Aki szereti Chris Cornell Euphoria Morningját, régóta figyelemmel kíséri Mark Lanegan, a Them Crooked Vulture, a Queens of the Stone Age, a Desert Sessions vagy az Eleven albumait, és nemcsak nosztalgiából hallgatja a grunge-éra zenéit, hanem mert vonzza az a fajta zenei-alkati mélység, mely a diszharmóniából a teljesebb élet magaslataira kapaszkodik, annak erősen javasolt megismerkednie Alain Johannes szólóalbumaival, így például a 2020 júliusában megjelent Hum című lemezével is.
Alain Johannes
Flea: Alan mutatott egy csomó ujjgyakorlatot, skálákat, patterneket, hogy fejlődhessen a hangszeres tudásom. A gyakorlatoktól megerősödött a kezem, és hamarosan természetesnek éreztem a húrok tapintását. Alan segítségével fejlesztettem ki azt a fizikai képességemet, aminek köszönhetően meg tudtam szólaltatni a szívemben lüktető ritmusokat. Koncertek előtt még ma is játszom azokat a gyakorlatokat, amelyekre ő tanított. Alan később Alain Johannesre változtatta a nevét, és a mai napig aktívan zenél. (Flea: LSD gyerekeknek, Helikon Kiadó 2020)
Nem tudom, mit emelnék ki inkább Alain Johannes művészetéből. A Hangin’ Tree– vagy a Saturn Wheel-szerű zakatolásokat? A Reach Out, a Mission, a Metamphetamine Blues húsos octafuzz-ait? A theremin és a háttérvokálok túlvilági hangjait (mint a Department of Eagles In Ear Park című számában)? A Disappearing One-ra is jellemző, olykor kelet-európai dallamvilágot, a Flutter Girlben vagy a Steel Rainben is előforduló tremolós szólókat, a flamenco-arab-indiai-mediterrán elemeket ötvöző pszichedelikus virtuozitást? Szivardobozgitárjának letisztultságát és komplexitását?
Vagy még inkább: bölcs, életszerető, szemlélődő, egyben pedig hihetetlenül dinamikus, sokszínű és kiforrott munkásságát.
Mark Lanegan: Együtt zenéltünk [Alainnel] a Queens-ben, és nagyon hatékonyak voltunk. Tudtam, hogy ha újabb albumot veszek fel, csakis vele együtt szeretném elkészíteni, mert azok közül, akikkel idáig dolgoztam, mindenkinél jobban érti, amit a zenémmel próbálok kifejezni… segít megvalósítani az elképzeléseimet… elég gyorsan. Lelkesedése és kreativitása nagy hatással van a munkámra… Remélem, ha új albumot készítek, ismét fog majd velem dolgozni.
A Grungery-n is olvasható cikkekben (A Soundgarden lepel alatt – Ten Commandos, Mark Lanegan lemezajánlók, Barátok a világ végére – interjú Alain Johannesszel) korábban már olvashattunk arról, hogy Johannes és párja, Natasha Shneider (Eleven nevű zenekarukkal) milyen sok zenei projekt létrejöttében játszottak óriási szerepet: közreműködő zenészekként, társzerzőkként, hangmérnökökként, mentorokként, producerekként. Alain Johannes szólómunkásságáról ugyanakkor itthon méltatlanul keveset hallani.
Három, teljesen egyedül komponált, hangszerelt és rögzített lemeze érhető el (plusz a Tom Clancy’s Ghost Recon Breakpoint és Wildlands videójátékok zenéje): a 2008-as Spark, a 2014-es Fragments & Wholes (vol 1.) és a 2020. július 31-én debütált Hum.
Az albumokat hallgatva megdöbbentő, hogy Johannes mennyire időtálló, kortalan felvételeket készített. Már a Spark is (bár első szólóalbuma) nagyon kiforrott, átgondolt, mély és egységes (mind hangszerelésben, mint a dalok színvonalában). Nem is szívesen emelnék ki jobb számo(ka)t, mindegyik bámulatos teljesítmény, egybefűzve adják meg igazán az album esszenciáját. Mintegy 500 darabos hangszergyűjteményét erősen redukálva a fenséges szivardoboz- és a 12 húros gitár jelenléte pedig egyértelműen dominál ezen a lemezen.
A Fragments & Wholes vol 1. hangszerelése és világa már jóval tágabb spektrumot mutat az addigi életmű egészéből, eklektikusabb is. Külön örömet jelent, hogy mindegyik lemez markánsan magán viseli szerzője kezenyomát, színvonalukban pedig nem tapasztalható jelentős kilengés. Ezek az albumok ugyanis nem egy saját stílusát kereső vagy egy megfelelni vágyó ember, hanem egy felkészült, a mély dolgok iránt rendkívül fogékony és sok mondanivalóval rendelkező zenész albumai, melyek nem válnak egysíkúvá, kiszámíthatóvá.
Ellenkezőleg: rengeteg felfedeznivaló rejlik bennük. (Folyamatos hallgatásuk pedig jelentősen fokozza annak veszélyét, hogy az ember készpénzzé tegye saját evilági ingóságait, majd jegyet váltson akár egy dél-amerikai koncertjére is.) Alain Johannes zenei világa szerencsére túlontúl sokszínű és tágas ahhoz, hogy az ember ráunjon.
A lemez
A július végi megjelenést követő első hétig a lemezzel kapcsolatban legalább egy tucat ajánló, két interjú és négyvideóklip készült (A Hum, a Free, a Hallowed Bones illetve az If Morning Comes című dalokhoz). Utóbbiak közül legelsőként már május elején a rendkívül szuggesztív címadó dalé.
A videó alatt olyan szöveg olvasható, amely csak megerősíti az album elülső borítóján található kép üzenetét: „Minden korábbi munkámnál személyesebb ez az albumom – meséli Johannes a kollekció kapcsán, amely tragikus veszteségek, extrém betegség majd újjászületés időszaka után született. „Valami olyasmi volt, amire törekedtem, mert ki kellett beszélnem magamból. Felszabadultam. Nagyon közeli embereket vesztettem el, egészségileg is sok szenvedésen mentem keresztül. Egyfajta személyes energia segítette a dalok felvételét és megszületését. Ez az album a mostani életem dokumentuma. Az album címét [Hum = ’zúgás’, ’rezgés’, moraj’, ’hümmögés’ – megj: B.M] többféleképpen lehet értelmezni – teszi hozzá Johannes – Természetesen létezik zenei zúgás. Meg elektromos is. Számomra viszont valami titokzatosat is kifejez. Mikor megállsz és hallgatod a csendet kint, a természetben, a morajt, amely a hallásküszöb alatti tartományban zeng. Különös és varázslatos megtapasztalása valami létezőnek, ami szép, ami élő. Ez egy afféle általános szó az éter hangjára – valamire, ami mindig ott volt, lesz és amiből minden ered. Mindennek a közös kapcsolata.”
A lemez első dala, a Mermaids’ Scream és annak első akkordja váratlanul csendül fel. Annak, aki hajlamos vizualizálni a hallott zenét, a dalt hallgatva olyan érzése támadhat, mintha épp csak betoppanna valahová: egy portugál helyiségbe (mint például amilyen Carlos Saura Casa de Fados című filmjének egyik jelenetében látható), ahol a félhomályban az asztalnál ülőkből felszakadni készül a fados. A dal hátterében viszont 0:38-nál megszólal a szerzetes-szerű ének és a lassan „lépkedő” theremin (vagy afféle). A hangszerelés és a szöveg is valahogy kitágítja a dal terét. Még mindig ismeretlen a táj, de az idegenvezetőt ismerem. Ez tisztán Johannes.
A címadó dal, a Hum jelent meg legelőször: e gondterhes és nagy változást hozó tavaszon. A dal első hallásakor rögtön elevenembe vágott, olyan volt, mint a jó szó helyén mondva. Bár még nem ért véget az év, nehezen tudom elképzelni, hogy idén lesz még részem ennyire meghatározó zenei élményben, mint amit ez a szám nyújtott (nekem).
A következő dal klipje egy buja erdőségbe vezet, a dal pedig nagyon lendületes. A nótával kapcsolatban Johannes írta: „a Hallowed Bones kapcsán nekem először egy kép jutott eszembe: ahogy valaki egy éjjelen az erdőben a tűz körül táncol. Mint valami transz állapotban járt pogány tánc, rituálé, amely élteti a szerelmet a jelenben, és amely a halál után is megmarad.”
A Someone dinamikája az előző album, a Fragments &Wholes egyik nagy kedvencét, a Whispering Fields-et idézi. Magán viseli Johannes művészetének azon jellegzetességét, amelyet a Disappearing One-ban is hallhatunk: egyetlen, jól irányzott akkorddal egészen váratlan irányba tereli a dallamot – tovább mélyítve és hihetetlen tartalmakat adva a dalnak.
Az If Morning Comes zenéje és videója már jóval diszharmonikusabb – az Eleven és az Euphoria Morning (és talán az egész életmű) tágabb és ambivalensebb világát idézi: az egész szám alatt a háttérben gerjedő gitár, a sámándob, a temető, holdfény, pókháló stb. mintha csak azokat a képeket idéznék fel, amelyek a klipben javarészt behunyt szemmel éneklő zenész elméjében, mintegy meditáció közben tűnnek fel.
A Free-ben a szivardobozgitár nagyon nyugodt, atmoszférateremtő hangját hallani újra. A dal klipje a futóárvizek által finomra csiszolt Antilop-kanyonban és közvetlen sivatagi környezetében játszódik. Egészen rendkívüli táj ez, valami fenségesnek a megtapasztalása; mindehhez pedig tökéletesen passzol a dal lassú, szemlélődő jellege. A sivatagi táj marad, de a nyugalom fejvesztve menekül: a Sealed lassú léptékű blues, visszhangszerű, vokállal és marcona gitárral, majd egy feltorlódó gitárszólóval. (Az előző album Jack of Wands című számával mutat erős hasonlóságot.) Majd a szivardobozgitár tér vissza a Here in the Silence-ben: olyasmi bensőséggel és meghittséggel, mint a Sweet Euphoria, bár itt legalább kettőzött a gitár és az ének. Johannestől nem szokatlan, hogy fúvóshangszert is használ: elég csak az All the Way Down fuvolasávjára vagy a Disappearing One klarinétjára gondolni – itt pedig a furulyaszólóra.
Számomra a következő szám, a Nine tér el leginkább mind a lemez egészétől, mind pedig az eddigi, pusztán Johannes-szerzeményektől. Valószínűleg a hangszerelés teszi, hogy Mark Lanegan Somebody’s Knocking (amelynek létrejöttében Johannesnek megint csak elvitathatatlan érdeme volt) című albumának számai juthatnak eszünkbe róla. Ahogy az első tétel, a Mermaids’ Scream, úgy az album utolsó száma, a Finis is erősen vizuális, láttató erejű (lehet). A tiszta gitárhangzásnak és a tekerőlantnak köszönhetően bennem megint csak egy képet indít el: mintha valamiféle középkori udvarban járnánk, amelynek falai és rejtett zugai közt Johannes gyöngéd szellemei kalauzolnak bennünket.
Aki részletesebben elmélyedne nem csak a zene hallgatásában, az az album minden számával kapcsolatban kaphat részletes információt első kézből (például itt vagy itt). Olvashatunk többek közt arról, mennyiben és hogyan hatott az album számaira a 2019-es európai turné, vagy éppen a Natasha Shneider, Chris Cornell és a közeli családtagokkal történt események; közeli képet kaphatunk a számok hangszereléséről vagy azokról az imaginációkról, amelyek segítették a zenészt mind a dalok, mind a szövegek, mind pedig a videók elkészítésében.
Chris Cornell: Mindig van egy első benyomásod az emberekkel kapcsolatban: vajon bízhatsz a reakcióikban, a véleményükben? Őszinték? Megbecsülnek Téged? (…) Számomra Alain és Natasha olyan emberek, akiknek adok a véleményére, és akiknek a reakciója mindig érdekelt. Egyikük sem rejtette azokat véka alá, ha zenéről volt szó.
Johannes szólómunkáinak keletkezéstörténete is lényeges, és ugyanannyira hangsúlyosnak tartom azt a fajta mentalitást, amely megmutatkozik ezeken a szólóalbumokon: legtöbbször van bennük valami misztikus, transzcendentális, amely nagyon mélyen megélt tapasztalások, veszteségek és a kontemplatív, életigenlő, előremutató bölcsesség között törekszik harmóniát teremteni. Ez, úgy hiszem, legelőször az Euphoria Morningon, majd a Howling Bookon mutatkozott meg, de legközelebbi zenésztársai és élettársa elmaradásával csak nála maradt meg. Ez a sajátja, amelyet továbbra is megoszt a zenei világgal és velünk, hallgatókkal.
__
Alain Johannes – Hum (LP, 2020)
Megjelent: 2020. július 31.
Kiadja: Ipecac Recordings
Zene: Alain Johannes
Közreműködik: Alain Johannes
Dallista:
- Mermaids’ Scream
- Hum
- Hallowed Bones
- Someone
- If Morning Somes
- Free
- Sealed
- Here in the Silence
- Nine
- Finis
__
__
