SEATTLE | 17/12/2018 | 01:34

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

Minden és még annál is több – Walking Papers, Ozone Mama koncert Budapest, A38 Hajó

Kategória: Koncert Szerző:

Először lépett fel Budapesten a Jeff Angell vezette Walking Papers. A seattle-i zenekar a tavaszi Alice in Chainsszel közös amerikai turnét követően főbandaként érkezett Európába, hogy bemutassa a WP2-t, az együttes második lemezét. Október 1-jén, az A38 Hajó közönsége egy örökre emlékezetes, egyszeri és megismételhetetlennek tűnő, nagyszerű koncertnek lehetett a szem- és fültanúja. Koncertbeszámolónk.

Walking Papers, Budapest (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)

Viszonyítási alap

1999-ben volt az E-Klubban egy King’s X koncert. Sokan lemaradtunk róla (mint ahogyan 2014-ben, a Walking Papers alapból turné-pihenőnapos, meglepetésszerű debreceni bulijáról is). Aki ott volt annak idején a Népligetben, kivétel nélkül egyszeri és megismételhetetlen zenei élményként, valódi katarzisként emlegeti dUg (akkor még Doug) Pinnickék buliját. Az a koncert viszonyítási alap lett, sokan azzal összevetve értékelnek az épp aktuális bulikról, vagyis hogy a King’s X-hez képest jobb vagy rosszabb volt-e az adott koncert?

Na, pont ilyen viszonyítási alap lesz a Walking Papers első budapesti fellépése is!

Szerencsénk volt, mert a menedzsment úgy állította össze a programot, hogy a szombati, frankfurti koncert után jutott egy szabadnap Jeff Angelléknek, így a már hetek óta tartó turné kényelmetlenségei után, kicsit kipihentebben léphettek az A38 Hajó deszkáira hétfő este. A zenekar már vasárnap megérkezett Budapestre, és egy magyar hölgyismerősüknek köszönhetően volt alkalmuk megismerni fővárosunkat. Jefféket tényleg érdekelte Magyarország történelme, nem csak valami felületes, udvarias érdeklődésről volt szó. Legalábbis ritkán találkozik az ember olyan, amerikai (igazából bármilyen külföldi) zenésszel, aki kívülről fújja a hét vezér, István király, az államalapítás vagy éppen Anonymus történetét, évszámokkal együtt. Márpedig Ben Anderson, a Walking Papers billentyűse, még másnap este is magától értetődő magabiztossággal mesélt az előző napi „tanulmányairól”.

Jeff és Ben a koncert délelőttjén a Műcsarnokban jártak, ahol – az egyébként hatalmas Walking Papers rajongó – művészettörténész és ex-nemzeti kulturális örökség miniszter, Rockenbauer Zoltán tárlatvezetést tartott nekik Gaál József, valamint a MORPH (Kalmár János, Mata Attila és Szabó Tamás Munkácsy Mihály-díjas szobrászművészek) alkotásai között. A látogatás annyira megfogta a srácokat, hogy az esti M2 Petőfi TV-s interjúban Ben külön mesélt arról, hogy milyen szerencsések, hogy láthatták a magyar művészek szobrait. Egy szó, mint száz, a zenekar tagjai tényleg nagyon jól érezték magukat nálunk, pedig akkor még nem is sejthették, hogy milyen fogadtatásban lesz részük az esti koncerten!

 

Ozone Mama

A koncert előzenekara hazánk legsikeresebb americana/vintage rock bandája, az énekesváltáson átesett, kétszeres Fonogram-díjas Ozone Mama volt. Az ilyesmi mindig nehéz – és ez most duplán igaz volt. Egyrészt azért nehéz, mert egy olyan meghatározó, karakteres énekes, mint amilyen Székely Marci, mindig csak hatalmas kockázat mellett pótolható. Számos példát találunk a rocktörténelemben, amikor a dolog működött, és a megmaradt tagoknak egy frontember cserével új szintre sikerült az adott zenekart juttatniuk, de rengeteg olyan történet is ismert, amikor hiába próbált túlélni egy ilyen sokkoló változást egy banda, finoman szólva sem “jöttek vissza már azok az idők”. Másrészt meg azért is nehéz, mert csak jelen korunk egyik legjobb, de sajnos még mindig nem elég széles körben ismert zenekara, a sokak által már nagyon várt Walking Papers előtt kellett a srácoknak a maguk oldalára állítani a közönséget. A banda tagjait szemmel láthatóan azonban nem nagyon érdekelte ez a két dolog, és ha így éreztek, hát azt jól tették!

Az Ozone Mama a szokásos vehemenciával, az A38-on megszokott, erőteljes hangzással robbant a színpadra. Sajnos nem tudtam az elejétől a végéig megnézni a koncertet, így nehéz lenne objektíven értékelnem Gábor Andrisék buliját. Amit láttam, az alapján az jött le, hogy már nem nagyon tudnak hibázni: jól szólnak így, az állandóvá tett billentyű-támogatással, és állati jól néznek ki a színpadon a derékközépig érő hajzuhatagaikkal.

Az tisztán látszik, hogy a legnagyobb probléma – pláne, amikor előzenekarként játszanak – a setlist összeállítása lesz a jövőben: egyszerűen annyi jó daluk van, hogy bárhogy is rakják össze a programot, mindig lesz olyan, amit hiányolni fognak a rajongók. A mostani lista mindenesetre közel tökéletes volt: talán még mintha egy kicsit jobban is előtérbe kerültek volna a Seattle-kompatibilisebb számaik, mint például a mocsársúlyú, zseni San Francisco vagy a záró, valószínűleg minden idők legjobb Ozone Mama szerzeményeként definiálható, Badmotorfinger-korszakos, soundgardenes Moon Pilot! Talán csak az Off The Rail hiányzott a grunge-portfólióból, de egyrészt már biztosan unják a srácok, hogy mindig ezzel jövök, másrészt megértem, ha ők már régen túl vannak azon a dalon, és az újakat akarják játszani.

Az Ozone Mama a legtöbb, szimplán csak elégedetlenkedő pályatársával ellentétben nem csak dühöng az értelmes zenék iránt teljesen érdektelennek tűnő, hazai közeg miatt, hanem problémákat és akadályt nem ismerve, új utakat keresve, gőzmozdonyként halad előre – külföld felé. Ha pedig már ennyi energiát beletesznek a dologba, kívánom nekik, hogy tegyék meg minél előbb a következő lépést az úton a nemzetközi sikerek felé. A talán legfontosabb kérdést, hogy az új frontemberrel, Szeleczki Dáviddal meddig juthatnak el, nem a mostani koncert, még csak nem is a közelgő spanyol turné, hanem az első, vele készült lemez után lehet majd megválaszolni.

Ozone Mama (Fotó: Fazekas Richie – Rockandchili)

Walking Papers

A Walking Papers elsősorban Jeff Angell zenekara, amit valójában a régi barát és szerzőtárs, Benjamin Andersonnal visznek közösen pont úgy, ahogyan azt másik két formációjukkal, a Missionary Positionnel és a Staticlanddel is tették. Ezt sokszor leírtam már, de újra megteszem, mert rettenetesen méltatlannak tartom, hogy még mindig az egyébként zseniális Duff McKagannel jönnek, pontosabban “Duff bandájaként” emlegetik a Walking Paperst egyes sajtótermékek. Egyébként sem időszerű őt emlegetni: az eredetileg három tagú zenekar, Jeff-fel és Bennel, valamint a rettenetesen nehéz ember hírében álló, egyébként pedig világklasszis, Grammy-díjas dobos Barrett Martinnal (lásd még Skin Yard, Screaming Trees, Mad Season, Tuatara, satöbbi), majd azt első lemez felvételei után hozzájuk csatlakozó Duff-fal valószínűleg már soha nem fog összeállni. (A debütalbumot vele is kiadták, ezt a második kiadást ismerte már meg a nagyvilág.)

Az Alice in Chainsszel közös amerikai és a mostani, önálló európai turnéra, egy komplett ritmusszekciót (Dan Spalding basszusgitárost és néha nagybőgőst, valamint Will Andrews dobost), egy szuper jó, balkezes gitárost (Tristan Hart Pierce), és egy szaxofonost (Gregor Lothian) szerződtettek Ben Andersonék. De kik is ezek a srácok? Gregor régi ismerős, játszott a második Missionary Position albumon, a Consequences-en (2012), Dan játékát pedig a Staticland eddigi egyetlen, 2016-os albumán, valamint az egyes Walking Papersen, a Red Envelopes, I’ll Stick Around dalokban is hallhattuk, igaz nem basszusgitáron, hanem bariton szaxofonon és harmonikán. Will a Berklee-re járt és civilben dobot oktat, Tristan pedig egy szemtelenül fiatal és elképesztően tehetséges srác, aki saját zenéket csinál a Walking Papers mellett!

Jeff tehát otthon hagyta a gitárjait, hogy kizárólag az énekre koncentrálhasson. Ez mondjuk elsőre elég rosszul hangzott, hiszen Angell zseniális gitáros, legalább annyira jó, mint amennyire kitűnő énekes. Most mégis azt kell mondanom, hogy az, hogy Jeff kizárólag az énekléssel foglalkozhatott és szabadabban mozoghatott a színpadon, a lehető legjobb döntés volt!

Jeff Angell (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)

Minden és még annál is több

A Walking Paperst erős félház, nagyjából háromszáz ember fogadta. Van az az újságírói klisé, hogy “ami ezután következett, azt nehéz pontosan leírni”. Most itt pont valami ilyesmiről van szó, annyival kiegészítve, hogy egy nap elteltével sem igazán jöttem/jöttünk rá, hogy mi a fene is történt a tizennyolc dalt, köztük két “önfeldolgozást” (Missionary Position: How It Feels és Every Man For Himself) tartalmazó program során.

Mi történt valójában, ami miatt mindannyian úgy érezzük, hogy valami egészen különlegesnek, egyszeri, megismételhetetlennek voltunk a részesei, a szem- és fültanúi? Mitől volt ez az este olyan katartikus? Azért, mert olyan gyönyörűen és erőteljesen szóltak meg a dalok? Mert Jeff Angell olyan tökéletesen énekelt? Mert olyan lazán, természetesen, magától értetődően teremtett kapcsolatot a közönséggel, mint ahogyan arra csak nagyon kevesen képesek?

Ez mind, és még annál is több.

A forgatókönyv nem tartogatott meglepetéseket, a dalsorrend a turnén megszokott volt. A Mester Csaba munkái alapján készült legfrissebb Walking Papers klip, az alapból tempós This Is How It Ends teljesen elvarázsolt, lebegős, Ben billentyűire alapozó, valamiféle halotti búcsúztatóhoz hasonlatos verziója, majd a How It Feels, Noel Gallagher-szerű, vándorcirkuszos megközelítése még csupán valamiféle pszichedelikus ráhangolódás volt az est további részére.

Az új lemezes Death On The Lips, Hard To Look Away, Somebody Else elsöprő triója (főleg a Hard To Look Away) aztán úgy rántotta be a közönséget, hogy egészen a koncertzáró, Red & White-ig nem volt egy perc megállás sem. Jeff nem pufogtatott, nem mondta, hogy “ez a turné legjobb koncertje, ti pedig a legjobb közönsége”, enélkül is tudta, érezte mindenki, hogy egészen különleges ez az este, a tettek pedig sokkal fontosabbak, mint a szavak. Az énekes mindenét odaadta, cserébe pedig minden pillanatát kiélvezte a nézőtérről felé irányuló határtalan szeretetnek.

Sokszor kritizáltam korábban a koncertlátogatókat, most azonban kifejezetten üdítő volt megtapasztalni, hogy mennyire intelligens, a zenét értő közönség jutott Budapesten a Walking Papersnek. Bármerre néztem, boldog, mosolygós embereket láttam: a többségnek végig fülig ért a szája, folyamatosan kontaktusban és interakcióban voltak a zenekarral, óriási bemozdulások, spontán közös tapsolások és éneklések voltak. Az este legkedvesebb pillanata is az utóbbihoz köthető: a második Missionary Position dalnál, az Every Man For Himselfnél a refrén kórusait a közönség hozta, a láthatóan meglepett zenészek a dal végén letették hangszereiket és ők tapsolták meg felállva a közönséget!

Ben Anderson (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)

Vörös és fehér

Jeff két alkalommal is lejött a színpadról és énekelt a nézőtérről, a jelenlévők meg díszsorfalat álltak neki, vele énekeltek, táncoltak, szóval valami elképesztő volt. Soha, de soha nem láttam még, hogy közönség és zenekar ennyire szerette volna egymást!

A koncert csúcspontja számomra, az A Place Like This/Butcher duó volt. Utóbbit Jeff egy kicsit ugyan elbohóckodta, pedig az ultrasúlyos szövegével – „So when they finally found his body / He’d been layin’ out their for weeks / Seems he and the butcher knife went dancing / Must have been cheek to cheek / She started talking crazy / ’bout a pistol in her purse / Just when things can’t get no worse / That’s when they do, baby” – az minimum nem vicces, de leginkább elgondolkodtató, a grungitisben szenvedőknek pedig azonnal beugorhat a sorokról egy-két szomorú seattle-i történet.

Zenei szempontból – a tényleg egészen gyönyörű és brutálisan erőteljes hangzáson kívül – mindenképpen ki kell emelni a Jeff gitártémáit kiválóan elővezető Tristan Hart Pierce-t, valamint Gregor Lothian szaxofonost, aki a This Is How It Endsben egy vastag láncot ejtett le ütemesen, ezzel adva a ritmust a doboktól megkímélt verziónak. Egészen hihetetlen, nagyon menő, analóg megoldás volt ez, respekt érte! Ben gyakran együtt játssza a riffeket a gitárokkal, emiatt az igazán zúzós dalok dupla súllyal nehezednek a hallgatóra, nyilván ennek az a következménye, hogy az is bemozdul rájuk, aki egyébként kevésbé nyitott az ilyesmire. Ott volt például a WP2-es Into The Truth, amiben már eleve van az a fantasztikus, Mike McCready-szintű szóló, aztán meg akkora riffeléssel zárták le, mintha csak egy Pantera számot játszanának! Eközben meg néha teljesen elszállt, Roadhouse-os, Twin Peaks hangulatok jöttek – hiába, csak a környékről jöttek a fiúk -, néha meg olyan zenélések, hogy csak arra volt erőm, hogy magam elé mormoljam: zseni, zseni, zseni.

Aztán megállt az idő. Az eredetileg nem tervezett (?) záródalnál, a Red & White-nál a terem teljesen elcsendesült. Úgy értem, hogy teljesen. Talán még a pultban is leállt a kiszolgálás. Amikor a dal első taktusai felcsendültek, néma csend szállt a nézőtérre. Megható, már-már földöntúli élmény volt ott állni, és megtapasztalni, azt a mértékű tiszteletet, amit a közönség mutatott a Walking Papers iránt, és ahogyan a zenészek reagáltak a magyar rajongókra. Jeff egyik legnagyobb kedvence és hatása, Mark Lanegan Winding Sheet lemeze jutott eszembe, mert ez bizony az a mélység volt. Ben dala alapból is minimum Lanegan-szint, de az a megfoghatatlan valami – hívjuk mondjuk fura spirituális, lelki kapcsolatnak, amire minden előadó titkon vágyik a közönségével -, a Red & White alatt eltéphetetlen kötelékké formálódott. A zenekar elbúcsúzott, Jeff és Ben azonban nem hátra, a backstage-be mentek, hanem a meglepett közönségükhöz: leugrottak a színpadról, mindenkivel kedvesen elbeszélgettek, fotózkodtak és dedikáltak  még vagy másfél órán keresztül.

2018. október 1-jén részei és a részesei voltunk valaminek, amiről olyan szavak jutnak eszembe, mint önkifejezés, művészet, közösség, kölcsönös tisztelet, egymás iránt érzett és kimutatott szeretet és csodálat. A budapesti Walking Papers koncert, ezek a fantasztikus zenészek, ezek a kiváló emberek a hasonlóan nagyszerű rajongóikkal voltak a bizonyíték arra, hogy történhetnek még hasonló csodák 2018-ban, akár Magyarországon is.

Ben Anderson és Jeff Angell (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)

Így végződött

Az utolsó akkordok felcsendülése óta eltelt órákban, de még ma is rengeteg üzenetet kaptam. Sokat beszélgettünk, beszélgetünk azóta is. Még mindig megfejtésben vagyunk.

“Ez a tegnapi Walking Papers csodás volt. Micsoda muzsika!!! Jeff Angell tényleg egy angyal!” (SZO)

“Életem koncertje. Ennél nincs feljebb.” (T-LA)

“Eszméletlen koncert volt, iszonyat srác ez a Jeff, köszi!” (CSG)

Az egész nap szuper volt, és a koncert meg egyenesen fenomenális.” (RZ)

“Elképesztő koncert volt. Nem igazán találok rá jelzőket.” (PT)

“Elképesztő. ELKÉPESZTŐ!!! Jeff azon kívül, hogy elképesztően tehetséges, még hihetetlenül jó előadó is és nagyon emberi! És egyébként is, hogy lehet ilyen tökéletesen énekelni?!” (FK)

“Baromi sajnálom, hogy nem láttalak tegnap, de ez a koncert… Aztakurvaeget…” (UN)

“Mi volt ez már itt?! Legalább négy műfajban aláztak meg mindenkit.” (AA)

“Köszönöm még egyszer a tegnapi élményt! Közel hoztál minket ezekhez a remek emberekhez. Örök élmény marad!” (BG)

“Nagyon állat volt a tegnapi koncert, rohadtul felülírta a várakozásaim, szerintem sokunk nevében jövök neked eggyel hogy megismertetted velünk ezt a bandát és ezt az embert.” (VA)

Engem teljesen lenyűgöz, hogy amellett, hogy zeneileg milyen végtelenül tehetségesek és mit nyújtanak, emberileg is mennyire csodálatosak.” (HJ)

Vissza kellett fognom magam, hogy ne húzzam le [Jeffet] a lábánál fogva a színpadról.” (PL)

És hogy mi az, amit én gondolok? Ezen az estén minden megtörtént, aminek egy idealizált koncerten meg kell, hogy történjen, sőt még talán annál is több. Rengeteg zenekart láttam idén élőben, köztük a legnagyobb kedvenceimet többször is, de ennyire jól egyszer sem éreztem magam. A Walking Papers simán az év koncertjét adta, de az sem vakmerő kijelentés talán, hogy ez az este minden idők három legjobbja között lesz még nagyon sokáig. Vagy ki tudja, még az is lehet, hogy a valaha volt legjobb lesz.

Ahogyan látom a reakciókat, nem csak én leszek így ezzel.

___

Walking Papers European Tour 2018

Vendég: Ozone Mama

Időpont: 2018. október 1.
Helyszín: A38 Hajó, Budapest

Walking Papers setlist:

  1. This Is How It Ends
  2. How It Feels (The Missionary Position cover)
  3. Death On The Lips
  4. Hard To Look Away
  5. Somebody Else
  6. I’ll Stick Around
  7. King Hooker
  8. Into The Truth
  9. A Place Like This
  10. The Butcher
  11. Every Man For Himself (The Missionary Position cover)
  12. Capital T
  13. Two Tickets And A Room
  14. Already Dead
  15. The Whole World’s Watching
  16. Your Secret’s Safe With Me
  17. Leave Me In The Dark
  18. Red & White

Ozone Mama setlist:

  1. Cosmos Calling
  2. Feel So Alive
  3. Kings And Rulers
  4. Straight On Till Morning Light
  5. The Alchemist
  6. San Francisco
  7. High Ride
  8. Freedom Fighters
  9. Moon Pilot

___

WALKING PAPERS MÉG!

Ezeket a beszámolókat is olvassátok el, ezeket a fotókat is nézzétek meg:

BOBAL PHOTOGRAPHY | Fotók a Walking Papers koncertről – Ide kattints!

ROCK AND CHILI | seattle * hajó * köszi –  Ide kattints!

HAMMERWORLD MAGAZIN | Walking Papers – Ilyenek voltak az Ozone Mamával az A38 Hajón. Koncertbeszámoló és fotók: Uzseka Norbert – Ide kattints!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Koncert

A LAP TETEJÉRE