Hattyúdal az anyaméhből – Nirvana: In Utero (1993)

1993 szeptemberében jelent meg az In Utero, a Nirvana utolsó sorlemeze. Mindenki nagyon várta, leginkább, mint a Nevermind folytatását: egy dallamos, (majdnem) popdalokkal teli igazi rádió- és MTV-barát albumot. Volt azonban valaki, aki teljesen másképp gondolkodott róla.

Nirvana – In Utero (1993)

Kurt Cobain bandája

A Nirvanának sosem volt saját, állandó próbaterme. Kurt terveiből, miszerint egy olyan házat vesz majd Olympiában, aminek az utcafrontján egy stúdiót rendez be, végül nem lett semmi. Az In Utero készítését megelőzően és közben is más-más stúdiókban és próbahelyeken készültek a koncertekre, a dalok pedig ezen próbák alatt nyerték el a végső formájukat. Kurt hozta az alaptémát – ami lehetett egy félig kész dal, riff vagy énekdallam -, a többiek pedig hozzátették a saját részüket. Miután elkészültek, a továbbiakban már nem változtattak a számok szerkezetén. Az egyes Nirvana-dalok lemezre rögzített formáitól nagyban eltérő verziókat ezért nem is nagyon lehet megtalálni, még az élő felvételek között sem.

Mindenki előtt ismert: a Nirvana Kurt Cobain zenekara volt. Mégis, nagyon lesarkítva és főleg Dave Grohl későbbi munkásságát ismerve nehéz elképzelni, hogy a dobos és Krist Novoselic (na meg Pat Smear és a korábbi tagok) jobbára csak kísérőzenészek voltak Cobain mellett. Társak, akik kiteljesítették a zsenijét.

Ritka volt, amikor Kurt engedte, hogy más is beleszóljon a dalírási folyamatokba, korábban csak a Smells Like Teen Spirit, a Curmudgeon, az Endless, Nameless és az Aneurysm című számokat jegyezték közösen. Nem volt ez másképp az In Utero munkálatainál sem: egyetlen kivételtől eltekintve az összes dal a frontember nevéhez fűződik a lemezen. A kivétel az album második tétele, a Scentless Apprentice volt, ahol Cobain mellett Novoselic és Grohl is fel van tüntetve (zene)szerzőként. Egy 2019 januárjában, a YouTube-on közzétett videón hallható a dal egyik korai verziója, amelyet a Nirvana akkori próbatermében rögzítettek Seattle-ben. Az 1992-es hangfelvételen Dave gitározik, Krist basszusgitározik, míg az anyagot megosztó és a tagokkal korábban és később együtt soha nem játszó Rey Washam (Scratch Acid, TAD, Ministry, stb.) dobol.

Washam így emlékszik vissza a közös zenélésre: „Soha nem találkoztam azelőtt Dave-vel, Kurttel és Kristtel, de azt hallottam, hogy Kurt rajong a Scratch Acidért, a bandáért, amiben korábban doboltam. A jammelés elég langyosan indult, mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy Dave cuccán úgy kellett játszanom, ahogyan ő állította be magának. Aztán betoppant Krist és [onnantól kezdve] mindenki jókedvű lett. A [hanganyag] csupán a kétórás próba egy részlete. Később, az este folyamán elmentünk megnézni a Guns N’ Roses-t, a seattle-i Kingdome-ba. Dave bevitt engem is, de hátul később valami balhé keveredett. Talán túl sok ego volt egy helyen. Azt gondolom, hogy a szalagok önmagukért beszélnek. Dave jó döntést hozott, amikor Taylort [Taylor Hawkins] vette be a Foo Fightersbe. Azután az éjszaka után, soha többé nem keresett, hogy játsszunk együtt újra. De azért még mindig bírom a fickót.”

(A Scentless Apprentice korai verziója 24:35-től hallgatható meg a videóban.)

Fizess nekem, fizess nekem

Dave Grohl első dalát (Gods Look Down) még 1990-ben szerezte és akkori zenekarával, a Screammel, valamint Barrett Jones-szal azonnal rögzítette is, Jones Laundry Room nevű, seattle-i stúdiójában. A Nirvanához történő csatlakozását követően, még 1990-ben felvett hat számot, majd egy évvel később 1991 nyarán még négyet, amihez – mint később az első Foo Fighters albumon – minden hangszeres részt ő játszott fel.  Ez a tíz szám került fel végül a Pocketwatch címet kapó, nagyon kis példányszámban megjelenő albumra, ami a Late! (ál)név alatt jelent meg, szintén Barrett közreműködésével. A dalok többségében a korai Foo Fighters szerzemények hangulatát hozzák (a Winnebag és a Friend of a Friend különböző formákban fel is tűnik későbbi FF albumokon), de a Bruce akár az In Utero második felére is simán felférne. A Pocketwatch-on még Color Pictures of a Marigold címen szereplő dal érdekessége, hogy később Marigold címen a Nirvanával is rögzítették, és az In Utero egyik kislemez dala lett a Heart-Shaped Box B-oldalán, majd 2006-ban, a Foo Fighters élő felvételeit tartalmazó Skin and Bones című albumon is hallható volt.

Visszatérve a Scentless Apprentice-re: az album megjelenését követően az MTV-nek adott egyik interjúban a műsorvezető kérdésére, hogy a jövőben folytatódik-e a közös dalszerzés, Kurt lelkesen rávágta, hogy igen, hiszen ez levenné a terhet a válláról, majd ejtett néhány szót a dal születéséről, ami Dave dobtémájával kezdődött, de Krist kiigazította őt: nem csak a dobtéma, a riff is Dave-től érkezett. Mindeközben Grohl ujjai összedörzsölésével a pénz nemzetközi jelét mutatta és mintha a Pay me, pay me szavakat suttogta volna – de lehet, hogy csak én értettem félre valamit.

Annak ellenére, hogy Kurt szerezte a dalok legnagyobb részét, a korai időkben egyenlően osztoztak a zenekar tagjai a jogdíjakból. A Nevermind sikerét követően Kurt kezdeményezésére újratárgyalták az arányokat mely alapján az énekes ¾ részt kért a zene, és 100%-ot dalszövegek után és bár ez nem kis feszültséghez vezetett, Kurt mégsem akart ettől eltérni. Sőt, visszamenőleg is érvényesíteni akarta ezt az arányt.

Courtney

Ebben az ideálisnak korántsem nevezhető időszakban, 1992 áprilisában készültek a Nevermind kiadását követő első felvételek, melyek nagyban eltértek a második album dallamos, már-már popos dalaitól és sokkal inkább tekinthetők az In Utero előképének. A nyers, torzítással és gerjedéssel telt Oh, the Guilt (a Jesus Lizzarddal közös kislemez dal a vicces öngyújtó hanggal), Curmudgeon (Lithium kislemez B-oldal) és a Return of the Rat című The Wipers feldolgozás, mind-mind egy-két nekirugaszkodással rögzített, minimálisan kevert, szinte élőfelvételek voltak. Kurt kifejezett kívánsága volt, hogy így szóljanak. Ehhez hozzásegítettek a körülmények is, hiszen a felvételek helyszínéül szolgáló közepesen felszerelt stúdióban – szintén a Barrett Jones házának alagsorában helyet kapó, már említett Laundry Roomban -, a keverőpult egy helységben volt a zenekarral. Mivel a Nevermind dobtémái nagyrészt már Dave érkezése előtt meg voltak írva, ezeken a sterilnek semmiképp nem mondható felvételeken mutatkozik be a dobos elementáris és a Chad Channingétől nagyban eltérő játékstílusa.

Míg a Nevermind legtöbb dala Kurt korábbi szerelméről, Tobi Vailről szólt, addig az In Uterót az új társ Courtney Love, gyermekük Frances Bean, a múlt, a gyerekkor és leginkább Kurt apja, az apává válás, valamint Kurt médiával vívott harca inspirálta. Az egész album a születés, a halál, a szexualitás, a betegségek és a függőségek képeiből építkezett: akár teljesen nyíltan, akár költői képeken keresztül vagy iróniával vegyítve használja Cobain a vízióit, mindig nagyon erős lett a végeredmény. A dalok attól váltak annyira különlegessé, hogy egyszerre voltak őszinték és szarkasztikusak, líraiak és hétköznapiak, védjegyként váltakoznak bennük a halk és hangos, dallamos és disszonáns részek.

A Heart-Shaped Box és a Pennyroyal Tea végső formájára is hatással volt Courtney, akivel akkoriban gyakran megosztották dalötleteiket és szövegvázlataikat. Az előbbi a Kurt és Courtney által kitalált történet szerint Love első ajándékára, egy csipkés selyemdobozra utal, egyik sora pedig a lánynak írt korábbi leveléből származik. A dal egy olyan ajándék volt Kurttől Courtneynak, aminek a születésében a Courtney maga is részt vett.

A felvételek

1992 októberében, még Jack Endino segítségével a Reciprocal stúdióban összeraktak néhány demóverziót az In Utero dalaiból, de éneksávot csak a Rape Me mellé rögzítettek. Az albumra végül felkerülő tizenkét dal felvételei 1993 februárjában, egy minnesotai stúdióban, a Pachydermben zajlottak és tizenkét napig tartottak, ami a fele volt a Neverminddal töltött időnek. A számok nagyjából fele volt ekkor kész, a többi a stúdióban folytatott jammelés eredménye. A produceri munkálatokra felkért minimalizmusáról híres Steve Albini azt vallotta, hogy minden újrakeverés csak távolabb viszi a felvételt az élőben előadottól és kijelentette, hogy nem szeretné, ha valaki később az ő munkáját újrakeverné. A zenekarnak írt 1992 novemberi levelében ajánlotta figyelmükbe a stúdiót. Albini dolgozott már ott korábban: elégedett volt az akusztikával, a hatékony munkát elősegítő környezettel, és a szolgáltatásokhoz (medence, szauna, kandallók stb.) képest nem is tartotta drágának. Kifejtette továbbá, hogy etikailag nem tartja helyesnek, hogy a producer az album után jogdíjat kapjon, így ő nem is kér ilyet, legyen inkább úgy fizetve, „mint egy vízvezeték szerelő”, az elvégzett munkával arányosan. A levelét azzal zárta, hogy ha a felvételekre egy hétnél több idő kell, akkor ott már valami nagyon el van szúrva. A költségek végül 24 000 dollárra rúgtak, Albini pedig 100 000 dollárt kapott a munkájáért cserébe.

A stúdiózás során különösen nagy figyelmet fordítottak a dobhangzásra: az élő hatás elérése érdekében harminc mikrofont használtak a dobok rögzítésére. A gitárhangzás kialakításához Kurt eleinte még a gitártechnikusának, Earnie Baileynek a jelenlétéhez is ragaszkodott, de végül letett a dologról. Amikor meghallgatta, Bailey nagyon jónak tartotta a végeredményt, ugyanakkor kételkedett, hogy kiadják majd az anyagot abban a formában. Annyira nyersen szólt, mintha csak egy próbafelvétel lett volna.

Albini beváltotta Kurt reményeit, az album nyers lett és karcos, a Nevermind steril(lé tett) hangzásának ellentéte. A felvételeket követően Krist és Kurt is úgy értékelt, hogy a legjobb lemezük született meg. Ugyanakkor a végleges keverést túl kopárnak tartották, ezért a kiadó és a menedzsment nyomására felkérték Scott Littet, hogy tegye rádió barátabbá a Heart-Shaped Boxot és az All Apologies-t… azon az albumon, ahol az egyik szám a Radio Friendly Unit Shifter címet viseli (nem véletlenül). Kurt, aki a kezdetektől kompromisszumoktól mentesen szerette volna elkészíteni az albumot, nyilatkozataiban mindkét producert dicsérte: Albini remek munkát végzett, de Litt új keverései is tetszettek neki. A mindenki által nagyon várt album kiadása körüli feszültség kézzelfogható volt. A „második Nevermind” eljövetele azonban elmaradt. Viszont megszületett a Nirvana talán legjobb stúdiófelvétele.

Az album végül 1993. szeptember 21-én jelent meg az Egyesült Államokban és október 9-én az első helyre került a Billboard 200-as listáján. Az albumborító és a belső képek nagyrészt Kurt ötletei, illetve munkái alapján készültek, mint a borítón szereplő angyal, a különböző magzatokat ábrázoló orvosi demonstrációs anyagokból készült kollázs vagy a CD korongon Frances dadájáról, Cali DeWittről női ruhában készült kép.

Az In Utero turné

1993. szeptember 25-én a Saturday Night Live show-ban léptek fel először a Germs korábbi gitárosával, Pat Smearrel kiegészülve, aki az In Utero turnéjára is elkísérte a zenekart. Feladata ugyanaz volt, mint korábban Jason Evermannek: levenni Kurt válláról a terhet, aki így jobban tudott koncentrálni az éneklésre.

A turné október 18-án kezdődött és nem indult túl jól. Kurt eltávolodott zenésztársaitól, állandó vitában állt a menedzsmenttel, a kiadójukkal, és Courtneyval sem jöttek ki. A túrához két külön buszt béreltek: egyet Kurtnek és Patnek, egy másikat pedig Kristnek, Dave-nek és a többieknek. Love ezúttal nem kísérte el őket.

Az első amerikai állomások koncertjei elég rossz kritikákat kaptak. Nagy helyeken játszottak, átlag 22-23 számot, leginkább csak a sorrendet változtatva, egy-egy csellóval (Lori Goldston) és harmonikával (Krist Novoselic) kísért akusztikus betéttel. A turné közben, november 18-án adták az MTV által szervezett, zárt körű unplugged koncertet, melynek felvételeiből készült az azonos című, 1994-ben kiadott album. A koncert előkészítésének körülményei nagyban hasonlítottak az In Utero munkálataira, csak itt a menedzsment mellett az MTV-vel is meg kellett harcolni. A csatát Kurt nyerte, az ő elképzelései szerint került összeállításra az eljátszott saját és feldolgozásdalok, valamint a meghívott vendégzenészek listája és a színpadkép is.

A turné célja a promóció volt, a féktelen öröm és a spontaneitás egy-két apró kivételtől eltekintve szinte teljesen hiányzott a fellépésekből. Annak ellenére, hogy szintén az MTV szervezte, a turné többi állomásához képest kifejezetten jól sikerült a december 13-i seattle-i Live and Loud koncert. A később koncertfilmként is kiadott felvételt 1993 szilveszterén adták le először az MTV-n. A turné január 8-án véget ért. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Nirvana az Egyesült Államokban fellépett.

Nem sikerült újra összerázódniuk a február elején kezdődő európai turnén sem, ami Kurt egyre gyakoribb rosszullétei, labilis lelkiállapota, hangproblémái és a drogokkal folytatott harca miatt, a március 1-i müncheni fellépés után félbeszakadt. Pár nappal később Kurt Rómában begyógyszerezte magát és kómába esett, de akkor még megmentették az életét. A körút további állomásait lemondták. A zenekarhoz közelállók közül ekkor már senki nem lett volna meglepve, ha a Nirvana feloszlik. Kurt a turné során is többször azzal fenyegetőzött, kirúgja zenésztársait, hogy a korábbiaktól eltérő hangzású dalokat készítsen mások közreműködésével. Erre azonban már nem került, nem kerülhetett sor. Ki tudja, hogy mi lett volna, ha az 1994 januárjában félbemaradt stúdiófelvételek folytatódnak és nem csak a You Know You’re Right készül el, hanem a Dave által írt és ugyanekkor itt gyakorolt, később Foo Fighters dalként megjelent February Stars, Exhausted és Big Me is Nirvana dalként jön ki? 

Az In Uterót végül jelölték az 1994 évi Grammy-díjra a legjobb alternatív zenei album kategóriában és ötszörös platinalemez lett.

___

Nirvana – In Utero

Megjelenés: 1993. szeptember 14.
Kiadta: DGC Records

Nirvana:
Kurt Cobain – ének, gitár
Krist Novoselic – basszusgitár
Dave Grohl – dob, percussion, vokál

Közreműködik:
Kera Schaley – cselló (All Apologies, Dumb)

Tracklist:

1. Serve the Servants
2. Scentless Apprentice
3. Heart-Shaped Box
4. Rape Me
5. Frances Farmer Will Have Her Revenge on Seattle
6. Dumb
7. Very Ape
8. Milk It
9. Pennyroyal Tea
10. Radio Friendly Unit Shifter
11. Tourette’s
12. All Apologies

___

Kapcsolódó cikkeink

• Kurt Cobain nyomában – 1. rész: Aberdeen, Kurt purgatóriuma (1967-1984)
• Kurt Cobain nyomában – 2. rész: A Wishkah-folyó saras partján (1984)
• Kurt Cobain nyomában – 3. rész: A menekülés Olympiába (1987-1991)
• Kurt Cobain nyomában – 4. rész: Egy korszak vége – Paramount Theatre, Seattle (1991)
• Kurt Cobain nyomában – 5. rész: Nem kell tovább bujkálnom – A Lake Washington-i ház (1994)
  
• Kurt Cobain háborúja
• Nirvana kiállításon jártunk – 1. rész: A kezdetek (1982-1989)
• A fenyvesben – Mark, Kurt és a Where Did You Sleep Last Night?
• Vajon mit szólna Kurt Cobain ehhez az egészhez? | 10 meghökkentő Nirvana feldolgozás