Az elmúlt években a Guns N’ Roses világkörüli turnéjával nosztalgiázó basszusgitáros-multihangszeres legújabb szólólemezével újra megmutatta, milyen az, amikor valaki az őrületből visszatérve képes megtalálni önmagát, és újra valami egészen különlegeset alkotni. Pintér Miklós kritikája.
Az alaptétel az, hogy Duff McKagant egyszerűen nem lehet nem szeretni. Bármit is csinál a szőke, hórihorgas basszer, az soha nem megjátszott, valahogy mindig igazi. Soha nem kell megmagyarázni, hogy egy Duff-lemez miért jó vagy éppen miért nem, mert minden, amit hallunk tőle az tökéletesen duffos, önazonos lesz. Nem tudom, mekkora szerepe van a zenész ilyen szintű elfogadásában az önéletrajzi könyvének, de valószínűleg sok, mert egy olyan emberre, aki ekkora utat tett meg a mennyből a pokolba, majd onnan a normalitás világába, valahogy mindenki elismeréssel tekint, zenei „hovatartozástól” függetlenül. Sokan jártak ugyanúgy, mint McKagan, de nagyon-nagyon kevesen maradtak, akik vissza is tudtak kapaszkodni, és hosszú távon is meg tudtak gondolkodó embernek maradni.
Duff McKagan ilyen, új szólólemeze, a Lighthouse pedig logikus következménye a kiválóan sikerült, 2019-es Tendernessnek. Nyugodt, szellős, szépen hangszerelt, jól átgondolt alkotás, de sokkal kevesebb country-elem jelenik rajta, mint az eggyel korábbi LP-n. McKagan intelligens megközelítése most is imponáló, ráadásul olyan mélységek jellemzik, amelyek tökéletesen visszaigazolják a „tiszta évek” Duff McKaganjét.
Egy kötözködni valóm van csak: hogy a francba lehetséges, hogy a lemez legjobb felvétele a Hope, vagyis pont az a dal, amelyben Slash vendégeskedik?
Elsőre úgy tűnt, van ebben valamiféle szarkazmus: a Guns N’ Roses nevű utazó cirkusz turnéja után, amikor már réges-régen ki lehetett volna adni valami nem fiókból előszedett, normális (értsd: az Appetite for Destruction és Use Your Illusion I-II. albumok szintjén mozgó) új felvételt, akkor a névtulajdonos trió két tagja egyikük szólólemezén, és nem az anyabandában csinál valami különlegesen jót?
Később aztán kiderült, hogy a Hope valójában nem is új dal, hanem Duff egy 1996-os (!) szerzeménye, ami a hivatalosan ki nem adott, 1999-es szólólemezéhez, a Beautiful Disease-hez készült. Az akkori felvételeket mostanában kapta vissza a basszusgitáros, de csak az énektémákat vették fel újra, a többi hangszerhez – vagyis Slash gitár- és Abe Laboriel Jr. (lásd Paul McCartney) dobsávjaihoz – egyáltalán nem nyúltak.
Sokunk inkább Jerry Cantrell és Iggy Pop közreműködésétől várt valami különlegeset, emiatt csalódás, hogy az ő vendégeskedésükkel készült dalok a lemez kevésbé erős tételei közé tartoznak.
Az ilyen kollaborációktól mindenki sokat remél, pláne, hogy tudjuk, Duff milyen viszonyt ápol Jerryvel és Iggyvel. A baj az, hogy a régi jó barát, Jerry Cantrell dalszerzési, hangszerelési és vokális erősségei egyáltalán nincsenek kihasználva az I Just Don’t Know-ban. Semennyire nem jön ki az Alice in Chains agyának zsenialitása, kis túlzással bárki szerepelhetne a felvételen Duff mellett. A végtelen egyszerű, tábortűz körül ücsörgős számban ugyanazokat az alapakkordokat játssza végig a két gitáros 5 és fél percen keresztül, különösebb izgalom nélkül, de Cantrell szimpla blues-szólójáról sem lenne könnyű megmondani, hogy ő követte el. Iggy Pop szerepe még ennél is csekélyebb, ő inkább csak beszél az utolsó, az albumot keretbe foglaló és egyben levezető Lighthouse Reprise szösszenetében.
A többi dal inkább a kellemes kategóriát képviseli, mint az őrülten nagy megfejtésekét. Duff azt nyilatkozta, megtalálta, hogyan lesz a saját zenéje komfortos önmaga számára, ebben van igazság, pontosan ez hallatszik már egy jó ideje a munkáin. Az ősrégi seattle-i időkig visszanyúló, tempós punk dal, a Just Another Shakedown szintén ezt a tételt erősíti.
A Lighthouse összességében egy jól összerakott, esti zenehallgatásba kiválóan beleilleszthető lemez lett. Nem akar többnek látszani, mint ami, vagy ahogyan a zenész mondta: „az ötlet, hogy ezt a lemezt a feleségemhez írt ódával kezdjem és egy, az élethez szól ódával zárjam, megmutatja azt a két dolgot, amit a legjobban szeretek”.
Duff december 8-án a legendás, West Seattle-i lemezboltban, az Easy Street Recordsban lépett fel. Ismeretes, hogy McKagan – Eddie Vedderhez hasonlóan – gyakran mutatkozik a színpadon és azon kívül is az üzlet brandingelt cuccaiban. Úgy tűnik, hogy a fellépés – a Pearl Jam hasonló akciójához hasonlóan – egy fizikai hanghordozón jelenik majd meg, tippünk szerint a Record Store Dayre, de ha nem, akkor is Matt Vaughanéket támogatva. Mindenesetre a lemezkritika végén látható teaser videó – Matt konferálásával – hátborzongatóan jó. Ha másért nem, már csak az Easy Street Records-os koncert miatt is megérte elkészítenie Duffnak a Lighthouse-t.
Hatalmas respekt érte!
Pontszám: 8/10
_
__
Duff McKagan – Lighthouse (LP)
Megjelent: 2023. október 20.
Kiadja: The World is Flat, LLC
Közreműködik:
Duff McKagan – ének, gitár, basszusgitár
Tim Dijulio – gitár
Jamie Douglass – dob
Ryan Burns – mellotron, wurlitzer piano
Jerry Cantrell – gitár, vokál (I Just Don’t Know)
Iggy Pop – ének (Lighthouse Reprise)
Slash – gitár (Hope)
Abe Laboriel Jr. – dob (Hope)
Dallista:
- Lighthouse
- Longfeather
- Holy Water
- I Saw God on 10th St.
- Fallen
- Fogiveness
- Just Another Shakedown
- Fallen Ones
- Hope (feat. Slash)
- I Just Don’t Know (feat. Jerry Cantrell)
- Lighthouse – Reprise (feat. Iggy Pop)
__
