A négy kivételes zenei zsenit a soraiban tudó Tool immáron harmadszor járt Budapesten, másodszor megtöltve a Papp László Budapest Sporaréna széksorait. Az amerikai ültetési mintát Európában is alkalmazó zenekar koncertje felemásra sikeredett, de erről csak kevéssé a banda tagjai tehetnek.
Nem sok olyan zenekar van, amelyik valahol a kilencvenes évek környékén indult, de még ma is működik, ráadásul egyetlen egy rossz lemezt sem készített pályafutása során. Hogy miként lehet 30-35 éven keresztül, folyamatosan ugyanolyan minőségben alkotni, azt hosszasan lehetne fejtegetni, az azonban biztos, hogy a válaszok – a nyilvánvaló messze átlagon túli tehetség és mondani akarás mellett – leginkább az esszenciaként szolgáló, ritkább album megjelenésekben keresendők. Természetesen ez csak az egyik lehetséges út a sok közül, mégis azt gondolom, a közönség nézőpontjából mind közül ez a legkifizetődőbb.
Az embernek kapásból az Alice in Chains és a Tool ugrik be: ahogy Black Gives Way to Blue-t, The Devil Put Dinosaurs Here-t és Rainier Fogot, úgy Lateralust, 10,000 Dayst és Fear Inoculumot sem lehet egy-két évente kiadni – hogy csak az utóbbi nagylemezeiket említsem.
Elfogadom, ha valaki mást gondol, én a „kevesebb néha több” szemléletet mégis sokkal inkább érzem rajongóbarátnak (igen, a 13 év ellenére is!), mint a töltelékdalokkal felhígított, érdemtelenül agyonmarketingelt, középszerű kiadványok sorozatos piacra dobását.
A zenekarok ezzel együtt komoly kockázatott vállalnak, amikor csak nagyon ritkán jelentkeznek új LP-vel: mivel újdonságot nem tudnak mutatni, könnyedén mehetnek át hakniba az egyes turnék alkalmával (miközben átadják az elmúlásnak az ősrégi új lemez/lemezbemutató turné/stúdió/új lemez/lemezbemutató turné/stb. kombinációt). A zenekarok kénytelenek tematizálni a turnékat („X lemez Y évfordulóján eljátszunk a teljes albumot”), vagy régebben és ritkábban játszott szerzeményekkel, ne adj Isten (tényleg ne!) feldolgozásokkal színesítik a programot. A Tool szerencsére nem dolgoz fel, pontosan tudja, hogy mondjuk a Stinkfist kárára senki nem akar egy másik, nem-Tool dalt hallani, emiatt pedig kénytelenek szétnézni a lemezek B-oldalain (lásd Flood).
Különösebb apropója tehát nem volt a mostani, európai turnénak, hiszen új lemez vagy dal nem jelent meg a Fear Inoculum óta, azt az albumot pedig alaposan megutaztatta a Los Angeles-i csapat még 2022-ben. Túl sok izgalomra így nem is lehetett számítani, talán a felfrissített látványvilág és az említett ritkaságok miatt reménykedhettek a sokat látott rajongók.
A 2022-es koncert egészen jó viszonyítási alap: nem volt régen, még viszonylag friss az élmény, az átfedések akár a szokásosnál is nagyobbak lehetnek. Nem meglepő módon nem is változott a nívó, az aktuálisan elővett szerzemények pontosan ugyanolyan szintet képviseltek, mintha egy teljesen random, másik setlisttel érkeztek volna Maynardék. Ha csak a legnagyobb, legegyértelműbb kimaradó dalokat nézzük, akkor azért a Sober, Fourty Six & 2, Parabol/Parabola, Vicarious, Pushit, The Pot, Culling Voices, 7empest, Right in Two, Lateralus, Ænima felállással sem lett volna sokkal rosszabb az este, nem igaz?
A nívó mellett a hangzás sem változott a legutóbbi hazai koncert óta, ez viszont óriási baj, mert én a szünettel együtt bruttó 2 óra 20 perc hosszúságú bulin végig azt éreztem, hogy a megszólalás szinte teljesen hazavágja a bulit. Legutóbb legalább egy idő után helyre került minden, most egyáltalán nem, pedig elmondások szerinte a gigantikus keverőpult mögött dolgozó Rick Rubin-fazon egészen kemény melót tett bele az estébe. Úgy érzem, hiába.
Furcsa paradoxon szembesülni azzal másodszor is, hogy a hangszerek ugyan külön-külön lélegzetelállítóan tisztán és erőteljesen szólnak, egyben viszont (a 103-as szektorból) szinte teljesen élvezhetetlen az egy nagy homogén masszává összeálló hangfolyam. A gitár mindent elnyomott, még a dobot is, az énekből semmi sem hallatszott, ami meg igen, az egy artikulátlan, fülsértő valami volt. Something has to change, undeniable dilemma – dúdoltam magamban egyre feszültebben.
Jobb híján az ember így magában, belül hallotta és énekelte Maynard James Keenan zseniális énekdallamait, amikhez eredetileg élőben akart volna hozzájutni.
A probléma itt nem csak a „mit kapok az iszonyatos jegyárakért cserébe” dilemmája volt. Azon gondolkodtam, hogy a nem elvakult rajongóként érkezők, és az első bálozók vajon a kezdeti eufória után hogyan érezték magukat a Sportarénában? Maradtak végig? Idő előtt hazamentek? Nem gondolom, hogy csupán azért, mert valaki egy koncerthelység másik szegletében ül, el kell fogadnia a pocsék hangzást. A színpadtól távolabb helyezkedők és a küzdőtérre jegyet vásárlók ugyanis nem számoltak be olyan drámaian rossz összhatásról, mint a környező szektorokban helyet foglalók.
A ráadásban elhangzó Invincible szellősebb énekdallamai aztán megmutatták, hogy Maynard valójában jó formában van, a The Grudge-ban picit ugyan csalt, de valószínűleg lemezminőségben hozta le a bulit. Nem úgy Adam Jones, aki többször belehibázott a dalokba, és ugyan erdő közepéig nem, csak a széléig vitte a többieket, de mégis előjött pár, a zenekartól totálisan szokatlan bizonytalanság. Talán a fáradtság, talán a koncentráció hiánya, talán a fülmonitor beállítása nem volt tökéletes, lehet találgatni, de egy biztos, Jones az eddig általam látott korábbi hét Tool-koncerten összesen nem hibázott annyit, mint most. Beszédes volt mindenesetre, hogy a valószínűleg minden idők basszusgitár hangzásával játszó Justin Chancellor még a megszokottakhoz képest is mennyire gyakran tekingetett át a színpad túloldalára!
Ezzel szemben úgy tűnt, hogy Danny Carey teljesen tudatosan nem ragaszkodik a dalok eredeti verzióihoz, sokszor ütött bele a dalokba olyan dolgokat, amik a lemezen teljesen másképpen szerepelnek. Ő egyébként is egy teljesen külön kategóriát képvisel a rock/metal dobosok között, elég csak megnézni Mike Portnoy ötórás, hiábavaló küzdelmét a Pneumával a Drumeo pár héttel ezelőtt videójában! Carey egy kicsit el is vitte a show-t, amire a színpad berendezése, a fények használata és a magánszámai csak ráerősítettek, de mintha a többiek nem is nagyon vágytak volna rá, hogy ők legyenek a középpontban.
Szóval pocsék volt a hangzás, az ének eltűnt valahol, előfordultak hibák is, de mindezek ellenére még így is voltak katartikus pillanatok.
Az Intolerance például nyers egyszerűségével és agresszivitásával egészen kivételesen hozta vissza a kilencvenes évek avantgárd rock/grunge/alternatív rock hangulatát: amennyire agyonnyomja az Undertow-n az utána következő Prison Sex és Sober kettőse, a zseniális folytatás béklyóitól megszabadulva, most nagyon szépen megállta a helyét önmagában, élőben.
A Pneumát – Danny Carey dobkamerás felvételének is köszönhetően – ma már nyugodtan a Tool-klasszikusok között lehet emlegetni, ahogyan az Invincible-t is, aminek főleg az első fele volt egészen csodás. A The Grudge elementáris építkezése és a közönség iszonyat beindulása közben pedig jogosan merülhet fel a kérdés: hogy a fenébe lehet egy ilyen dalt valaha is lehagyni a setlistről?!
Tagadhatatlanul dilemmát okoz, hogy a koncertet hogyan értékeljem. Bizonyos tekintetben csalódás volt a Tool budapesti fellépése, többet vártam hangzásban és vizualitásban is (voltak már ennél sokkal jobb animációk, vetítések, a lézerek mostani beállításait pedig össze sem lehet hasonlítani a 2006-os 10,000 Days turnén látottakkal, de a legutóbbi, budapesti fellépésével sem). Azon, hogy a nagyszerűségét és fontosságát tekintve hol a helye a Toolnak az elmúlt 30 év zenei univerzumában, ez a fellépés persze semmit sem változtat.
Kicsit úgy vagyok ezzel a koncerttel, mint a legutolsó Pearl Jam-lemezzel, a Dark Matterrel. A végeredmény a zenekar saját szintjéhez képest sokkal jobb is lehetett volna, a nagyvilághoz képest azonban még mindig zseni!
Just not enough, I need more, nothing seems to satisfy.
Vagy?
__
Tool-koncert
Időpont: 2024. június 13.
Helyszín: Papp László Budapest Sportaréna
Setlist:
- Jambi
- Fear Inoculum
- Rosetta Stoned
- Pneuma
- Intolerance
- Descending
- Schism
- The Grudge
- Chocolate Chip Trip
- Flood
- Invincible
- Stinkfist
__
