Mesék a Moore-ból – 3. rész | Mad Season: Live At The Moore (VHS, 1995)

Share Button

A Mad Season, a sajtó által csak grunge-szupergruppnak aposztrofált zenekar, pár hónapig volt csupán aktív, egyetlen lemezt jelentett meg, és mindössze hat koncertet adott rövid pályafutása során. Az utolsót és egyben legfontosabbat, a legendás seattle-i Moore Theatre-ben tartották, a fellépésről pedig szerencsére hivatalos felvétel is készült. A legendás zenekarról ez az egyetlen jó minőségben megjelent képanyag, egy klasszikus kordokumentum a zenetörténet egyik legnagyszerűbb pillanatáról. A Mesék a Moore-ból sorozat harmadik része.

Mad Season Live At The Moore Mad Season: Live At The Moore – a VHS eredeti borítója (a szerző saját példánya – fotó: Pintér Miklós)

 

Bevezető

 

A Mad Season eredettörténete mindenki előtt ismert. Leírták itthon már számtalanszor, legutóbb például Nagy Andor barátunk az Above-ról szóló, zseniális cikkében, a Shockmagazin hasábjain. Így ez a poszt, ahogy a címe is mondja, inkább a Moore-fellépésre fókuszál, illetve az azt megelőző pár év történéseit meséli el.

 

Vs. után, Vitalogy előtt: Mike McCready

Mike McCready, a Pearl Jam gitárosa, 1993 végét, valamint szinte a teljes 1994-es évet a Vs-turnén, illetve különböző New Orleans-i, atlantai, és seattle-i stúdiókban töltötte. A Ten és a Vs. globális sikerei után a zenekar elképesztő nyomás alatt élte a mindennapjait. A Nirvana által berúgott ajtót a Pearl Jam szélesebbre tárta, és a szintén Seattle-ből érkező társaival alig három év leforgása alatt teljesen átrendezte a világ zenei ízlését. A rajongók lubickoltak a jobbnál-jobb zenékben, szinte naponta jelentek meg örök érvényű albumok. A Vs. majd’ egymilliós (950 000-es) eladási rekorddal nyitó első hete után a grunge-rajongók lélegzetvisszafojtva várták a Pearl Jam következő nagy dobását.

A körülmények azonban 1994. április 8-án örökre megváltoztak.

Kurt Cobain tragédiája nem csak Eddie Vedder szövegeire volt komoly hatással (lásd például az Immortalityt), hanem a Pearl Jam egész lemezkészítési folyamatára is rányomta a bélyegét. Stone Gossard, a Pearl Jam zenei agya, ezúttal szinte teljesen kimaradt a dalszerzési folyamatból, Vedder a felvételek során először ragadott gitárt, és a prózai részek mellett olyan, régebbi, még a Bad Radio-időkből származó ötleteit is behozta a lemezre, mint például a Better Man korábbi verziója.

Kurt halála Mike-ot is megrendítette, de amikor az újságírók Cobainról kérdezték, az ilyenkor szokásos pc-szövegelés helyett, őszintén elmondta a véleményét.

Mike McCready: Sokáig haragudtam Kurtre. Nem ismertem őket olyan jól, de láttam a Nirvanát többször is, és szerintem nagyon jók voltak. Aztán elkezdtek minket pocskondiázni, és képtelenek voltak abbahagyni a dolgot. Jeff és Stone mindig csitítottak, hogy „nem mondj semmit, engedd el a füled mellett”. A megérzésük nem csalt, mert a sajtó valóban vevő lett volna a botrányra. Kurt a Poisonhoz hasonlított minket, és ez nekem nagyon rosszul esett. Szomorú, hogy így állt hozzá a dologhoz. Miért ne férhettünk volna meg egymás mellett? A Soundgardennel nagyon jól megvoltunk. Mindannyian sikeresek akartunk lenni, mindannyiunknak megvoltak az ambíciói, de nem egymást letarolva akartuk az álmainkat valóra váltani.

A Pearl Jam tagjainak hangulatára az sem volt jó hatással, hogy Dave Abbruzzesével szép lassan szinte mindennapossá váltak a konfliktusok. A dobos szinte semmiben nem értett egyet a másik négy zenésszel, így például az akkoriban napirenden lévő Ticketmaster-bojkottal sem. Végül a zenekar döntésre szánta el magát: Stone Gossard augusztusban közölte Dave-vel, hogy nincs tovább. Abbruzzese addigra már az egész lemez feldobolta, így az őt váltó Jack Irons csupán a Vitalogy legutolsó tételeként szereplő, a Twin Peaks legelmebajosabb zenei aláfestő részei emlékeztető, totálisan beteg „Hey Foxymophandlemama, That’s Me” című agyhalálban dalban hallható.

A korábbiakhoz képest sokkal lassabb tempóban folytak tehát a harmadik lemez felvételei: míg a Ten egy pár hetes rohanás után, a Vs. pedig kevesebb, mint három hónap alatt megvolt, addig a Vitalogynál tizenegy hónap alatt tudták csak befejezni McCreadyék a dalok rögzítését. Mike és Stone rettentően aggódott a végeredmény miatt.

1994 októberét írtunk ekkoriban.

A Pearl Jam már a megalakulásának első pillanattól kezdve hihetetlen tempót diktált, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a zeneipar mókuskerekének kegyetlen körforgása – az Abbruzzese-afféroktól függetlenül is – rengeteg belső feszültséggel terhelte meg a munkamániás csapatot. A stressz hatásai minden tagnál másképpen nyilvánultak meg, mindannyian más-más módot találtak arra, hogy kezelni tudják a folyamatos teljesítménykényszert, és a körülöttük zajló hisztériát. Ez azonban nem mindegyiküknek ment olyan könnyen.

Mike McCready alkoholproblémái 1993-ra egészen súlyos szintre jutottak: már az is kisebb csoda volt, hogy nem tett kárt magában, vagy hogy nem okozott nagyobb bajt maga körül. Egy későbbi interjúban Mike is rendkívül önkritikusan gondol vissza arra az időszakra: pontosan tisztába van vele, hogy szinte kizárólag a stáb mérhetetlen türelmének és nagyvonalú toleranciájának köszönhető, hogy egyáltalán a Pearl Jam tagja maradhatott. Annak idején, a hasonló mértékű alkoholproblémákkal küzdő Dave Krusennel, a csapat eredeti dobosával, nem voltak ilyen elnézőek Eddie Vedderék.

Mike McCready: Volt egy csomó megbeszélésünk, ahol a többiek mondhatták volna nekem, hogy “Hé, Mike, túlzásba viszed a dolgot”. De nem tették, mert szeretjük egymást, mert mindannyian igazi jó barátok vagyunk. Soha, még csak egyetlen lépést sem tettek azért, hogy kirúgjanak a zenekarból. Ami azért is hihetetlen, mert jó sok galibát okoztam nekik akkoriban. Még az is előfordulhat, hogy azt gondolták, hamarosan úgyis meg fogok halni.

Eric Johnson (a Pearl Jam turnémenedzsere): Aggódtam Mike miatt a turnén, mert szinte soha nem érkezett vissza hajnali négy előtt a hotelbe. Nem vagyok valami nagy alvó, úgyhogy végigaggódtam az éjszakákat. Sokszor onnan tudtam meg, hogy Mike visszatért, hogy a hamutartó ki volt dobva liftből, ott feküdt a földön, felborítva. “Bassza meg, köszönöm Istenem, Mike otthon van.” Emlékszem, amikor egyszer Írországban Dave Abbruzzese berohant a szobámba, és azt mondta: “Talán le kellene menned a Burger King elé.” “Miért?”- kérdeztem tőle. “Mert Mike ott áll kint, anyaszült meztelenül.” Mike mindig olyan aranyos volt, amikor ilyen helyzetekben meglátott. Azt mondta: “Ó-ó, megérkezett apuci!” De mostanra teljesen tisztába tette az életét, és igazán csodálatos dolgokkal ajándékozta meg a rajongókat.

A lelassult munkafolyamatok ellenére Mike McCready kreativitását továbbra sem használta ki a csapat – az első három lemezen egyetlen önálló dala sem jelent meg -, így a gitáros egy saját projekt létrehozásában kezdett el gondolkodni.

Barrett Martin és Mark Lanegan

A Seattle-től 172 kilométerre található Ellensburgból induló Screaming Trees, 1992. szeptember 8-án jött ki a hatodik (!) soralbumával, a kereskedelmi áttörést hozó, zseniális Sweet Oblivionnal (az első – Clairvoyance címmel – még 1986-ban jelent meg). Mark Laneganék addigi legsikeresebb lemezének eladási számait a pár hónappal korábban, a Singles mozi soundtrackjére felkerülő – és a Sweet Oblivionon is szereplő – Nearly Lost You jócskán megdobta.

Bár Laneganék még mindig nagyon messze voltak a Pearl Jam-Nirvana-Soundgarden-Alice in Chains négyes népszerűségétől (és azt sajnos soha nem is tudták megközelíteni), a zenekar jól érzékelhetően egy új szintre lépett, amit többek között a november-decemberben futó Alice in Chains/Gruntruck társaságában végigmelózott, 27 állomásos amerikai turnénak is köszönhettek. Barrett Martin, a Screaming Trees dobosa – aki pont a Sweet Oblivion idején váltotta Mark Pickerelt, a banda eredeti ütősét -, azonban nem volt valami jó véleménnyel az Alice in Chains hozzáállásáról. Később, a Mad Season lemezfelvételeinek befejezése után, meglehetősen kíméletlenül nyilatkozott Jerry Cantrellékről.

Barrett Martin: Annak ellenére, hogy minden tiszteletemet elvesztettem a turnén az Alice in Chains iránt a “hatalmas rocksztárok vagyunk” attitűdjük miatt, az egyáltalán nem volt ellenemre, hogy Layne-t bevegyük a bandába [a Mad Seasonba]. Layne mindig jó srác volt és hihetetlen hanggal rendelkezett. Próbáltunk párat, és mindig tiszta volt, leállt a heroinnal akkoriban. A Mad Season lemez gyönyörűségét pont az adta, hogy mindannyian józanok voltunk. Néhány hét alatt megírtuk a dalokat, játszottunk pár előre be nem jelentett koncertet, és két hét alatt felvettük az albumot. Gyorsan történt az egész.

A Screaming Trees szinte az egész 1993-as évet úton töltötte. A nyár folyamán – június 6-tól augusztus 30-ig – például a Soul Asylum és a Spin Doctors társaságában turnéztak az Egyesült Államokban, az Alternative Nation Tour keretein belül (a Spin Doctors augusztusban már nem tartott velük). A körút végeztével a zenekar egy hosszabb szünetre vonult, de Mark Lanegan a pihenés helyett inkább a stúdiót választotta.

1994. január 18-án megjelent Mark második szólóalbuma, a Whiskey For The Holy Ghost. A lemez producere Jack Endino volt, a dobokat pedig Mark Pickerel és Dan Peters, a Mudhoney dobosa játszotta fel. Bár Lanegant a nagyvilág egy mogorva, balhés fickónak ismert meg, Johnny Bacolas, Layne Staley lakótársa máshogy emlékszik az akkoriban még hosszú, vörös hajkoronát viselő énekesre.

Yanni „Johnny” Bacolas (Second Coming, Layne barátja): Mark Lanegan nagyon közel állt Layne-hez. Többször láttam őt Layne-nél, mint bárki mást a barátai közül. Akkoriban ugyanazzal a problémával küzdöttek. Ő az egyik legrendesebb srác, akivel valaha találkoztam. Semmi félelmetes nem volt benne. Mintha csak Bing Crosby-val találkoztam volna.

Amikor Mike McCready felhívta Barrett Martint, hogy vegyen részt egy új, egyelőre név nélküli projektben, Barrett azonnal elfogadta Mike invitálását. A Screaming Trees inaktív volt, úgyhogy kifejezetten jól jött a dobos számára a felkérés.

McCready-nek az énekes személyével kapcsolatban is konkrét elképzelései voltak.

Layne Staley kálváriája

A Dirt megjelenése (1992. szeptember 29.) előtt nyolc nappal, az Alice in Chains Ozzy Osbourne No More Tears turnéjával útnak indult az Egyesült Államokban, és november végéig le sem álltak a koncertezéssel.

1993 januárjában, nem sokkal a Rock in Rio fellépést követően, a zenekar megvált Mike Starrtól, a csapat basszusgitárosától. Rió után Európa következett, majd egy pár állomásos amerikai kitérő után, június 9-én a Metallica vendégeiként Budapesten, az MTK pályán kellett volna játszaniuk Jerry Cantrelléknek. Layne azonban nem volt olyan állapotban, hogy vállalni tudjon egy európai körutat.

Június 8-án megjelent a Last Action Hero filmzenealbum, rajta a What The Hell Have I-jal és a Little Bitterrel. Az albumon többek között olyan dalok szerepeltek, mint az AC/DC vadonatúj Big Gunja, valamint az Aerosmith Dream Onjának nagyzenekari kísérettel előadott élő felvétele.

A kiadó hatalmas potenciált látott az Alice in Chainsben: az elő kislemezekként nem az első vonalas sztárok dalait, hanem a Megadeth Angry Againjét és a What The Hell Have I-t jelentették meg. Mike Inez, Ozzy korábbi basszusgitárosa, Mike Starr elküldés után szinte azonnal, még januárban csatlakozott az Alice in Chains-hez, így a két új Chains-dalban már az ő játéka hallható.

Layne-t végül összekaparták annyira, hogy részt tudjon venni a június 18-tól augusztus 7-ig tartó Lollapaloozán.

Még csak 1993-at írtunk, de ez volt az utolsó turné, amit Staley az elejétől a végéig végig tudott csinálni.

Mad Season: titkos koncertek Seattle-ben

Mike McCready, Barrett Martin valamint Baker Sounders, Mike rehabról megismert új haverja, megkezdték a próbákat Layne Staley-vel. Az akkor még név nélküli csapat gyorsan haladt, így viszonylag hamar színpadra is vitték az újdonsült dalaikat. A Mad Season a pár hónapos működése alatt mindössze hat koncertet adott – kivétel nélkül mindent Seattle-ben.

Az első egy titkos buli volt.

1994. október 12-én a Crocodile Caféban, Gacy Bunch néven játszottak McCready-ék. A Gacy Bunch a sorozatgyilkos John Wayne Gacy valamint a The Brady Bunch nevű TV-show kombinációjából született rettenetes öszvér volt.

Mike McCready: A név egy vicc volt, ami öt percig működött is, de a hatodiktól kezdve már egyáltalán nem tűnt annak.

A koncert után Mike McCready azzal az ötlettel állt elő, hogy rögzíteniük kellene egy demót. De Layne emelte a tétet, és azt válaszolta a gitárosnak: “Felejtsd el a demót, csináljunk inkább egy lemezt!”

Novemberben még további két fellépés következett ugyanott, majd az évet december 31-én, a RCKNDY színpadán zárta a kvartett. A bulikon öt dal – a Wake Up, az Artificial Red, a River Of Deceit, az I Don’t Know Anything – adta a program gerincét, ezek egészültek ki az All Alone-nal, a Lifeless Deaddel vagy a November Hotellel, majd a szilveszteri fellépésen a vadonatúj, debütáló I’m Above-val, valamint a John Lennon feldolgozás I Don’t Wanna Be A Soldierrel.

A RCKNDY-ben adott, szilveszteri koncert egy kameraállásból felvételre is került, de hivatalosan csak 2013-ban, az Above Deluxe újrakiadásán jelent meg.

Elképesztő látni, hogy Mike McCready mennyire a sajátjának érezte a Mad Seasont. Olyan szenvedéllyel és intenzitással, olyan átéléssel és feelingesen gitározik, mint talán csak az igazán korai Pearl Jam-időkben. Mike lelkesedése szinte minden megnyilvánulásáról lejött: az I’m Above előtt például egy dobozból ingyen Mad Season-pólókat dobál a tömegbe, és az sem érdekli őt, hogy a többiek egyáltalán nem segítenek neki. Miközben McCready “jótékonykodik”, Layne Staley megkéri Mark Lanegant, hogy ha ott van, legyen már kedves felfáradni a színpadra. Persze Marknak se híre, se hamva, így Layne egyedül maradt a mikrofonnál a kétszólamú énekdallamokra épülő szerzeménnyel.

Tipikus Lanegan.

A Long Gone Day és az X-Ray Mind azonban egyik este folyamán sem hangzott el. “Szegény” rajongók: nem volt még lemez, nem voltak elvárások, így azt sem tudhatták, hogy mely daloknak kellett volna hiányozni nekik.

Március 21-én megjelent a fiatal Leonardo DiCaprio nevével fémjelzett mozifilm, a Basketball Diaries soundtrackje, rajta többek között egy alap-punk Pearl Jam kísérettel (Catholic Boy), valamint a Soundgarden zseniális Blind Dogs-ával.

A PJ máricus 25-én Új-Zélandon, Aucklandben zárta a turnét, de az Above már kilenc nappal korábban, március 14-én megjelent CD-n, kazettán és bakeliten. Mivel a Mad Season menedzsmentje április 29-re hirdette meg a lemezbemutató koncertet, csupán egy hónapja maradt a zenekarnak a felkészülésre.

A Mad Season tagjai a Moore Theatre-beli fellépés előtt egy héttel, április 22-én tartottak még egy bemelegítő koncertet a már jól bevált, legendás seattle-i koncertklubban, a belvárosi Crocodile Caféban. A bemelegítés jó szó, mert aznap este mindössze hét dalt vettek elő Mike McCreadyék. Sokkal fontosabb viszont, hogy végre bekerült a programba a Long Gone Day is (a Wake Up, az I’m Above, az I Don’t Know Anything, a Lifeless Dead, a River of Deceit valamint a November Hotel mellé).

A lehetőségekhez képest tehát minden és mindenki készen állt arra, hogy az Above-ot méltó körülmények között mutathassa be a zenekar.

A kockázatot Layne Staley jelentette számukra.

 

Mad Season a Self-Pollution Radióban

 

1995. január 8-án aztán a Mad Season csatlakozott a Pearl Jam négy és félórás, azóta legendássá vált kalóz rádióadásához, a Self-Pollutionhöz. Az Eddie Vedder házában berendezett szatellitstúdióban két dalt, az I Don’t Know Anythinget és a Lifeless Deadet játszották el Layne Staley-ék, de Mike McCready a Pearl Jammel is zenélt egyet: az este folyamán 11 dalt játszottak el az anyabandával. A Lifeless Dead elején ugyan Baker egy kicsit bemegy az erdőbe, de a felvétel így is klasszikussá vált Layne fura friurája és az egyik kisablakon benéző, vigyorgó Stone Gossard miatt.

 

A Self-Pollution mindemellett PJ-történeti fontosságú esemény volt: itt jelentették be hivatalosan, hogy a zenekar új dobosa Jack Irons lett, a műsorban pedig  meg is történt a debütálás.

 

Az adás egyfajta seattle-i zenész-all star találkozóhellyé vált. A délután folyamán Eddie Vedderhez benézett Krist Novoselic és Mike Watt, de fellépett a műsorban a Soundgarden, a Fastbacks valamint a Mudhoney is. Mark Arm, a Mudhoney frontembere így emlékszik vissza a Layne-nal való találkozásra.

 

Mark Arm: A Pearl Jam összehozta ezt a szatellit-rádió dolgot kétszer is, és mi mindkétszer játszottunk a műsorban. A Mad Season egyszer lépett fel, és tisztán emlékszem, amikor Layne bejött a stúdióba. A haja össze volt gumizva egy kis copfba, a feje tetején. A bőre szürkés-zöldesnek tűnt, és nagyon-nagyon vékony volt. Nehezemre esett ránézni. Nem volt bátorságom odamenni hozzá, és beszélgetni vele. Émelyegtem az egésztől, mert a saját, sötét időszakomra emlékeztetett. Ha beszélgetésbe is elegyedtünk volna, fogalmam sincs, hogy mit mondhattam volna neki. Egyszer valamikor rátalált a heroinra, majd úgy döntött, hogy örökre hozzá köti az életét. A Dirt dalai alapján még csak úgy tűnt, hogy éppen csak beleugrott a dologba, de már nem volt visszaút a számára. Egyszerre balszerencsés és szánni való történet. Layne gyártott magának egy mítoszt, és azt élte. Erről szól az „Into Yer Shtik” dalunk egyik versszaka. Layne megalkotta magának az „elvesztegetett rocksztár” személyiséget, és követnie kellett az ehhez kötődő, teljesen téves következtetéseit.

 

A Mark által említett Mudhoney-dal idevonatkozó szövegrészlete így szól: Stan was at the bar / With bandaged hands / They tried to dry him out / And he got mad / He cut his fist / Punchin’ hospital glass / Made his myth / Now he’s trapped

 

Layne Factory: stúdióban a harmadik Alice in Chains lemezzel

1995 áprilisában az Alice in Chains bevonult a seattle-is Bad Animals stúdióba, hogy Toby Wright irányításával rögzítse a harmadik albumát. Az eredetileg Jerry Cantrell szólólemeznek indult projekt chains-esített verziója 1995 novemberében jelent meg.

A felvételek alatt Layne-t nagyon nehéz volt elérni, a közös munka szinte kivitelezhetetlennek tűnt. Az énekes teljesen kiszámíthatatlan volt, ráadásul legtöbbször csak éjfél után jelent meg a stúdióban. Az idő ment, a kiadónak pedig egyre több pénzt kellett stúdióra költenie. A munka rettenetes mértékben kezdett elhúzódni, ami miatt a fejesek egyre idegesebbek voltak. A zenei részekkel szinte teljes mértékben készen voltak Cantrellék, a csúszás elsődleges oka a szövegek hiánya volt. Layne legtöbbször a hajnali órákban, a stúdióban írt. A hangmérnökök azonban nem tudtak napi 24 órában rendelkezésre állni, ezért azt találták ki, hogy megtanítják Staleynek a keverő működését, hogy ezekben a lehetetlen időpontokban egyedül is tudjon dolgozni. Az Alice in Chains harmadik albumának éneksávjait Layne Staley szinte teljes mértékben egyedül vette fel.

Az egyik reggel, hajnal 6:00-kor csörgött a telefon.

A vonal túlsó végén Michele Anthony, a Sony egyik akkori lelnöke, az Alice in Chains korábbi jogi ügyekért felelős irodájának vezetője volt. New Yorkból hívta Layne-t, hogy gratuláljon neki ahhoz, hogy az Above aranylemez lett. Ezzel együtt komoly nyomást is helyezett az énekesre: a kiadó mindössze kilenc további napot engedélyezett az album befejezésére. Valahogy gátat kellett szabniuk a véget nem érő halogatásnak. A beszélgetés komoly nyomott hagyott Staleyben, olyannyira, hogy annak eredménye – köszönhetően az énekes zseneialitásának – az utókor számára is fennmaradt.

Layne az egész sztorit beleírta a Sludge Factory szövegébe:

“Call me up congratulations ain’t the real why / There’s no pressure besides brilliance let’s say by day nine / Corporate ignorance let’s me control time / By the way, by the way”

Toby Wright: Layne egy kicsit dühös volt, amiért azt mondták neki, hogy kilenc napja van, hogy befejezze a lemezfelvételt. Úgyhogy később bele is írta a szövegbe a dolgot.

1995. április 29-én az Alice in Chains zenészei és a stábtagok a színház felé vették az irányt, hogy végre élőben is lássák Layne Staley és Mike McCready Mad Seasonját.

Jerry Cantrell: Hogy egészen őszinte legyek, kezdetben kicsit dühös voltam a Mad Season miatt. Hevesen védtem a saját dolgainkat, de Layne szeretett volna valami mást is csinálni, más arcokkal, és a Mad Season egy jó lehetőség volt neki erre. Emlékszem, amikor elindultam megnézni őket a Moore Theatre-be, dühöngtem egy sort magamban: „Basszus, mi dolgod van olyan zenészekkel, akik nem a mi bandánkban játszanak?” De miután láttam őket a színpadon, egészen másféle csodálattal néztem Layne-re, amiért Mike McCready-vel és a többi sráccal ilyen jól összerakták a zenekarukat. Nagyon sok kreatív ember él Seattle-ben. Egy bandán belül is lehetnek olyan különböző zenei látásmódok, amelyeket a tagok nem tudnak az adott együttesen belül kibontakoztatni. Az egy teljesen egészséges folyamat volt Layne számára, hogy ő is keresztülment ezen. Teljesen lenyűgözött a lemezük.

Mad Season a Moore Theatre-ben: a koncert

A Moore Theatre jól ismert terep volt Mike McCready és Layne Staley számára.

Bár azt azért nem lehet mondani, hogy hazajártak volna a színházba, de két mérföldkövet, az Alice in Chains Live Facelift DVD-jét illetve a Pearl Jam Even Flow-jának videóját is a Moore-ban vették fel az anyazenekaraikkal (írtunk is róluk itt és itt).

Ráadásul a Moore-ban – pár héttel a Live At The Moore felvételei előtt – február 5-én és 6-án, a Pearl Jam két titkos koncertet adott Piss Bottle Men álnéven, a helyi Ten Club tagok számára (a jegyeket meglepetésszerűen, postán küldték ki a rajongóknak). A két bulit bemelegítésnek szánták Jeff Amenték, a Pearl Jam távol-keleti turnéja előtt.

Ahogy azt már a Pearl Jam esetén megszokhattuk, most is tartogatott a zenekar exkluzív dolgokat a jelenlévők számára: az első koncerten debütált élőben a Lukin (pedig hol volt még akkor a No Code!), a másodikon pedig Neil Young fellépett a srácokkal, hogy közösen adják elő az Act Of Love-ot, az Öreggel közösen készített Mirrorball lemezről (kizárólag ebben az egy dalban énekel szólórészeket a lemezen Eddie).

A Mad Season 1995. április 29-én lépett fel a Moore Theatre-ben.

A koncertre természetesen pillanatok alatt elfogytak a jegyek, Mike McCreadyéket brutális teltház fogadta.

Az interneten fellelhető pár videó, melyek egy április 22-i próbát örökítenek meg, de a dátum hibás lehet, legalábbis fura, hogy a srácok a komplett cuccal a Moore-ban próbálnak egy héttel korábban, ugyanazokban a ruhákban, amiket a koncerten is viseltek. Sokkal inkább tűnik ez egy 29-i beállásnak vagy akár aznapi próbának. Érdekes videók rontásokkal, instrumentális I Don’t Know Anythinggel – Layne például kizárólag gitározik a dalban -, úgyhogy érdemes belenézni a felvételekbe! (A teljes próba ide kattintva nézhető meg!)

 

Az előzenekar, a Second Coming

 

Ahogyan a szilveszteri, RCKNDY-s fellépésen, úgy aznap este a Moore-ban is Yanni „Johnny” Bacolas zenekara, a Second Coming nyitott McCready-éknek.

 

A választás nem volt véletlen. Layne segíteni akart Bacolaséknak azzal, hogy fellépési lehetőséget biztosított a számukra. A legendás, seattle-i “nem egymás konkurenciái vagyunk, inkább segítsük egymást” attitűd újra csak bizonyítást nyet. Az Alice in Chains énekese már korábban is sokat tett a Second Comingért: 1994-1995-ben néhányszor beszállt a srácokhoz, hogy előadja velük az “It’s Coming After” című dalt, amiben egyébként alapból is ő énekelt.

 

És ha mindez nem lenne elég, a zenekar tagjai FTA (Funding the Album) néven cover műsorokat adtak Seattle környékén, hogy a fellépések bevételeiből finanszírozni tudják a saját dalokat tartalmazó Second Coming-lemez kiadási költségeit. Layne gyakran beugrott ilyenkor hozzájuk, hogy elénekelje velük a Man in the Boxot és a Would?-ot. Sőt, az egyik alkalommal a No Excuses-t is előadták, ami után Staley elmondta Bacolas-nak, hogy ez volt az első alkalom, hogy élőben énekelte a dalt.

 

Yanni „Johnny” Bacolas: Azokban az időkben úgy 15-20 koncerten játszott velünk Layne. Minden egyes este elkésett. Izgalmas volt újra megosztani vele a színpadot. Nem sokat mozgott, de csupán a jelenléte elegendő volt ahhoz, hogy uralja a közönséget. Írt egy dalt, az It’s Coming Aftert, amit velünk vett fel, és az első lemezünkön jelent meg (L.O.V.Evil – 1995).

 

 

A Mad Season koncert, de most már tényleg

Az eredeti terv szerint Duncan Sharp rendező, akit az utolsó pillanatban szerződtettek a felvételekhez, csupán két dal videóklipjéhez szeretetett volna felvételeket készíteni. A hangsávok rögzítéséért az a Brett Eliason volt a felelős, aki nagyjából milliónyi  – PJ bootlegek, Screaming Trees, Mark Lanegan, Three Fish, Singles egyes felvételei, Brad, Mad Season, satöbbi – seattle-i produkción dolgozott, mint hangmérnök.

Sharp később operatőrködött a Pearl Jam PJ20 filmjében, de forgatott az Even Flow klipjének Eddie Vedder kiborulása („Josh, turn those lights out”) miatt, az egész világon ismertté vált Josh Tafttal is, a Josh rendezésében készült 2013-as, Alive & Well című, hét Huntington-kórban szenvedő betegről szóló, megrázó erejű dokumentumfilmben. (A Huntington-kór egy idegrendszeri betegség, aminek következtében a betegben akaratlan mozgások, érzelmi labilitás és szellemi leépülés – demencia – alakul ki.)

A zenekar nagyon komolyan vette a fellépést, a programmal kapcsolatban semmilyen kompromisszumot sem akartak kötni. Pontosan abban a formában, azzal a hangszereléssel szerették volna előadni egyetlen lemezük dalait, ahogyan azt eredetileg is megálmodták.

Így aznap este két, az Above-on is szereplő vendég csatlakozott: Mark Lanegan, valamint az újító hangzásokkal kísérletező, seattle-i szaxofonos, Skerik, azaz Nalgas Sin Carne is. Utóbbi zsenijét később többen is felfedezték magukanak: Skerik – Peter Buck, R.E.M. gitárossal, valamint a Mad Season/Screaming Trees dobos Barrett Martinnal – megalapította a Tuatara zenekart, majd a 2000-es évek elején számos lemezt készített Les Claypoollal, a Primus világklasszis basszusgitárosával.

A koncert – ahogyan az Above is – a Wake Uppal kezdődött.

A srácok egyszerűen csak besétáltak a puritánra vett színpadra, felvették a hangszereiket, Layne dobott a mikrofonba egy hanyag “Hello!“-t, majd jött a sokunk számára csak “minden idők dalaként” (copyright Jánosi Cicó Szabolcs) aposztorfált albumnyitó. A reféneknél Mike McCready szinte megőrült, a szóló alatt Jimi Hendrix szelleme kísértett, Barett Martin, ez a majd’ kétméteres óriás pedig olyan erővel ütötte a dobcuccát, ami alapján mindenki számára azonnal nyilvánvalóvá vált: a Mad Season sokkal-sokkal fontosabb volt ezeknek a zenészeknek, mint ahogyan az a hasonló, szupergrupp-szerű projekteknél lenni szokott.

Illetve dehogy szokott!

A Mad Season (és a Temple of The Dog) olyan egyszeri és különleges zenei produkciók voltak, amiket nem lehet egy lapon említeni más projekt-jellegű produkcióval: ezek a kezdeményezések az énekesek tragédiájától függetlenül is egyszeriek és megismételhetetlenek voltak.

Hiába azonban a Wake Up döbbenetesen erős kezdése, a dal érthetetlen módon lemaradt a VHS-ről: a videókazetta a Lifeless Deaddel nyitott. Duncan Sharp meg sem próbált úgy csinálni, mintha a Lifeless-szel indult volna a show: simán csak bekapcsolt a koncertre, mintha csak valamiféle körkapcsolás-szerű közvetítés során be akarna pillantani a sok közül az egyik eseménybe.

A dalban a visszavágott hajú Mike McCready duplanyakú Gibsonjának tizenkéthúros nyakán játszott (ami aztán később, az X-Ray Mindnál újra előkerült), az önmagához képest összeszedettnek tűnő, napszemüveges Layne Staley pedig szokás szerint elképesztően erőteljesen és tisztán, gyakorlatilag lemezminőségben énekelt. Jobb kezére egy bézs, levágott ujjú, kötött kesztyűt húzott, a balra pedig egy majd’ könyékig érő feketét. Egészen szörnyen nézett ki ez az outfit.

Sajnos azonban volt mit takargatnia.

A harmadikként elővezetett Artificial Red szintén lemaradt a Live At The Moore eredeti kiadásáról, pedig milyen jó ez a zenekar bluesosabb oldalát előtérbe helyező dal is! Még csak a harmadik tracknél tartunk, de már kettő ki is esett a rendezői rostán?!

A River Of Deceitre Mike végre leveszi a sehogy sem álló, össze-vissza gyűrődő kabátját. A Mudhoney-pólós gitáros szinte együtt hullámzik a River földöntúli dallamaival, Layne pedig hihetetlenül finoman, a mikrofonba kapaszkodó mutató és középső ujjának apró mozgásával követi le a dal ritmusát. Valószínűtlenül puhán, lebegősen tökéletesen szól a fájdalmasan őszinte szövegű, akár önvallomásnak is beillő klasszikus (nem lehet az sem véletlen, hogy Chris Cornell pont ezt vállalta be a Mad Season-életműből a tavaly novemberi, amerikai Temple Of The Dog koncerteken: a River Of Deceit a seattle-i zenetörténet egyik leggyönyörűbb tétele)!

Az est egyetlen feldolgozásából, John Lennon, I Don’t Wanna Be A Soldieréből egy igazi, húzós, seattle-i grunge himnuszt formáltak a srácok. Annyira sikerült Layne-éknek a saját képükre formálni, hogy simán elmehetne Mad Season dalnak is! Mike McCready és Skerik gitár- és szaxofonszóló-orgiája pedig egy igazi zenei orgazmussal ér fel. Nem tudhatjuk, hogy mit érezhettek a helyszínen tomboló nézők, de még a videofelvételeken keresztül, huszonkét év után is olyan egészen kivételes az élmény, amit nagyon-nagyon nehéz szavakba önteni. A Soldier sem szerepel a dal a VHS-en, pedig tényleg óriási zenélés megy színpadon, kár érte nagyon!

Még csak öt dal ment le a koncertből, de máris olyan fantasztikus pillanatokat szerzett ez az öt zenész, ami egészen egyedülálló, még a seattle-i színtéren belül is. Pedig a legmegkapóbb/legsúlyosabb/legmegrázóbb másodpercek csak ezután következtek, és furcsa módon ezek a momentumok, egy hatodik személyhez kötődnek.

Layne a Lennon-cover után leveszi a napszemüveget (többet nem is veszi már vissza), majd egy széles mosoly (!) kíséretében felkonferálja Mark Lanegant:

“Szeretnénk a színpadra szólítani egy igazi jóbarátot, hogy elénekeljen velünk egy dalt. A dal címe Long Gone Day. Mr. Mark Lanegan!”

Eközben Mark – a tipikus barna zakójában, füstölő cigarettával a kezében – az egyébként is éppen csak megvilágított színpadon, besettenkedik a háttérben a mikrofonállványhoz.

Long Gone Day.

A dal annak rendje és módja szerint elkezdődik, Lanegan énekli az első verszakot, Staley vokálozik.

Layne verzéje következik. Az addig teljesen magábaforduló Mark az első refrén után oldalrenéz az énekesre.

See you all from time to time”.

Lanegan egy hatalmasat sóhajt, tekintetében pedig egy egészen nehezen megfogalmazható érzést, a szeretetet és a szomorúság valamiféle megdöbbentően őszinte kombinációját lehet látni. Mintha csak azt kérdezné a másiktól: “mi a fenét csinálsz magaddal, haver?”

Majd amikor Staley a dalban először ereszti ki a hangját az “Isn’t it so strange how far away we all are now” résznél, Mark arcán a másodperc tört része alatt, egy halvány mosoly fut át. És abban a mosolyban a szeretet és a szomorúság mellett, a Layne zsenije iránt érzett csodálat is benne van. Nézi az ember őket, és nem tudja, hogy meghatódott, szomorú vagy dühös legyen a tehetetlenségtől.

Hogyan történhetett ez meg, Layne?

Az Above-ra marad Mark a színpadon, Barrett szinte szétszedi a dobcuccot, Mike pedig egy kicsit talán belealszik a dalba. A közönség tombol, bodysurfing mindenhol. Rejtély, hogy hogyan maradhatott le ez is a VHS-ről!

Az I Don’t Know Anythingben Layne gitárt ragad (a kicsit Angry Chair/Head Creeps-feelingű dalt természetesen ő írta), ezzel pedig az alapszett végéhez is értünk. A zenészek lementek a színpadról, hogy pihenjenek egyet a ráadás előtt. A hangfelvételekért felelős személyzet – akik a zenekar ad-hoc koncertjei miatt nem ismerték a setlistet -, úgy döntöttek, hogy átugranak sörért az utca túloldalán lévő éjjel-nappaliba, emiatt pedig – Brett Eliason legnagyobb megdöbbenésére – lemaradtak az X-Ray Mind elejéről.

Az utolsó két – kvázi instrumentális – dalnál, az All Alone-nál, de főképpen a November Hotelnél, teljesen felszabadultak a zenészek, és ezzel együtt el is szabadultak az indulatok, amit Mike McCready egy Porch-típusú improvizációval (talán még azonos hangnemben is van a két dal), és egy Stratocaster-Marshall zúzdával zárt le.

Live At The Moore: a VHS és az újrakiadás

A Moore-koncert az utolsó élő fellépés volt a zenekar történetében. Szó volt arról, hogy a zenekar feltűnik még a Saturday Night Live-ban is, de a terv végül nem valósulhatott meg.

A koncertről készített film 1995. augusztus 29-én, azaz napra pontosan négy hónappal a koncert után került az amerikai lemezboltok polcaira. A VHS-en – a jelentősen megvágott koncertprogram mellett -, a Self-Pollution rádiós szereplésen elhangzott Lifeless Dead, illetve a River Of Deceit hivatalos videoklipje szerepelt.

A plusz tartalmakkal kiegészített újrakiadásra egészen 2013 március 12-ig kellett várni. Az Above reissue az eredeti felvételek mellett addig kiadatlan dalokat is tartalmazott (Mark Lanegan énekével), a második lemez a Moore-fellépés hanganyagát, míg a harmadik magát a koncertet tartalmazta.

A videófelvételeket a 4:3-as képaranyról 16:9-re optimizálták, a lemezre felkerültek a koncertről korábban meg nem jelent, egy kamerás felvételek (Wake Up, Artificial Red, I Don’t Wanna Be A Soldier, I’m Above), a sziveszteri RCKNDY teljes műsora, a Self-Pollution Radióban elhangzott két dal, valamint a River Of Deceit hivatalos klipje is.

A felvételek újrakiadásának kapcsán McCreadyben kavarogtak az érzések.

Mike McCready: A felvételeket Layne és Baker halála miatt nagyon sokáig képtelen voltam meghallgatni. Nagyon büszke vagyok a lemezre. A mai napig odajönnek hozzám rajongók, és azt mondják, hogy az a kedvenc lemezük, és hogy megváltoztatta az életüket. Boldoggá tesz a tudat, hogyha így volt.

Köszönjük Mike, kiváló végszó!


 

Mad Season: Live At The Moore (VHS, 1995)

 

A koncert helyszíne: Moore Theatre, Seattle

A koncert dátuma: 1995. április 29.

A VHS megjelenésének dátuma: 1995. július 29.

Az újrakiadás (DVD) dátuma: 2013. március 12.

 

Az eredeti setlist:

1. Wake Up
2. Lifeless Dead
3. Artificial Red
4. River of Deceit
5. I Don’t Wanna Be a Soldier (John Lennon feldolgozás)
6. Long Gone Day (Mark Lanegannel)
7. I’m Above (Mark Lanegannel)
8. I Don’t Know Anything
(szünet)
9. X-Ray Mind
10. All Alone
11. November Hotel

 

A Live At The Moore setlistje:

1. Lifeless Dead
2. River of Deceit
3. Long Gone Day (Mark Lanegannel)
4. I Don’t Know Anything
5. X-Ray Mind
6. All Alone
7. November Hotel

 

A Moore-sorozat eddig megjelent részei: 

 

Mesék a Moore-ból – 1. rész | Alice in Chains: Live Facelift (VHS, 1991)
Mesék a Moore-ból – 2. rész | Pearl Jam: Even Flow (videoklip, 1992)