„Tizenöt éves korom óta úgy éltem, hogy amíg nem lesz egy kurva jó lemezünk, addig engem nem érdekel semmi. Ettől vártam, hogy az egész életem, annak összes problémájával meg fog oldódni. Tök hülye voltam. Úgy voltam vele, hogy annyit szenvedtem ezért, hogy nekem jár az, hogy mindenki imádjon” – emlékszik vissza a három évvel ezelőtt debütáló Alone In The Moon lemez elvárásaival kapcsolatban Várhidi Adrián, a zenekar frontembere. A tavalyi Glamour Grunge CD és a Budapest Nihil kazetta (!) után, Ruin Pop címmel jelent meg a budapesti banda legújabb lemeze. Nagyinterjúnk.
Várhidi Adrián, Alone In The Moon (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
Újjászületés
Most akkor hány születésnapot ünnepelsz?
Azért nem volt az olyan komoly dolog, de gondolom el kell adni valahogy a történetet. (nevet)
Akarsz róla beszélni?
Ja, persze. Amikor kórházba kerültem, azt gondoltam, hogy hú, ez mennyire átírja majd az életem, de az irodában eltöltött két hónap után minden visszazökkent az eredeti kerékvágásba.
Mi történt veled?
Másfél hónapig voltam kórházban, februárban kezdődött a dolog. Egy vakbélgyulladás volt, ami során komplikációk léptek fel, így egy komolyabb műtétet kellett végrehajtani rajtam. Kivettek belőlem két ökölnyi tályogot, ami ránőtt a beleimre. Hazamentem, de hamarosan megint rosszul lettem és egy hétig feküdtem bent úgy, hogy minden nap ott lógott a levegőben, hogy egy második műtét keretében ki kell vezetni a hasfalomon a vastagbelemet. Viszont szerencsére a testem magára talált valami rejtélyes okból, és jobban lettem. Rengetegszer meghallgattam a The Sky Is A Neighborhoodot a Foo Fighterstől, és arra koncentráltam, hogy milyen király lenne zenélni. Amikor ott fekszel a kórházban, három héttel a lemezbemutató-koncerted és nem sokkal a harmincadik születésnapod előtt, akkor sok minden megfordul a fejedben. Szimbolikus volt a dolog: mintha kivették volna belőlem az elmúlt évek negatív érzéseit. Mintha megkaptam volna a lehetőséget arra, hogy kicsit rebootoljam a saját életem.
Volt akkor egy posztod a kórházi ágyból a Facebookon, aminek az volt az üzenete, hogy nagyon másképpen akarsz nézni innentől kezdve a világra. Összejött a dolog?
Nem, de rajta vagyok. (nevet) Nagyon nagy munka ez. Sosem voltam beteg korábban. Nem ismertem azt az érzést, amikor gyenge az ember. Olyan volt, mintha a testem elárult volna. Nem egy halálosan komoly dolog volt, de nagyon könnyen az lehetett volna. Annyira megterhelte a szervezetemet a műtét és az éhezés, hogy utána három hétig nem tudtam félórát sétálni egyhuzamban. Tizenkét kilót fogytam. Volt egy tévé az osztályon az előtérben kapcsolgattam, mert nem tudtam aludni, egy zenetévén lement Skunk Anansie Weak című dala, és ott elbőgtem magam egy ötven éves faszi társaságában, aki éppen jó ízűen kajált. Persze amikor a kórházban vagy, könnyebben látod a céljaidat, de aztán visszakerülsz a társadalomba és megint összezavarodik minden.
Miben változtatott meg az a másfél hónap?
Érdekes módon nem abban, hogy máshogy tekintsek a jövőbe, hanem hogy jobban értékeljem a múltat. Olyan ember vagyok, aki attól a pillanattól kezdve, hogy elér valamit, amit mindig is nagyon szeretett volna, onnantól az teljesen értéktelenné válik számára. Ezért állandóan elégedetlen vagyok. Ez az időszak arra volt jó, hogy végignézzek az életemen.
Szerinted a következő albumra lesz hatással ez a kórházi dolog?
A történtek után kisöpörtem a fiókot és elkezdtem egy szólóprojektben gondolkodni. Ugyanaz a helyzet, mint amit a múltkori interjúban Török-Zselenszky Tamás elmondott: rengeteg ötlete van az embernek, de azokat nem lehet mindig a zenekarral kiadni,mert kontraproduktív lenne pár havonta új lemezzel jelentkezni – és a stúdiózás is elég drága mulatság. De még előfordulhat, hogy végül nem is szólókiadvány lesz, lehet, hogy a többieknek megtetszik egy-két dal. Az biztos hogy még ebben az évben szeretnék megjelentetni valami személyes, intim hangulatú felvételt, lehet, hogy csak egyetlen dalt, de lehet, hogy egy teljes lemezt. Meglátjuk.
„Állandóan elégedetlen vagyok” (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)
Collection Of Great Generational Anthems
Ma van a harmadik évfordulója az első lemezetek, a Collection Of Great Generational Anthems kiadásának. Mi változott az elmúlt három évben veletek?
Annak a lemeznek úgy álltam neki, hogy egy világrengető dolog lesz. Teljesen biztos voltam ebben, nagyon nagyban gondolkodtam. Azt hittem – ami nyilvánvalóan hülyeség volt -, hogy ha megjelenik és még a klip is kijön hozzá, akkor minden meg fog változni. Nem spóroltunk semmin. Nyilván nem arra számítottunk, hogy világsztárok leszünk, csupán arra, hogy miután elküldözgetem az anyagot koncertszervezőknek, zenekaroknak, megyünk majd turnézni, jönnek a támogatók, minden jól fog működni. De ez egyáltalán nem így történt. Egy éves kifutása volt annak, hogy egyáltalán kritikák jelenjenek meg róla.
Nehezen élted ezt meg?
Majdhogynem depressziós és alkoholista lettem attól, hogy senkit nem érdekel. Nagyon sok energiát tettem bele, hatalmas csalódásként éltem meg. Benne volt az egész fiatalságom – ez is volt a lemez koncepciója egyébként. Legalább félévet dolgoztam a borítón, olyanokon például, hogy a CD hátsó részén lévő fiktív zenekarnevek, fiktív albumcímei passzoljanak a koncepcióba. Minden dalhoz terveztünk egy külön kis logót. Ez azonban el sem jut az emberekhez, mert nem veszik meg a lemezt, amit persze totál meg tudok érteni, mert én sem veszek évi egy-két CD-nél többet. Szóval le kellett vonnom a tanulságot, hogy a mi szintünkön nem éri meg ezzel pepecselni.
A zenei magazinok szinte kivétel nélkül az Alone In The Moon mellé álltak. Olyan, a grunge-dzsal régóta foglalkozó újságírók, mint Uzseka Norbert a HammerWorldnél, vagy Nagy Andor a Shockmagazinnál, egyaránt nagyon jóra értékelték a Collectiont.
Hatalmas megtiszteltetés mindkettőjük támogatása. Én Uzseka Norbi lemezkritikáin nőttem fel. Annyira király volt az a korszak, akkora mázlink van, hogy akkor éltünk! A Lateralust például úgy vettem meg, hogy nem hallottam egyetlen Tool dalt sem, de olyan jót írt róla Norbi, hogy azt mondtam, nekem ez kell. Szóval én egy ilyen korszakban – igaz, pont a legvégén – nőttem fel. Akikhez úgy jutott el a lemezünk, hogy értették a koncepciót, nagyon jó véleménnyel voltak róla.
Azért ez valamit csak jelentett, nem?
Az látod, hogy egy kicsit csalódottabb vagyok, mint kellene lennem?
Igen.
Ez egy nagyon érdekes dolog. A pozitív élmények még nem mindig balanszírozzák ki a negatívokat. Amikor azzal szembesülsz, hogy olyan bandák lazán leköröznek ismertségben, akik mondjuk egy éve alakultak és kiadtak két dalt, akkor tök hülye érzésed van. Egyrészről azt érzed, hogy van értelme annak, amit csinálsz, mert akik koncert után odajönnek, azok elképesztő lelkesedéssel beszélnek a zenédről, másrészről viszont folyamatosan kapod a visszautasításokat. Csak hogy egy konkrét példával éljek: amikor például a dobosod nem tudja a dalok végleges címeit, skizofrén állapotba kerülsz: most akkor megéri hónapokat agyalni a szövegeken, vagy inkább menjen el az ember stoppolni a nagyvilágba és élvezze, hogy valamennyire fiatal még, ne pedig lemezkoncepciókon agyaljon. Az Alone in the Moon olyan, mint egy szenvedélyes kapcsolat: néha annyira jól érzitek magatokat, hogy úgy tűnik, soha nem ér véget a dolog, máskor meg nem bírjátok egymást elviselni. A Collection Of Great Generational Anthemsnek ugyanakkor nagyon sok mindent köszönhetünk, például azt, hogy a Hangfoglalás (korábban Cseh Tamás) programon támogatást nyertünk. A feloszlás szélén álltunk. Ha nem kapjuk meg a CSTP-s pénzt, feloszlottunk volna.
Végre kijött a lemez, amire vágytatok, hogyan jutottatok el mégis a majdnem-feloszlásig?
Ez egy nehezebb időszak volt, mert úgy éreztem, hogy létrehoztunk egy fantasztikus dolgot, aminek valami nagy jelentős változást kellene behoznia a zenekar életében, csak akkoriban még nem láttam át, hogyan érdemes promóciós szempontból felvezetni egy megjelenést. A többieket közel sem rázta meg annyira az a röhejes helyzet, hogy fél évvel a megjelenés után, az epikusnak szánt dalainkat a 2010-es évek morális és kulturális válságáról, egy lepukkant, dohos klubban játsszuk három, atomrészeg punknak. Persze nem véletlen, hogy engem viselt meg ez a legjobban. Tizenöt éves korom óta úgy éltem, hogy amíg nem lesz egy kurva jó lemezünk, addig nincs jogom zenésznek hívni magam, sőt, egy senki vagyok, aki semmit nem tett le az asztalra. Ettől a megjelenéstől vártam, hogy az egész életem, annak összes problémájával együtt meg fog oldódni. És persze ma, amikor vagy hatmillió lemez jelenik naponta, nem így működik a világ. Csak tök hülye voltam. Úgy voltam vele, hogy annyit szenvedtem ezért, hogy nekem jár az, hogy mindenki imádjon.
Budapest Nihil I.
Végülis kevés hiányzott hozzá, hogy te legyél a magyar Kirk Hammett.
Mentem haza egyik éjszaka, zenét hallgattam. Megszólított egy nagyjából velem egykorú srác, hogy adjak neki cigarettát, és mivel balfasz vagyok, egyszerűen nem tudom megcsinálni azt, hogy paraszt módon tovább megyek, ha hozzám beszélnek. Kivettem a zenét a fülemből, hogy megkérdezzem, mit szeretne. Eközben pedig nem tudom hogyan, de kivette a zsebemből telefonomat. Az összes új dalötletem oda volt felmentve. Mondtam neki, hogy adja vissza, de az anyja életére esküdözött, hogy nincs nála. Mivel úgy tíz éves koromban verekedtem utoljára, nem igazán tűnt reális opciónak a férfias megoldás, úgyhogy némi könyörgéssel vegyes visszavásárlási kísérlet után elváltak útjaink. A pillanat hatása alatt nem ugrott be, hogy pont az előző nap gondolkodtam azon, hogy ha a telefonnal valami történne, minden elveszne, ezért feltöltöttem a Google Drive-ra a tartalmát. A vicc az, hogy másnap klasszikus módon beadta egy ilyen aluljárós mobiloshoz, aki bekapcsolta a telefonon a netet, a Find my phone program pedig egyből jelzett nekem. Elmentem a boltba és elhoztam a Kínában gyártott amerikai telefont az arab mobilostól, Budapest szívében.
A következő lépés?
A betegségem sajnos taccsra vágta az egész tavaszt, de az ősz már elég jól áll. Közben folyamatosan keresek külföldi bandákat, akikkel tudnánk cserebulikat nyomni. Budapest menő hely, jó hívószó tud lenni. Nekem eléggé fontosak a dalszövegeim, és azt vettem észre, hogy a magyar hallgatóságnak annyira nem jönnek át, pedig olyan dolgokról énekelek, amik itt vannak körülöttünk és nagyon sok embert foglalkoztatnak. Emiatt is próbálnék nyugat felé is terjeszkedni, hátha nem csak bennem van a hiba, de ezt persze mindig az idő, a kitartás és a munka dönti el.
Van olyan előadó, akit úgy hallgatsz, hogy közben nem tudsz a szövegekkel azonosulni?
Nem tudok ilyet mondani. Valahol ez arról is szól, hogy belehelyezkedsz a hangulatba. Ott van például a Rage Against The Machine; ha valakinek nem is szimpatikus az extrém balos hozzáállás, szerintem azzal mindenki tud azonosulni, hogy „kapják be gazdag, zsíros szemetek, jövünk és végetek van”.
Mindig az a kérdés ilyenkor, hogy mi lesz, ha egyszer ők lesznek a „gazdag, zsíros szemetek”.
Hát igen. Erre jó példa Roger Waters. Szerintem ő sokkal többet tehetne az egyenlőtlenségek felszámolásáért. Nyilván a kérdés az, hogy hol a határ. Az sem lehet, hogy az összes pénzedet eladományozod.
Helyette inkább sokan politizálni kezdenek a színpadon. Jó ez?
Ha egy zenész nem politizál, akkor azt mondják: lehetetlen, hogy nincs véleménye. Miért akarja megúszni a dolgot? Viszont azt is megértem, ha valaki nem akar ezzel foglalkozni a színpadon, mert nem akarja megosztani a rajongótáborát. A politika érdekes dolog. A fátyol fenntartásában mindenki érdekelt, aki ott van, oldaltól függetlenül. Pedig az emberek többsége ugyanazt szeretné: biztonságban akarnak élni, és szeretné jól érezni magát. Az ideológiai maszlagok, amikkel az embereket egymásnak ugrasztják, sokszor fiktív vagy megfoghatatlan dolgok. Húsz évesen azt gondoltam, hogy na, majd, ha a mi generációnk kerül hatalomra, akkor itt aztán tényleg Kánaán lesz, mert mi egy-két dologtól eltekintve tényleg mindenről ugyanúgy gondolkodunk. Aztán kiderült, hogy ez egyáltalán nem így fog működni. Mi sem vagyunk mások.
Követed a napi politikát?
Egy irodában dolgozom, ezért nagyon sokszor futok bele politikai műsorokba ebédidőben. Tudom, hogy hülyén hangzik, de sokszor csak azért nézem ezeket, mert jól elröhögcsélek rajtuk, de persze elborzaszt, hogy olyan emberek, akiknek ez lenne a feladata, még csak meg sem próbálnak objektívek lenni. A legtöbbjüknél előre tudod, hogy egy-egy kérdésre mi lesz a válasza, emiatt felesleges is őket végighallgatni. Azokat tisztelem, aki a saját véleményük felvállalása mellett is igyekeznek objektívek maradni, még akkor is, ha sokszor nem értek velük egyet. Ott van például Stumpf András vagy Puzsér Róbert: tőlük jellemzően nem az előre bekészített sablon válaszokat kapod, és szerintem ennek így kellene működnie. Zenészeknek pedig úgy gondolom, egy szinten túl nem illik a rajongótáborra nyomni a nézeteiket. Az rendben van, ha nyíltan vállalja valaki, hogy melyik oldalra húz, de az túlzás, ha valaki mondjuk kitiltja a Trump-szavazókat a koncertről.
„Nekem eléggé fontosak a dalszövegeim” (Fotó: Bobal Kati – bobal photography)
Budapest Nihil II.
Budapest Nihil címmel megjelent egy kazettátok, ami két magyar nyelvű dalt tartalmaz. A címadóban nagyon tisztán és kíméletlenül fogalmazol a hazai viszonyokkal kapcsolatban. Tényleg „mindenki vicces, mindenki cinikus, mindenki művész, mindenki kritikus”?
Igen, szerintem nagyon gáz, ami ma van a magát értelmiséginek gondoló emberek nagy részének a fejében, és az általuk működtetett médiumokban is. Egyébként optimista vagyok, mert mintha lenne valami változás ahhoz képest, ami évekkel ezelőtt volt. Mintha szép lassan kezdené mindenki megunni a folyamatos cinizmust, azt a „kommentelő” hozzáállást, hogy először mindig kritizáljunk. Persze ez a stílus a frissesség erejével hatott húsz évvel ezelőtt, amikor nem voltak blogok, és úgy általában ennyi felület a különböző vélemények számára, és akkor jött valami, ami szembe ment a hivatalos szagú, mesterkélt újságírással. Ma viszont, amikor tényleg mindenki orrba-szájba hányja a véleményét úgy, hogy közben kiderül, hogy nem is ért a dolgokhoz, inkább jól képzett és az adott témában elég széles látókörrel rendelkező újságíróra lenne szükség. Nem pedig olyan kéretlen véleményvezérekre, akik egy-egy vezető hírportál zenei vagy filmes rovatában olyan szintű kritikákat hoznak össze, ami messze elmarad egy középiskolás srác blogjától vagy YouTube csatornájától.
Ha visszanézünk a kilencvenes évek elejére, Seattle-ből is jött olyan zenekar, amelyik számára a cinizmus létkérdésnek tűnt.
Nos igen, ott van ugye az Everett True-s Nirvana könyv, abban például minden banda le van osztva: az Alice in Chains szar, a Pearl Jam szar, és így tovább. Ez ugyanaz az altersznob világ. Ha te nem a punkból jössz, nem lehetsz „igazi”. Ez akkora baromság! Budapest szerintem az utóbbi húsz évben valamiféle kis-London akart lenni. A hetedik kerületi indie-zenekarok világa is ebből a brit irányból származtatható. Csak azt nem tudom, hogy miért akarják kisajátítani maguknak a „kultúr-magasságokat” olyan oldalakon, amik elméletileg nem specializálódnak egy adott zenei stílusra. Konkrét példát mondok: ott a Keretblog nevű, mondjuk úgy „indie rock” zenével foglalkozó oldal, akik egy valamennyire körülhatárolható közeget hoztak létre saját maguk körül, határozott koncepcióval. Nagyon tisztelem őket, de nem húzom fel magam, ha nem írnak rólunk, mert mi ebbe nem férünk bele. De hogy mondjuk egy Indexen is agyon vannak hallgatva a metal/rock bandák, hacsak nem jutnak ki az Eurovízióra, az elég gáz. Sosem értettem ezt az ízlésterror dolgot. Miért kell értelmetlen szövegű, hallgathatatlan minőségű házi felvételeket isteníteni csak azért, hogy fel tudjunk vágni a haverok előtt?
Ennyire rossz lenne a helyzet?
Én azért reménykedem, hogy rock/metal újra teret fog hódítani. Az értelmiségi cinizmus azért nehezen összeegyeztethető a rockzenével, mert a kemény zenében van valami nagyszabású hozzáállás, amit nagyon könnyű nevetségessé tenni. Értem, hogy miért mondják sokan, hogy a két és félperces altpunk-számok sokkal őszintébbek, de szerintem sokan imádjuk a nagyívűséget és ez ugyanannyira valid igény. Nem azért nem tudunk világszinten is elismert rockbandákat kitermelni, mert ne lennének itthon kiváló zenészek, vagy jó énekesek, hanem mert belénk van nevelve, hogy ne merjünk nagyban gondolkodni, és aki komolyan veszi magát, az röhejes. Pedig ha megnézzük az elmúlt évek sikertörténeteit, az olyan külföldön ténylegesen sikeresnek tekinthető bandák mint az Ektomorf, vagy a Dalriada, de még tulajdonképpen a Paddy and the Rats is a metálos közegből jöttek. Persze könnyen ki lehet röhögni a Dalriada népdalos-metálos dolgait, de megnézed az oldalukat, körülbelül négy-öt nagy, külföldi metalfesztiválon fognak játszani idén, míg mondjuk a mainstream média által folyamatosan tolt Ivan and the Parazol, meg mondjuk egyen.
Szerinted mi a legnagyobb különbség a nemzetközi és az itthoni szemléletmód között?
Amennyire én látom, itthon szétagyaljuk a dolgokat, Amerikában egyszerűen csak csinálják. Nem állnak le, nem panaszkodnak, nem kérdőjelezik meg magukat folyamatosan. Sokan jönnek a például a Nirvanával kapcsolatban azzal, hogy az pofonegyszerű punk. Nekik mindig elmondom, hogy ők azért a befutás előtt heti négyszer próbáltak, több száz kilométert vezettek hetente egy-egy próbáért, csak hogy felvegyék a dobost. Nyilván munka mellett mások a lehetőségek, de teljesen mindegy, mert gimi vagy egyetem alatt sem csinálja meg ezt a legtöbb magyar banda. Vagy ott van a Guns N’ Roses, akik oké, hogy szétcsapták magukat, de mellette napi nyolc órát próbáltak. A tehetség segít az út első néhány kilométerét gyorsabban megtenni, de utána munka nélkül nem megy. A munkát nem tudod megspórolni.
A Budapest Nihilre visszatérve: szerintem a „mindenki Dominik, sehol egy Géza” klasszikus sor lesz.
Van egy barátom, akivel mindig azon röhögtünk, hogy ezeknek a belpesti vagy budai kreatív szférában dolgozó fiúknak és lányoknak soha nincs úgymond „hétköznapi” neve. Itt mindenki Noel, meg Dominik és soha nincs köztük egy Géza vagy egy Gyula. De ez inkább csak egy belsős poénkodás egymás között, ahogy két vidéki kibeszéli „ezeket a fővárosi népeket”. Persze több embertől megkaptam már a dal kapcsán, hogy hogy lehetek ilyen szemét, hogy embereket basztatok egy olyan dologért, amiről nem is tehetnek. De ha egyszer tényleg nem ismerek Sanyi nevű momést [Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, korábban Magyar Iparművészeti Egyetem]! (nevet) A viccet félretéve, ez azért nem felhívás osztályharcra. Én például a keresztnevemet Thomas Mann Doktor Faustusának a főszereplője után kaptam, tehát egy szavam nem lehet.
A beszédes című #MyLifeIsBetterThanYours-ban, nagyjából hatvanszor mondod, hogy „beautiful”. Kiknek címezted a dalt?
Vannak ezek a szép, sikeres, menő emberek. Mondjuk huszonnyolc éves, marketing menedzser egy nagy cégnél, igényesen néz ki, jó teste van, van egy nagyon szép barátnője. Szép helyekre utaznak, jó kajákat esznek, jó piákat isznak, a barátaik is szépek. Igazából semmi okom nem lenne arra, hogy piszkáljam őket. Az alapkérdés az, hogy valójában vágyom-e én erre? Ha nagyon magamba nézek, akkor zsigeri ellenérzésem van ezzel az egésszel kapcsolatban, pedig ők tényleg senkinek sem ártanak, csak reklámozzák ezt a dolgot. Ha pedig megosztod, akkor az már nem csak a tied, ezt te már nem is érzed át komolyan. Persze lehet, hogy nem így van. Lehet, hogy hülye vagyok.
Hitelesség
A hetvenes években született grunge-rajongók hajlamosok kisajátítani maguknak a grunge-ot. Te mégis hiteles tudtál maradni, sohasem kérdőjelezett meg senki téged. Miért lehet ez szerinted?
Én szerencsére nem jövök olyan nehéz háttérből, hogy emiatt tudjak azonosulni tudjak velük. Viszont úgy érzem, eléggé beleástam magam ahhoz, hogy valamennyire hitelesnek fogadják el az emberek azt, amit mondok. Még akkor is, ha én az életkoromból adódóan, 2001 környékén kezdtem el rockzenét hallgatni. A felszínes rajongáson túl ez sokkal többről szól számomra, legalábbis szeretem ezt hinni magamról. Jó pár ismerősömnek hoztam meg már a kedvét az Alice in Chainshez vagy a Nirvanához úgy, hogy meséltem nekik a dalokról. Olyanoknak, akik egyébként nem is hallgatnak rockzenét. Kurt Cobainnek az a dilemmája, hogy folyamatosan úgy érezte, nem hiteles, nálam ugyanúgy megvan, persze a saját kis underground magyar szintemen. Állandóan elemezgetem magam, folyamatosan küzdök azért, hogy amennyire csak lehet, őszinte legyen a zenénk. Arról szól az All Apologies, hogy Cobain úgy érzi, hogy már nem tud őszintén zenélni, ezért nincsen joga hozzá többé. Hát ki az isten ír erről dalt? Pláne úgy, hogy akkor ő volt a világ legnagyobb rocksztárja. Ma már ilyen dal elképzelhetetlen a mainstream zenében.
A hitelesség egy mérce neked úgy általában a világban?
Azt hiszem ez egy örök küzdelem, aminek a hajszolásába bele lehet őrülni. Bárkit rajta lehet kapni azon, hogy azért valahol sántít a dolog. Ki elég hiteles? Valószínűleg saját magad számára sosem lehetsz eléggé az, talán csak mások szemében.
Eddie Vedder mindig azzal küzdött, hogy Seattle-ben annak tartsák.
Én nem tudom, hogy ő mit gondolhat magáról, de ha valaki, akkor ő biztosan az. Az a tavalyi koncert Firenzében… én nem tudtam elképzelni, hogy mit fog tudni csinálni egy szál gitárral, negyvenezer ember előtt, két órán keresztül. Aztán elkezdte. Olyan volt, mintha ott ülne velem szemben, és nekem énekelne. Most is beleborzongok, ha rágondolok. Amikor a Blacket játszotta, tudta mindenki, hogy a dal Chris Cornellnek szól. Elől álltunk, de nem akartam a koncertet onnan nézni. Egy rám jellemző, önző dolog volt ez: szerettem volna egy kicsit egyedül lenni. Hátramentem, leültem, hallgattam és azt mondtam, hogy ilyen nincsen. Nincs nála nagyobb a világon, és kész. Örök hálával tartozom az egyik barátomnak azért, hogy kierőszakolta, hogy kimenjünk: hálám jeléül a Ruin Pop lemez intrójába és outrójába be is is került egy-egy kis monológja.
Alone In The Moon: Ruin Pop (Fotó: Bobal Kati – bobal photography)
A grunge és én
Az, hogy végigjártad Seattle-ben a kultikus helyszíneket, mennyire segített ennek az egész, grunge-nak nevezett dolognak a megértésében?
Az aranyszabály az, hogy semmit sem kell túlmisztifikálni. Szerintem ők egyszerűen csak szerették ezt a zenét, és megcsinálták. Adott egy perspektívát a város. Ott van a parányi Reciprocal stúdió, ahol a Nirvana a Bleach-et rögzítette. Arra lehet, hogy egy hazai banda ma azt mondaná, hogy bocs, de itt mi biztosan nem veszünk fel semmit. Amikor Kurt Cobain házához sétáltam a Lake Washington partján a kavicsokon, Alice in Chainst hallgattam. Arra gondoltam, hogy igen, a levegőben benne van ez a fura nyugalom, ami ezekből a zenékből árad, minden zaklatottságuk ellenére. Az összes grunge-zenében van valami elképesztő. Mintha valami mély bölcsesség áradna belőlük minden sötétségük ellenére. Mint egy öreg veterán, aki borzalmas dolgokat látott, de valahogy közben túllépett ezen és elfogadta a világot olyannak, amilyen. Ahogy ott sétáltam, azt éreztem, hogy most már értem, hogy miért innen jöttek ezek a bandák: egyszerűen ennek a városnak van valamilyen pozitív kisugárzása. A levegő ugrik be, a seattle-i levegőnek az illata.
Felkérést kaptál a Chris Cornell Emlékestre, ahol a Like A Stone-t énekelted hétszáz ember előtt. Hogy élted meg azt az estét?
Én őt egy nagyon érzékeny és intelligens, de erős embernek gondoltam, aki eljátszik a sötét oldallal, mert ez passzol a zenéhez. De sosem gondoltam volna, hogy antidepresszánsokat szed, hogy hajlamos ilyenekre. A mai napig is felfoghatatlan nekem, hogy így halt meg. Egyszerűen nem tudom elfogadni. Az embereket, meg a hajós teltházat nagyon könnyen meg tudnám szokni, azzal nem volt probléma. (nevet) Azt a dalt egyébként én mindig is utáltam.
Akkor már ketten vagyunk.
De miután elmerültem a szövegben már nagyon más jelentést kapott az egész, pláne az apropó miatt. Elkezdtek megnyílni egy tök egyszerű dalnak az elképesztően mély rétegei. Nagyon sokat készültem rá, hogy át tudjak adni valamit abból, amit nekem jelent,és amit másoknak jelenthet. Az egy nagyon fura időszak volt, mert nem sokkal korábban halt meg a nagyapám és egy hozzám nagyon közel álló ember édesapja is, akit nagyon szerettem. A barátnőm pedig még tinédzser korában veszítette el az apukáját. Chris Cornell három gyermeket hagyott hátra. Ez ugrott be. A lányok és az apák. Ezért gondoltam, hogy nekik kellene dedikálni a dalt.
Jól emlékszem, hogy neked azért Layne Staley a kedvenced, ugye?
Azt hiszem igen, de igazából mindenki másért kedvenc. Mindig arról gondolom, hogy azért mégiscsak ő a legjobb, akit éppen hallgatok. Az biztos, hogy Layne Staley volt a legképzettebb közülük. Elképesztő, hogy hogyan tudott annyira jól énekelni az MTV Unplugged koncerten! Csont és bőr volt, a végletekig legyengülve. Milyen fájdalmai lehettek még akkor is, ha látszik, hogy nincs teljesen magánál a felvételeken? A kórházban sokat hallgattam Alice in Chainst, ott sokan gondolkodtam ezen. El sem tudom képzelni, hogyan volt képes azt az estét úgy megcsinálni.
Kurt Cobain?
Az About a Girl arról szól, hogy azt mondta neki Tracy, hogy mindenről írtál már, csak még rólam nem. Ezért szerepel a szövegben, hogy „I can’t see you every night free”. Ő sosem énekelte volna ezt, sosem dedikált volna egy személynek egy dalt. Annyira bírtam a zárkózottságot abban az egész zenében. Egyszerre kitárulkozó, másrészről teljesen klausztrofób az egész. Az anyja kirakta őt. Az apja kirakta őt. A nagynénje is kirakta őt. Ott vannak azok a családi fotók. Mindig megkönnyezem őket. Látjuk azt a gyönyörű, kék szemű, mosolygós kisfiút és tudjuk, hogy pár évvel később nem kellett senkinek. Something in the Way. Most is beleborzongok, ha arra a dalra gondolok. A válás után mindig ott bujkál a szemében az a végtelen szomorúság a fotókon. Számtalanszor halljuk, hogy mi történik egy ilyen gyerekkor után. Ki tudja? Lehet, hogy a Melvins mentette meg Amerikát egy sorozatgyilkostól.