Vannak dolgok az életben, amik még napokkal, sőt hetekkel, hónapokkal később is szinte teljesen hihetetlennek tűnnek. Az, hogy láttam élőben a Malfunkshunt, ráadásul egy öt dalos Mother Love Bone blokkal a setlistben, simán túltett mindenen, amit a bakancslistámra valaha felírhattam volna. Seattle belvárosától kevesebb, mint ötven kilométerre, Everettben jártunk. A hely neve Grunge Mennyország volt.
Malfunkshun (Fotó: Pintér Miklós)
A Malfunkshun-sztori
A Malfunkshunt Kevin Wood gitáros, és énekes/basszusgitáros öccse, Andy Wood alapította 1980-ban. Még ugyanebben az évben szállt be a zenekarba Regan Hagar dobos, aki a Satchelből, és Stone Gossard Brad projektjéből lehet ismerős. Regan grafikusként is sikeres, ő tervezte például Eddie Vedder Ukulele Songs című szólóalbumának artworkjét, de dolgozott Neil Young mellett a turnémenedzser asszisztenseként is 2009-ben. A Malfunkshun tehát egy évtizeddel a világméretű grunge-robbanás előtt startolt, mégis a mai napig az irányzat egyik alapzenekaraként emlegetik őket. Nem véletlenül. A trió motorja a csodálatos Andy Wood és bátyja, a seattle-i pályatársaknál sokkal virtuózabb, tőlük merőben eltérő stílusban pengető Kevin Wood volt. A zenekar tagjai művészneveket vettek fel (Andy Wood/L’Andrew the Love Child, Kevin Wood/Kevinstein, Regan Hagar/Thundarr) és az arcukat fehérre festve léptek színpadra. 1985-ben Andy már drogrehabra ment – pedig még csupán 19 éves volt – és onnan visszatérve úgy tűnt, hogy a karrierjük beindulása már csak karnyújtásnyira van. Andyék a legendás Deep Six válogatáson szerepeltek a Soundgardennel, a Green Riverrel, a Melvins-szel, a Skin Yarddal, és a U-Mennel.
A Malfunkshun 1988-as feloszlása után Andy Wood, Regan Hagar a Green River korábbi tagjaival, Jeff Amenttel és Stone Gossarddal megalapította a Lords of the Wasteland nevű bandát. Nem sokkal később Regan helyét Greg Gilmore vette át a dobok mögött, valamint beszállt a zenekarba a szintén korábbi Green River gitáros, Bruce Fairweather is. Ezzel együtt a zenekar a nevét is megváltoztatta. Mother Love Bone-ra. A Malfunkshun fennállása során hivatalos albumot nem tudott megjelentetni. Azonban 1995-ben Stone Gossard és Regan Hagar kiadója a Loosegroove, korai demók és más felvételekből Return to Olympus címmel piacra dobta az addigi egyetlen hivatalos Malfunkshun-kiadványt Andy énekével.
2005-ben az Universal Music a Seattle International Film Festivalra egy boxot jelentetett meg Malfunkshun: The Andrew Wood Story címmel. A kiadvány két cd-ből, és egy dvd-ből áll, utóbbin rengeteg nem hivatalos videó felvétellel. 2011-ben Kevin és Regan újra összeállt, Andy addig fel nem használt szövegeihez új zenét írtak, és Monument címmel egy új Malfunkshun albumot adtak ki. A lemezen egy régi barát, Shawn Smith (Brad, Satchel, Pigeonhead) énekelt. Egészen zseniális kiadvány, többek között a Man of Golden Words zenekaros verziójával.
A Malfunkshun jelenleg négy tagú, Kevin Wood mellett a csapatot a basszusgitáros Frank Scimeca (ex-Angora – itt énekelt John Corabi, még a Scream és a Mötley Crüe előtt), a dobos Miles Freeborn, és az énekes Jeff Stark (ex-Catatone, ex-Muldoon, Infinity Shift) alkotja.
___
Egy hihetetlen koncert, hihetetlen előzményei
Amikor megvásároltuk a repülőjegyünket Seattle-be, rengeteg szempontot figyelembe vettünk a dátumok kiválasztásakor, de ezek inkább az itthoni elfoglaltságainkhoz voltak köthetők, mintsem a kinti eseményekhez. Folyamatosan monitoroztuk, hogy milyen koncertek lesznek New Yorkban, és a kedvenc városunkban. A Meat Puppets/Soul Asylum kombó már akkor is bakancslistás volt, de ugyanazon a napon New York 150 km-es körzetében lépett fel Eric Gales (lásd pl. Pinnick, Gales, Pridgen) csodagitáros is. Eric egyébként jön Bécsbe még az idén, érdemes lesz kiutazni november 5-én arra a bulira is.
Szóval teltek-múltak a hetek, de túl nagy változás nem volt a felhozatalban. Tudtuk, hogy a Television fellép majd a Moore Theatre-ben, és mivel a kultikus grunge koncerthelyszínt mindenképpen látni akartuk, ezért akár a New Kids On The Block is ugrálhatott volna színpadon, akkor is elmentünk volna megnézni a helyet (remélem elég durva példát találtam az elszántságunk érzékeltetéséhez). Aztán az egyik hátha lesz mégiscsak valami típusú megtekintéskor nem akartam hinni a szememnek. A Malfunkshun Seattle-től nem messze, Everettben játszik. Teljesen lefagytam. Lehet ekkora szerencsénk?
Egy probléma volt csupán. Pont a koncert napján, azaz szombat este indult volna vissza a gépünk Londonba, majd onnan haza, Budapestre. Gyorsan eldöntöttem, hogy olyan leszek, mint az egyszeri szőke nő a viccben. Azaz nem kormányozok, nem lassítok, becsukom a szemem, sikítok, és abban reménykedem, hogy elkerülöm az autómmal az ütközést. Mert hogy jegyet áttetetni nem olcsó mulatság, de úgy voltam vele, hogy nem érdekel mennyibe kerül, maximum összehúzom a nadrágszíjat, ha hazajöttem. Ilyen alkalom talán egyszer van az életben, nem igaz? Ez már nem is bakancslista, mert azon olyan tételek szerepelnek, aminek a megvalósulására legalább egy halvány reménysugár kínálkozik. Azt viszont soha nem gondoltam volna, hogy valaha élőben láthatom Kevin Woodot és a Malfunkshunt.
Írtam Kevinnek, hogy megyünk, elküldtem a posztot, amit az édesanyjuk, Toni Wood házvásárlási összefogásáról írtam, és a kiváló gitáros azonnal válaszolt. De akkor még szerintem ő sem gondolta komolyan, hogy Magyarországról tényleg elutazunk majd megnézni őket Everettbe. Ezt azért írom most le, mert ennek később még jelentősége lesz.
A Flights Pub
Szombat délután volt. Tomival, a tesómmal végigzúztunk egy Sledgeback próbát Ballardban, Szakácsi Greggel (interjú itt), Tim Mullennel (interjú itt) és Justin McCawleyval (interjú hamarosan), majd beültünk a Szörnyetegbe (lásd itt), és átautóztunk Greggel a Flights Pubba.
A hely nagyjából akkora lehetett, mint mondjuk a Showbarlang másfélszer. Egy igazi sportkocsma, darts táblákkal illetve monitorokkal a falakon, egy hosszú bárpulttal, és egy színpaddal a terem végében. Vettünk egy mély levegőt, és beléptünk. De mintha csak valami régi western filmbe cseppentünk volna. Akkor még nem voltak sokan, így ha nyílt az ajtó, a tekintetek azonnal a bejáratra szegeződtek. Csak itt coltok helyett mosolygós arcok fogadtak, de a légy zümmöggését a dübörgő zene miatt azért nem lehetett hallani. Egyből a pult felé vettük az irányt, miközben többen megállítottak (!), hogy mennyire király a Mother Love Bone pólóm, meg hogy hol vettem. Mondtam, hogy vagy tíz éve a CD Pincében. Amire általában nagy csend és szemöldökráncolás volt a reakció. Aztán amikor pár másodperccel később mondtam, hogy az Budapesten van, hatalmas röhögés volt a válasz, és már jött is az elismerő kérdés: ti Budapestről jöttetek el idáig megnézni a Malfunkshunt? És mit csinál ilyenkor az amerikai? Megveregeti a vállad. Dumáltunk például egy raszta fickóval, akit Greg mutatott be nekünk, és mint kiderült, akkoriban éppen Tony McAlpine gitáristennel zenélgetett (reméljük, hogy Tony legyűri a rákot, mi nagyon szurkolunk neki). A pultos lány eközben nekem adta a koncert plakátját a falról, szóval nehéz megfogalmazni, hogy mennyire keblére ölelt minket a környezet.
Két előzenekar nyitotta a programot (a Supercult, és a Post Adolescence, és nagyon bíztunk benne, hogy a késéssel nem esünk abba a hibába, mint amibe Vörös András szokott), azonban mi csak a másodikként fellépő, Supercult végére értünk oda. A közönség nem nagyon moccant meg, pedig a Black Sabbath/Black Label Society-szerű zúzás iszonyú jól szólt. Közben Jeff Stark, a Malfunkshun énekese ott sétálgatott a nézőtéren, és kedélyesen elbeszélgetett mindenkivel, aki odament hozzá fényképezkedni vagy dedikáltatni. 
Malfunkshun
Ahogyan vége lett a Supercolt zúzdájának, elfoglaltuk a helyünket az első sorban, természetesen Kevin kontroll ládája előtt. Bár az átszerelés viszonylag rövid volt, mégis egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre felcsendült a nyitó tétel, a zseniális Love Child. Nehezen tudom megfogalmazni, hogy mit éreztem. Talán már több posztban vagy Facebook bejegyzésben is említettem, hogy Andy Woodnál nagyobb kedvencem talán sohasem lesz, most meg ott álltam a testvére előtt, hallgattam a dalt, és úgy éreztem, hogy ennél közelebb már nem kerülhetek Andy örökségéhez. De tévedtem. A fantasztikus Return to Olympus albumos folytatás (My Only Fan/Mr. Liberty/Jezabel Woman/I Wanna Be Your Daddy, Winter Bites) után azonban a srácok egy best of Mother Love Bone blokkot vettek elő, és arra tényleg nem tudok megfelelő jelzőt találni.
És láttam, hogy a jelenlévők nagy része szintén ugyanígy volt. A rajongók között ott volt egy csinos, szőke hölgy, akinek a vállára Andy arcképe volt tetoválva. Kevin két szám között el is kérte a mikrofont Jefftől, hogy felhívja a jelenlévők figyelmét arra, hogy „Itt van valaki a nézőtéren, aki a testvérem, Andy arcképét viseli, köszönöm neked, nagyon megtisztelő”, amit persze hatalmas ováció követett. A Man Of The Golden Words-öt Regan Hagarral és Shawn Smith-szel újra feljátszotta Kevin a Monuments című albumra, de nem az Apple-ről megismert zongorás verzióban, hanem egy gitáros/dobos, zenekari változatban. Így játszották most is, és persze így is működött.
Kevin Wood (Fotó: Pintér Miklós)
Aztán jött minden idők albumkezdése, a This is Shangrila/Stardog Champion kiegészülve a Holy Rollerrel, és próbáltam minden századmásodpercét megjegyezni annak, amit hallottam/éreztem, de tényleg csak keresem a szavakat. Mert mit írhatnék azokról a dalokról, amik az én TOP 5-ös listámon örökös tagok, és nagyjából a nullával volt az egyenlő az esélye annak, hogy valaha élőben is hallhatom őket? A Stardog Champion alatt Jeff leugrott a színpadról a közönség soraiba. Amikor meglátta a pólómat odajött hozzám is, megölelt én meg mondtam neki, amit ilyenkor egy hardcore rajongó mondhat, hogy „I love you, Man”, vagy valami ilyesmi. Szóval valami egészen elképesztő volt, ami a Flights Pubban zajlott. Jeffre szeretnék külön is kitérni, mert példaértékű alázattal, döbbenetesen hűen hozta Andy énektémáit. Ez mondjuk annyira nem is meglepő, mivel Jeff énektanára nem más, mint az a Pamela Moore, akinek a hangját a legtöbben a Queensryche klasszikus Operation: Mindcrime című albumán hallhattunk, Mary szerepében. Ha jól emlékszem 2008-ban láthattuk is őt élőben a Pecsa színpadán, amikor Geoff Tate-ék a teljes OM I-II sztorival jártak Magyarországon.
Crown Of Thorns. Nem lenne könnyű bárkinek is meggyőznie arról, hogy nem ez minden idők grunge dala. Esetemben pedig a grunge jelzőt is nyugodtan elhagyhatjuk. Szóval mindent vitt. Úgy értem, hogy mindent. Mindent, amit valaha életemben egy koncerten hallottam. Amikor Jeff elkezdte, hogy „You ever heard the story of Mr. Faded Glory?”, akkor a gombóc nem csak nekem volt ott a torkomban. Felemelő, csodálatos volt, és Andy hiánya miatt, nagyon-nagyon megrázó. A koncert előtt (szégyen-gyalázat) még nem ismertem a Rains Of Mayt, ami egy viszonylag friss, 2012-es szerzemény (a stúdiófelvételen még az előző énekes, Jeff Loftis hangját hallhatjuk benne). Úgy van benne kisujjból Seattle, ahogyan egyetlen Washington államon kívül működő, görcsösen grunge-oskodó zenekarban sem lesz, soha. Remélem Chris Cornellék hallották már a dalt, és talán ad nekik némi inspirációt a következő Soundgarden album badmotorfingeresítéséhez. Kevin szokás szerint akkorát teker benne, mint – grunge fronton legalábbis – senki, úgyhogy ide is teszem, hallgassátok meg. Nem lesz nehéz beleszeretni! A Monumentről még elhangzott a nagyszerű My Luv és a Good Bye Just in Case, mindkettő nyugodtan odatehető Andy hagyatékához, annyira jó, valamint a With Yo’ Heart Not Yo’ Handset, ami meg a Return to Olympus hidden trackje volt. Az utolsó dalt Kevin már a közönség soraiban játszotta végig, az emberek pedig szép lassan kezdtek megőrülni. A koncert sajnos pillanatokkal később véget ért. A buli több, mint tökéletes volt, egy hihetetlen setlisttel, valamint négy, egészen zseniális zenésszel!
A koncert után
A koncert után megtámadtuk a merchpultot, és nagyon bíztunk benne, hogy sikerül majd Kevinnel pár szót váltani. Már szerelték szét a cuccot a roadok és a zenészek, amikor a legendás gitáros észrevette, hogy ott állunk, és türelmesen várunk rá a színpad előtt. Odajött hozzánk, és amikor megkérdeztem, hogy van-e lehetőség rá, hogy készítsünk egy közös fotót, akkor felhívott a színpadra, hogy csináljuk meg ott.
Kevinnel és Jeffel
Hihetetlen volt. Elkezdtünk beszélgetni, és akkor olyan történt, ami még így utólag is csupa libabőr, és amikor ott álltunk, akkor is alig hittük el. Kevin ugyanis azt kérdezte tőlem: „Ti vagytok azok a srácok, akik Magyarországról jöttek?” Mint később kiderült, Kevinék szinte teljesen biztosak voltak benne, hogy valóban eljövünk. Talán egy kicsit vártak is minket. Álltunk ledermedve, amikor mosolyogva odalépett hozzám a hihetetlenül kedves, és barátságos Wind Hughes, a Malfunkshun menedzsere (és Kevin felesége). Kezembe nyomott pár Malfunkshun ajándékot, és megkérdezte tőlem, hogy nagy baj lenne-e, ha csinálnánk pár közös képet. Velem? A srácok aztán dedikálták nekem a setlistet, amit a dobos Miles Freeborntól kaptam, lőttünk még fotókat Kevinnel, és jókat beszélgettünk Winddel és Jeffel. Egy a státuszunkhoz képest viszonylag hosszú búcsúzkodás után célba vettük a parkolóban a Szörnyeteget, és elindultunk vissza, Seattle-be. Hogy aztán Everettben még teljesen véletlenül – kicsit eltévedtünk és Greg kereste a helyes irányt a telefonján – egy olyan utca mellett parkoljunk le, aminek a neve Kossuth volt. Mi jöhet még?
„Két rajongó pedig Magyarországról utazott ide”
És hogy tényleg nem túloztam a koncerttel kapcsolatban, arra egy nagyon jó bizonyíték a Flights Pub koncertszervezőjének, Ted Walkernek a Facebook posztja. Ted azt írja: „Micsoda fantasztikus este volt tegnap a Flights Pubban! Külön köszönet Wind Hughesnak (Malfunkshun), nagyon jó veled dolgozni. (…) És köszönöm mindenkinek, aki eljött, és az ÉLŐ ZENÉT támogatta akkor, amikor rengeteg más helyre is elmehetett volna, mégis a mi házunkat tisztelte meg a jelenlétével. Minden zenekarnak, minden rajongónak, aki ilyen klassz estét varázsolt ide, a Flights Pubba… királyok vagytok! Alig várom, hogy újra megismételjük veletek. Köszönöm, hogy a tegnap estét ilyen különlegessé tettétek! Megtisztelő, hogy a részese lehettem!” Amire nem késett Wind válasza, ami után dobtunk egy hátast: „Köszönöm Ted! (…) Nem tudom szavakba önteni, hogy mekkora öröm volt veletek dolgozni. Köszönet a tulajdonos Ty-nak, hogy a Malfunkshun rajongója és a Love Rock támogatója. (…) Készen állunk rá, hogy újra eljöjjünk hozzátok. Hálásak vagyunk nektek, és minden rajongónak, aki eljött Everettbe, és megtöltötte a termet Love Rock-kal. Két rajongó pedig Magyarországról utazott ide… micsoda megtiszteltetés! Mindannyian királyok vagytok!”
Még most is bizsergető abba belegondolni, hogy ezek a zseniális zenészek, ezek a nagyszerű emberek, milyen kedvesek voltak velünk. Nem is tudom, hogy a hála a megfelelő szó ide, de ebben a pillanatban nem tudok jobbat. Hálás vagyok nektek, köszönöm nagyon Wind, Kevin, Jeff, Frank, Miles és mindenkinek, aki aznap este ott volt a Flights Pubban! Ja, igen. Majd’ elfelejtettem. Miután a srácokkal ismerősök lettünk a Facebookon, a következőket írta Jeff az üzenőfalamra: „Hey, köszönöm a barátságodat. Jó volt összefutni veletek szombat este! Köszönöm, hogy eljöttetek Everettbe. Remélem, hogy csodálatosan sikerült a seattle-i utatok!” Nem. Az igazság az, hogy a csodálatos nem a megfelelő szó rá. A legzseniálisabb volt. Ever.
A hihetetlenülül kedves Wind, Kevin felesége és a Malfunkshun menedzsere
___
Malfunkshun koncert, Everett, WA
Időpont: 2015. június 27.
Helyszín: Fights Pub – Everett, Washington
Malfunkshun:
Kevin Wood – gitár
Jeff Stark – ének
Frank Scimeca – basszusgitár
Miles Freeborn – dob
Setlist: Love Child | My Only Fan | Mr. Liberty (with Morals) | Jezabel Woman | I Wanna Be Yo Daddy | Winter Bites | Man of Golden Words | This is Shangrila | Stardog Champion | Holy Roller | Cautionary Tales | Crown of Thornes | Rains of May | Good Bye Just in Case | Encore Break | My Luv | Heart Not Your Hands
