SEATTLE | 21/10/2020 | 23:16

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Death Trip To Buda – Mark Lanegan koncert, Budapest, A38 Hajó

Kategória: Koncert Szerző:

Mark Lanegan nekem még mindig a Screaming Trees, meg a Mad Season énekese elsősorban. Szólóalbumai sohasem kerültek igazán közel hozzám, talán ezért is lehet, hogy eddig elkerültük egymást a mélyhangú zsenivel. A Phantom Radio elég jó lett, de azt azért biztosan tudtam, hogy valahogyan rá kell majd hangolódnom a koncert mélabús atmoszférájára. Ahogy február 23-án közeledtünk az A38-hoz, egyre inkább azt éreztem, hogy teljesen felesleges volt Screaming Trees-t meg Alice In Chains-t hallgatnunk a kocsiban. Mark jelenlegi érzelmi állapotához képest ugyanis a seattle-i legendák szerzeményei vidám, hétfő esti dallamoknak bizonyultak.

Mark Lanegan Budapest A38Mark Lanegan és a Halálcsillag-tónusú színpadkép (Fotó: Fazekas Richie)

Koncert a Hajón

A hajó roskadásig megtelt a Phantom Radio turné budapesti állomására. Az előzenekarokról sajnos lekéstünk, cserében viszont egészen gyorsan el tudtuk foglalni a megfelelő pozíciót a nézőtéren. Valamivel 21:30 után Mark Lanegan és gitárosa, Jeff Fielder besétált a szinte teljes sötétségbe burkolózó színpadra, majd Mark belebúsult a mikrofonba a When Your Number Isn’t Uppal. Ahogyan a gitár és Mark hangja valahol a félhomályban összefonódott, az hátborzongatóan gyönyörű volt. A Phantom Radio-s, beszédes refrénű Judgement Time-on át, az első komoly katarzist okozó Low-ig csupán ők ketten álltak odafent, a közönség pedig lélegzetvisszafojtva hallgatta az előadást. A varázst csupán a pult felől érkező hangok zavarták meg, de azok nagyon. Valaki éppen koktélt (WTF?) rendelhetett a Judgement alatt, és hát eléggé idegesítő volt az az ütemes csörgés-zörgés a jobb hátsó sarokból. Még szinte el sem kezdődött a koncert, de lehet, hogy el is jött az ítélet ideje – gondoltam magamban, és nagyon reméltem, hogy jól esett a Mojito a kedves vendégnek.

Aki még nem látta színpadon a világ legszomorúbb előadóművészét, az nem tudja elképzelni azt, amit egy Lanegan-koncerten kap az ember. A fényeket mindössze néhány piros lámpa képviselte a színpadon, amiben kizárólag az előtte álló basszusgitáros sziluettjét lehetett érzékelni. Mark végig tök sötétben ácsorgott a mikrofonállványba kapaszkodva, amit valószínűleg akkor sem engedett volna el, ha a hajó süllyedni kezd. Először a ráadás második dalában jelezte némi vízszintes irányú vállrángással, hogy rá is hatással van valamennyire a saját zenéje. Az is lehet, hogy koncepció, hogy csak a dalok számítanak, az előadó nem, de azért volt valami egészen különös abban, ahogy csupán egy-egy telefon vakuja villantott bele az énekes arcába random időközönként.

Aztán a zenekar a színpadon termett, és belekezdett az egyik legjobb Lanegan-szerzeménybe, a Gravedigger’s Song-ba, amitől a rajongók nagy része teljesen lázba jött, hogy aztán a nagy kedvencemben, az új albumos Harvest Home-ban nálam is megérkezzen a buli. Nem tehetek róla, de a dal verzéire állandóan a Temptation nevű ezüstöltönyös emberek, Papa Was A Rollin’ Stone-jának a szövegét van késztetésem énekelni, ami egészen érthetetlen a fennálló körülmények között. Mielőtt a rossz irányba kanyarodtam volna, gyorsan helyre is tett a zenekar az est legdinamikusabb dalával, a nagyszerű Quiver Syndrome-mal. A már-már punkosan húzós dal élő verziójáról valamiért a Backyard Babies jutott az eszembe, ami nyilván nonszensz, bár hallottam mástól is a svéd banda nevét emlegetni a koncert után a büfében. A Blues Funeralon egyébként úgy szól, mintha egy kiadatlan Queens Of The Stone Age dal lenne. A Deepest Shade-nél kezdtem el először fáradni. Itt fordult meg először a gondolat a fejemben, hogy Mark Lanegan talán egy kicsit túlzásba viszi a szomorkodást. Vagy csak én fásultam túlzottan bele az estébe? Egyáltalán miért gondolkodom ilyeneken egy koncerten?! Az Ode To Sad Disco-ból még ennyit sem viszek magammal a jövőbe. Mondhatnám akár azt is, hogy szerencsére, mert az már nekem disco, mondjuk a Frisco. A többiek amúgy nagyon örültek valamiért ennek a dalnak is. Aztán némileg váratlanul, ipari zúzás jelleggel jött a Riot In My House. Hurrá, kellett is már egy kis vért pumpálni a karokba. Megérkezett az első igazán feelinges gitárszóló Jeff-től, vártam már nagyon, bárcsak lett volna több ilyen!

A Harborview Hospitalnak nem vagyok célcsoportja, a Torn Red Heart utolsó másfél perce elkalandozós volt, viszont a Death Trip To Tulsa mindent vitt. Valami előjött Mark rockosabb múltjából, bár azért még mindig hihetetlen abba belegondolni, hogy ha csak egy kicsit is tenne valamit Mr. Lanegan az egyébként nagyon elkötelezett és felettébb hálás közönség megmozdításáért, akkor nem csak a hajó, de lehet hogy még a Petőfi híd is víz alá kerülne. Az albumverzióhoz képest egyébként sokkal gitárközpontúbb a Death Trip így élőben.

Jeff Fileder egyébként az egész koncerten fantasztikusan gitározott, szinte együtt lélegzett Markkal, néha kísérte, néha vezette őt. Olvastam egy interjút vele, ahol többek között a Mike McCready-vel kapcsolatos barátságáról kérdezték. A rendkívül szimpatikus seattle-i gitáros elmondta, hogy 1994-ben még a Paramount Theatre erkélyéről csodálta Mike és Stone Gossard játékát, ahogyan ő fogalmazott: “azok a srácok voltak az én Rolling Stones-om”.  Később aztán rengeteget jammeltek együtt McCready-vel és ez Jeff számára a mai napig is hihetetlennek tűnik.

A ráadás előtt nem csinált a zenekar nagy ügyet a protokollból, mintha sípszóra indultak volna le a színpadról, majd a kötelező falérintés/kitámasztás után vissza is fordultak volna, hogy még kétszer elvarázsoljanak. A Metamphetamine Blues-nál Mark mintha végre-valahára bemozdult (!) volna, az illúziótól megrészegedve akartuk, hogy ő is szeresse az így élőben egészen jó kis Screaming Trees-es (eredetiben meg egyáltalán nem Screaming Trees-es) hangulatot. Önző módon becsuktuk a szemünket a dal hallgatása közben, Seattle-re gondolunk és az eddigiekhez képest hatalmasat zúztunk. Az I’m The Wolf, ahogyan a Phantom Radión, úgy itt is csodás volt, következhetett a sok-sok taps és pár búcsúintegetés.

Összefoglalás

Többek szerint nem ez volt az énekes legjobb hazai koncertje. Őszintén szólva én sem teljesen azt kaptam, amit vártam, de ebben valószínűleg én is ludas vagyok. Valahogy nem sikerült elég mélyre merülnöm ezekben az ultradepresszív hullámokban. Valami hiányzott és a Hajón, abban pillanatban, teljesen kicsavarva úgy éreztem, hogy legközelebb maximum egy Screaming Trees újjáalakuláson nézném meg őt újra élőben. De két napja kizárólag a Phantom Radiót hallgatom és időközben annyira megszerettem az albumot, hogy akár már ma este is újra megnézném őt.

“Take care!” – búcsúzott Mark Lanegan a dedikáláson minden egyes rajongótól. A végtelenül fáradtnak tűnő énekes pontosan annyira volt szűkszavú, mint a színpadon. Remélem ő is vigyázni fog magára. Ha rajtam múlik, egészen biztos, hogy legközelebb is találkozunk!

__

Mark Lanegan Band – Phantom Radio Tour (2014)

Helyszín: Budapest, A38
Időpont: 2015. február 23.

Setlist:

  1. When Your Number Isn’t Up
  2. Judgement Time
  3. Low
  4. The Gravedigger’s Song
  5. Harvest Home
  6. Quiver Syndrome
  7. One Way Street
  8. Gray Goes Black
  9. The Deepest Shade
  10. Hit The City
  11. Ode To Sad Disco
  12. Riot In My House
  13. Harborview Hospital
  14. Floor Of The Ocean
  15. Torn Red Hear
  16. Sleep With Me
  17. Death Trip To Tulsa
  18. Metamphetamine Blues
  19. I’m The Wolf

Vélemény, hozzászólás?

Legutolsó Koncert

A LAP TETEJÉRE