra épülő swinges verzióba. El szerettem volna repíteni valahova máshova a dalt.
Mennek a csaták, hogy milyen zenéket hallgassatok otthon?
Most éppen Jack White új, akusztikus cucca forog sokat nálunk, ő egy közös kedvenc, meg Skip James. Barnabás egyébként New Orleans-i bluest hallgat, de igazából nincs szegénynek túl sok választása, mert én vagyok itthon a dj. Múltkor például már hőbörgött, mert túl sok volt a vokális elektro. De simán beteszek egy metal lemez után egy The Essential Bill Whiterst, úgyhogy a változatosság megvan. Szerencsére Szűcs Krisztián [Heaven Street Seven] ide költözött az alattunk lévő lakásba, így most már végre nincsenek olyan szomszédok, akik beszólnának nekünk, hogy kussoljunk már hajnal négykor. Ők inkább lehívnak magukhoz bulizni. (nevet)
A River of Lust első EP-je kazettán jött ki, ami azért nem az általános formátum. Már ha van manapság olyan, hogy általános formátum.
Habár én imádok teljes lemezeket végighallgatni, de tudom, hogy ma már nem ez a jellemző. Nekem erre sok időm van hajnalban, amikor nem tudok aludni, ha hazaérek koncert után, és be vagyok stenkelődve. (nevet) Mindegy, jó az a koncepció, hogy Single, vagy utána EP jelenjen meg, aztán a koncerten úgyis őserővel dobáljuk különböző sorrendben a dalokat. Jövő héten pont stúdiózunk Solymáron a fiúkkal és nagyon izgalmas új trackek vannak a tarsolyunkban. Hamarosan összehozunk egy videoklipet is. A kazetta mellett a Spotify-on is fent van az első EP-nk anyaga, és van egy link is, ahonnan le lehet tölteni a zenénket. A kazettaformátummal kedveskedni szeretnénk azoknak, akik eljönnek a bulinkra, és megtetszik nekik amit csinálunk, hogy hazavihessék magukkal emlékbe.
Nagyon menő.
Szerintem is. Merthogy örökítsük már meg azt a korszakot, amikor tényleg kazettákon éltünk. Annyira jó volt! Klassz, hogy fejlődik, modernizálódik a világ, de valahol meg nagyon sajnálom, hogy nincsenek már meg ezek az emlékek a mai fiataloknak. Nagyon reménykedem, hogy másnak is olyan jó fej Apukája van, hogy mutat neki olyan zenéket, amilyeneket ő nekem.
Az angol szövegek kézenfekvőek voltak számodra?
Ez egy érdekes dolog, mert már az első szövegemet is angolul írtam, valószínűleg azért, mert a Megasztár előtt szinte egyáltalán nem hallgattam otthon magyar zenekarokat. Kivéve LGT-t, mert Apukám igazi megszállott volt. Ráadásul az angol nyelv sokkal nagyobb szabadságot ad az éneklés terén. A német után egy kis franciát is tanultam, aztán négy év alatt durvább szintre felhúztam az angolt, mint hét év után a németet. Egész gyerekkoromban azt képzeltem, hogy Kaliforniában születtem, közben hallgattam a No Doubtot, és nagyon elvágyódtam. Pedig imádom ezt az országot, csak valahogy mindig az angol nyelvű cuccok érdekeltek. De az is álmom, hogy eljussak Seattle-be , New Orleansba, meg Nashville-be, még hiányzik a bakancslistámról, hogy egy évet kint éljek az Egyesült Államokban. Ausztrália is izgat, nagyon szeretném testközelből tanulmányozni a zenéiket.
Meddig juthattok el szerinted a River of Lusttal?
Ez egy nehéz kérdés, mert egy idő után végesek itthon az undergroundon belül a lehetőségeink. Amikor azt látod, hogy egy Grand Mexicanre csak viszonylag kevesen jönnek le az A38 tetőteraszon, az mélységesen felháborít. Közben meg egy etalon zenekarról beszélünk. Ha meg még itthon sincsen kiépítve valamennyire a cuccod, akkor minek hívjanak el külföldre? Szóval előbb egy itthoni stabil bázis kell, csak aztán lehet elmozdulni a környező országok felé is. Addig meg persze nagyon örülünk olyan lehetőségeknek, mint a Blues Pills, vagy a Get Your Gunnal való közös fellépések. A zeneiparban egy idő után már minden a pénzről szól, és akkor szokott elveszni az emberek érdeklődése. A kezdeti erő meg a lelkesedés megtartása a legfontosabb a zenekaron belül akár 10 éven keresztül is vagy még tovább, ez olyan mint egy párkapcsolat, ha a megfelelő emberek vannak körülötted, és folyamatosan inspiráljátok egymást, akkor nagy baj nem lehet.
Ahogyan itt beszélgetünk, azt érzem rajtad, mintha lételemed lenne, hogy ne állj le egy pillanatra sem. Mintha folyamatosan keresnéd az újabb, és újabb zenei kihívásokat.
Nem akarom, hogy beskatulyázzanak, mert engem nem lehet beskatulyázni. Én azt szeretném közvetíteni az emberek felé, hogy tök fontos a nyitottság, és itt nem csak a zenei nyitottságra gondolok. De ha már zene, azért van három teljesen más zenei stílusú zenekarom, mert teljesen más emberekkel tudok találkozni minden egyes helyszínen, és magamból is egy másik szeletet tudok megmutatni. Én így tudok kiteljesedni. Mindig kérdezik, hogy mikor lesz már gyerekem. Én úgy tekintek a dalaimra, mintha azok lennének. Nemsokára 33 éves leszek, lassan kezd összeállni, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. (nevet)
___
Galambos Dorina kedvenc lemezei
- Led Zeppelin: IV
- Pearl Jam: Ten
- The Smashing Pumpkins: Siamese Dream
- Red Hot Chili Peppers: Blood Sugar Sex Magik
- Incubus: S.C.I.E.N.C.E.
- Deftones: White Pony
- At The Drive-In: Relationship Of Command
- Audioslave: Audioslave
- Queens of the Stone Age: Lullabies To Paralyse
- PJ Harvey: White Chalk
__
River of Lust – Soundcloud: itt
River of Lust – Facebook oldal: itt
Mrs. Columbo – Facebook oldal: itt
Roadkill Café – Facebook oldal: itt
