SEATTLE | 15/10/2019 | 12:55

Seattle-Budapest Grunge Magazin

A vágy 222-es autóbusza – Alone in the Moon: Ruin Pop (2018)

Szerző:

Kicsivel több mint egy éve jött ki az a lemez, ami “szép mint egy útvesztő”, és annyi mindent üzen egyszerre, hogy az időzítés függvényében hol narrátorként, hol lábjegyzetként, hol epilógusként kíséri közönségét. Követhetetlen életigenlés, gyűlöletbe fulladó vágy, folyamatosan újraélesztett szellemek és emberek, akikkel “élni nem könnyű, de lemondani lehetetlenség”. Kivételes játszótere valami irodalmi tablónak, ami réteg rockzenei köntösben adja oda magát. A Grungery rezidensség végére hagytam valami igazán húsba vágót, az Alone in the Moon és a Ruin Pop lemez élménybeszámolóját.

Alone in the Moon: Ruin Pop (LP, 2018)

Az elején szögezzünk le valamit, amit leginkább a végén kellene: pazar a számsorrend. Bárki is találta ki, nagyon érezte az arányokat és hallotta, hol mélyül már el annyira a tartalom, hogy könnyíteni kellene rajta. A Ruin Pop a maga tíz számával és világával elsőre sokkal emészthetőbb és dallamosabb a banda 2015-ös debütáló lemezénél, a releváns felületektől pozitív kritikákat begyűjtő Collection of Great Generational Anthems (vagy rövidítve COGGA) című masszív, sok-sok éves munkával és hosszú utómunkával átgyúrt albumánál.

Néhány téma ugyan már a COGGA dalaiban is felbukkant, de ott sokkal végletesebb és kíméletlenebb a kép: generációs életérzések felülvizsgálata, kikukázása és átértékelése történik több mint 70 (!) percen keresztül, flegma és játékos énekkel, súlyos/állatias dobokkal és egyensúlyra törekvő basszussal. Olyan lemez, ami a nagyobb színpad és kibővített zenekar kombinációt is elbírná. Hiszem azt, hogy a COGGA egyszer még sokkal nagyobb figyelmet kap, ezért sem időznék itt tovább, ráadásul van egy Grungery cikk, ami nagyon alaposan és szakszerűen járta körbe az említett lemezt.

A múltidézést kerülve, de ne hagyjuk ki a két “kisebb” lemez, a Glamour Grunge és a Budapest Nihil felemlegetését, mert mindkettő megérdemli a figyelmet. A Glamour Grunge a hangos, ösztönös és dühös AITM rajongók, a Budapest Nihil pedig a körúton kívül is létező zenekaroknak lehet kincs. Ez utóbbi kazetta formájában jelent meg, és videóklipet is kapott, amit jó szívvel lehet ajánlani minden kelet-európai Lana Del Rey-nek.

A Ruin Pop viszont a maga 32 percével már egy tanult, aktuális zeneipari tendenciákra reflektáló unokatestvérnek tűnik, aki egyensúlyából kibillenthetetlen és végtelenül fókuszált. Ezt meghazudtolva persze teljesen váratlan az intró, a Somewhere in Europe 1 perc 1 másodperce. Combino a napi őrültekkel, hétköznap estéken is teltházzal futó kocsmák, fürtszerűen csüngő kora harmincasok, késő húszasok kellemesen fáradtan máskor teljesen kizsigerelten. Valakik, akik mi is lehetnénk nagyokat és igazakat, máskor meg még grandiózus súlytalanságokat mondanak az életről. A háttérben ott ólálkodik egy morózus Latinovits, vagy csak a Duna dünnyögését hallod? A végeredmény sorozat intrókat idéző, eleven és örvényszerű. Magával ránt a Raumgeistba.

Ha az előző lemezen a zeitgeist volt hangsúlyos, itt tényleg kifejezőbb a Raumgeist használata, a hely szelleme és az emlékezet helye, a generációk végtelenségében is azonos Budapest, ami ott lebeg a pszichedelikus jellegű, de grunge elemeket is idéző lüktetésben. Ahogy sétálsz a városban, és megrészegülsz az éjszakától, az ígéretektől, igazából ugyanattól az éjszakától és ugyanattól az ígérettől ittasulsz meg mint mások 20-30 vagy 70 éve, és most is ugyanaz a Duna csitítja el egy másik kor gyermekének gondolatait, amit korábban egy József Attila vagy bárki más bámult éhesen és riadtan. A kor változik, de a hely szelleme marad. Nagyívű dal, kis klubok helyett nagy helyszíneket követel magának, de akusztikus verzióban a kisebb térben összevergődött tömegre ugyanúgy tudna hatni.

A következő blokkot összeköti a punk irányba eltolódó, a Raumgeist és Somewhere in Europe nagyívű bemutatkozásánál jóval könnyebb, szurkálódó hangvétel és a dallamos felépítés. A fogyasztóbarát irány viszont nem jelenti azt, hogy a Western Promises elfelejti a felszín alatti rétegek kibontását. Pattognak a sorok, ömlenek rád a kérdések: mit kezdünk ennyi lehetőséggel, ha minden lehetsz, de csak néhány dologra van lehetőséged, esetleg mindent megcsinálsz maximum nem mélyülsz el semmiben sem? Egyáltalán muszáj művésznek, modellnek, életmód tanácsadónak, influencernek, befektetési bankárnak, fekete öves harcművésznek és aktivistának lenned így egyszerre, vagy maradhatsz a külső sávban is? Maga a témaválasztás azért is érdekes mert az alkotó generációja bőven küzd a digitális/nem digitális kérdéssel, a keleti és a nyugati hatásokkal és az ígéret vs. lehetőség problémakörrel.

A Western Promises és a vélt blokkba tartozó Likeocracy, illetve az Apocalypse Party mindannyian ezt a tömény halmazt boncolgatják, más perspektívából, de ugyanolyan mélységben. A Likeocracy valószínűleg mindenkiben felbukkan, amikor a 15. bepörgetett influencer Instagram poszt kerül elé, a kicsavart pózokkal, valahol a mániákus megmutatás és a kétségbeesett szeretetvágy között félúton, szanaszét erőszakolt életérzésekkel. Szeress, csak engem és csak most, ha kell kurva leszek, ha kell politikus. Az egyik legjobb dal a lemezen, végén a háborodott kántálással, ami élőben még elborultabb.

Kifejezetten sokszor kerülnek elő a szövegek, de az Alone in the Moon munkásságában fontos szerepet kap a mondanivaló. A rockzenei hatások miatt lényegre törőbb, az indulatokat, mélységeket viszont irodalmi magasságokig fokozó minőségben.

A hármas blokk csúcsán az Apocalypse Party feszít, a szöveg és a dal tempója nagyon szépen karikírozza ki az előző két számban felépített frusztrációkat, a közöny és tehetetlenség között ingadozó reakciót, és elmossa a határt a “ha nincs baj, akkor csinálunk”, illetve a “jó lenne tenni valamit, csak nincs erőm” között. Óriási korrajz, bárki aki a maga valóságán túl néz, szembesülhet az itt, és az előző két dalban felvázolt jelenségekkel.

Viszont ha már a kritikánál és karikatúránál tartunk, az Astorio a legnagyobb fricska az egész lemezen: kezdjük ott, hogy annyi Astorio járkál szabadon, mint égen a csillag, mintha egy két lábra állt tünetegyüttes lenne az egész jelenség. Az eset, ami nagyjából a tinédzser kor végétől a felnőtté válásig kellene, hogy kísérje az erre fogékony értelmiségi aspiránsokat, de sokszor végleges jellemvonássá szilárdul. Azt hiszem ennél a szövegnél nem kell komolyabb mellébeszélés, nőként és férfiként is nagyon élvezhető és parádés. A téma és az azonnal megjegyezhető ének miatt is remélem, hogy nemsokára készül hozzá egy videóklip is. Nagyon adja magát a történet.

És nem mellesleg szépen megágyaz a lemez slágere, a címadó Ruin Pop előtt. Talán nem véletlen, hogy a videóklipben pont a borítón szereplő szép szőke lány (Lugosi Rozina) képzeletbeli éjszakáját követhetjük végig (a klipet Buttinger Gergely rendezte). Ebben a dalban ott van a lemez esszenciája, vágyak, amik elszabadulnának, de inkább csak saját magukban tesznek kárt. Nagyjából az ötödik és hatodik feles közötti hajszálvékony különbség, vagy az örökké sokat ígérő éjszaka szintjén értelmezhető ez a soha véget nem érő vágy, ami mindig arra irányul, amit nem kaphat meg. És ha megkapja sem tud mit kezdeni vele.

A téma és a tempó szempontjából szintén egy egységbe sorolható a Léda Wild és a Goulash & Sons. Mind a két cím vicces és kellemetlenül összekapcsolható néhány nagyon is aktuális történéssel, de a Léda Wild lapot húz erre is. Az már ugyanis a korábbi Alone in the Moon dalokból is elég egyértelműen kirajzolódik, hogy az ő alkotásaikban a nőknek jóval összetettebb szerep jut a műfajban megszokott kliséknél, vagy a már ezerszer megénekelt típusoknál. A Léda Wild nekem egy szép kikacsintás arra a népes táborra, akik nőként és csak a saját boldogulásukért bármit eladnak és bárkinek – ez pedig ha szép, ha nem mégiscsak érdekes és elgondolkodtató. A Goulash & Sons viszont ennél egyszerűbb síkon értelmezhető, és közönségkedvenc – zeneileg ez vegyíti talán a legjobban a lemezen végig, de nem ennyire koncentráltan érzékelhető 80-as életérzés, punk, grunge és pszichedelikus kikacsintásokat.

A Slut jól hallhatóan felkészít minket a lezárásra. A mindenféle vágyakból, elvárásokból és sérülésekből felépített város, aminek aszfaltján egykori megszállók és leigázottak együtt keresik magukat a hely szellemében, most fedi fel sebezhetőségét. A Slut perspektívája erőlködés nélkül izgalmas, és talán mindannyian találkoztunk már ezzel a személyiséggel, férfiban és nőben egyaránt – a figyelmünk és felé irányuló vágyunk felülírja a józan észt abban az öt percben, amíg tart az érzés. Elengedni alig tudjuk őket, élni meg esélytelen velük. Tulajdonképpen nem is tudjuk majd felidézni miért volt ez ennyire vonzó és miért kellett ennyire. Az pedig külön tetszik, hogy ezt a komoly tartalmat a Slut nagyon prosztó és elhasznált jelzője mögé rejtették.

A dal témájában már felbukkan a Nightbus, a lemez záró tétele, amihez egy lyrics videó is készült, szintén Buttinger Gergely segítségével. Maga a szám (az Astorio, a Raumgeist meg a Léda Wild mellett) személyes kedvencem, és tulajdonképpen ki is emelkedik az előbb felsorolt dalok közül. Akusztikus verzióban pedig még ennél is meztelenebb. A frontember Várhidi Adrián ‘Castlebridge’ néven indított YouTube csatornáján megtalálhatjátok így is, de élőben is átélhetitek a budapesti Flow Hostelben, ahol minden csütörtökön akusztikus koncertet ad.

És hogy milyen is a Nightbus? Szép és kínlódó, mint amikor túlcsordulnak benned a nem rendezett emlékek és magukkal rángatnak minden kapcsolódó élményt, embert, illatot és színt. Végül az egész massza kiborult festékként terül szét az aktuális élethelyzeteden. Aztán ne csodálkozz, ha egy buszjegyet szorongatva utolsó erődből lököd fel magad az éjszakaira, hogy örökre elhagyd ezt az egész tetves kerületet, várost és országot. Holnap majd tiszta lappal újrakezded.

___

Alone in the Moon – Ruin Pop

Megjelent: 2018. március 14.
Kiadja: GMR

Alone in the Moon:

Várhidi Adrián – ének, gitár
Simon Zoltán – basszusgitár
Menyhárth Balázs – dob

Zene: Alone in the Moon
Szöveg: Várhidi Adrián (kivéve Somewhere Europe – József Attila: A Dunánál)

Hangmérnök, keverés, mastering: Vári Gábor, Miracle Sound

Tracklist:

  1. Somewhere in Europe
  2. Raumgeist
  3. Western Promises
  4. Likeocracy
  5. Apocalypse Party
  6. Astorio
  7. Ruin Pop
  8. Léda Wild
  9. Goulash & Sons
  10. Slut
  11. Nightbus

1 hozzászólás

  1. Még tavaly a megjelenéskor hallgattam, aztán félretetettem elég sok időre. Nem is hittem volna, hogy egyhamar előveszem újra. De a cikk meghozta a kedvem, és láss csodát, most sokkal jobban működik, mint eddig.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Lemez

A LAP TETEJÉRE