Operation: Lovecrime | Geoff Tate’s Operation Mindcrime koncertbeszámoló – A38 Hajó, Budapest

Share Button

Oké, rendben. A Queensryche tábor valóban kettészakadt pár éve, amikor a legnagyobb, seattle-i prog metal banda tagsága a színpadon, a színfalak mögött, a sajtóban, a bíróságon, azaz nagyjából minden lehetséges fórumon egymás torkának esett. Hatalmas kommentcsaták zajlottak, és zajlanak még a mai napig is arról, hogy akkor most ki, miben hibázott, és hogy végül is kinek van igaza. Egy valami viszont nem kérdés: a Queensryche gondolatisága mindig is Geoff Tate-hez volt köthető. Ráadásul úgy tűnik, hogy a frontember a második poszt-QR albumával, a The Key-jel végre újra valami maradandót alkotott a rock/metal színtéren. Pár napja Tate, a váratlanul teljesen logikusan Operation Mindcrime-ra keresztelt álomcsapatával nyakába vette Európát, hogy élőben is megmutassa: bőven van még mondanivalója a nagyvilág számára. Az A38 Hajón az év egyik legjobb koncertjén jártunk.

Geoff Tate BudapestGeoff Tate – A38 Hajó, Budapest

A királynő birodalmának fémkalapácsa

Azért van abban valami egészen zseniális, hogy az ős-Queensryche rajongó Metal Hammer stábja, szinte a teljes csapatával képviseltette magát hétfőn, az A38 Hajón. Ennek ugyanis nagyon fontos üzenetértéke van a számomra. Kedvenc magazinunk munkatársai az utóbbi években igen szúrós szemmel tekintettek Geoff Tate viselt dolgaira, és egyértelműen Michael Wiltonék metalosabb zenéi mellett tették le voksukat a lap hasábjain. Ennek ellenére voltak ott majd’ mindannyian az Operation Mindcrime budapesti koncertjén.

A jelenlétük – az én olvasatomban – egyfajta állásfoglalás volt. Állásfoglalás amellett, hogy a zenészeket körülvevő dolgok teljesen mellékesek, mert valójában csak a zene számít. Semmi más.

Az eredeti felállás Promised Land albumáig készített lemezei, szinte minden metal rajongó életében fontos szerepet játszottak, és persze ez alól a hammeresek sem kivételek, sőt. Meggyőződésem, hogy nagyrészt a lap indulásában kulcsszerepet betöltő munkatársak QR mániájának köszönhetjük, hogy megismertük annak idején Chris DeGarmoékat, és hogy ma is ennyien rajongunk a seattle-i bandáért.

Nagy tétben mernék fogadni arra, hogy a hammeres srácok ugyanúgy elmennek majd a jelenkori QR-t is megnézni, mint ahogyan az A38 Hajón is ott voltak Geoff Tate-ék buliján. Nem is lesz ez számukra kérdés. És szerintem ez a helyes hozzáállás.

Ha pedig valaki tényleg csupán azért nem jött el, mert bár korábban rajongott a zenekarért, de a bulvár bullshit hatására a távolmaradásával tüntetett, az most nagyon rosszul járt. Merthogy itt tényleg az év egyik legjobb bulijának voltunk szem- és fültanúi.

 

Hammer on the board, azaz az AHammer8 Hajó

 

Miután megérkeztünk, azonnal leereszkedtünk a hajó gyomrába. Az első fickó, aki szembe jött velünk a lépcsőn, a magyar Metal Hammer egyik alapító-szerkesztője, Cselőtei László volt. Az a Cselő, akinek a novemberi havi Top5-ös listáján amellett, hogy a The Key a második, a Condition Hüman is ott figyel a harmadik helyen. Ez az, ez a királyság, az előbb pont erre gondoltam! Miért ne lehetne jó egyszerre mindkét zenekar? A küzdőtéren összefutottunk a hatalmas QR rajongó Uzseka Norbival, akinek mi, grunge rajongók egyébként is nagyon sokat köszönhetünk, és aki ismerve/ismeretlenül is olyan nekünk, mint egy ősrégi barát.

 

Nem sokkal később megérkezett Szilvás Gergő is, akivel végre meg tudtunk inni egy sört a pultnál („találkozunk a pultnál” – így szól Gergő már-már szinte védjegyszerű, koncertre hívó szlogenje), de már kezdődik is a buli, fények le, nyomás előre! A Revolution Calling után meglepetésemben egy béna, „nem gondoltam volna, hogy itt leszel” mondattal üdvözlöm a közvetlenül mögöttem zúzó Lénárd Lacit, a Hammer másik alapító-főszerkesztőjét. És ezzel a Hammer-kör nagyjából be is zárul.

PM LL CSG

De csak nagyjából. Az este legnagyobb élménye még hátra van, de persze akkor ezt még nem tudjuk. Egy ilyen bevezető után talán nem is lehet annyira meglepő, hogy ezt is egy hammeres újságírónak, a hihetetlenül aranyos Gyuricza Barbinak, valamint édesapja, Gyuricza Ferenc közbenjárásának köszönhetjük. Szokás szerint utálni fogtok a történtek miatt, akit érdekel a dolog, már ugorhat is a cikk utolsó fejezeteihez.

 

Zárójel, nevet, kacsint, zárójel bezárva.

A harmadik

Miután a budapesti koncert csupán az európai turné harmadik állomása volt (az Újvilágnak pedig majd csak a vén kontinensen megtett körút után indul neki a zenekar), ezért napközben a setlist fm-hez fordultunk előzetes segítségért, de hiába. Az eddigi bulikon elhangzott dalokat, és azok sorrendjét még sajnos senki sem töltötte fel hétfő estig. Ezért is volt számunkra némileg meglepő, hogy a show azonnal az Operation: Mindcrime album kórházi hangjaival kezdődött. Tudtuk, és örültünk is neki, hogy az elejétől a végéig hallani fogjuk a metal történelem egyik legnagyobb (van, aki szerint egyenesen a legnagyobb, például szerintem) klasszikusát, de inkább arra számítottunk, hogy csak pár új dal, és egy-két régi sláger után fognak előmászni a hangfalakból a jól ismert zajok. De nem, in medias res, és már sziszegtük is a fogunk között, hogy „sweet dreams, you bastard”.

Szegény Geoff, a Revolution Callinggal mindig azonnal kizsigereli – a sajnos már nem létező – magasait, de tudtuk, hogy ez így lesz, és hogy hiányozni fognak a teljességhez azok a hangok. Már a 2008-as, PeCsa bulira sem jöttek el vele, és a 2007-es Mindcrime at the Moore-tól is távol maradtak. Pedig az még hivatalos CD-n is megjelent. Ettől függetlenül nagyon jó volt Tate-et egy igazi mikrofonnal a kezében, a béna head mic set, meg mindenféle maskara, díszlet, mellékszereplő és cirkuszi mutatványos nélkül látni. Színházi előadás helyett így alapból valódi metalkoncert hangulata lett a bulinak. Végre!

dav

Annak ellenére, hogy a magasakat tekintve valóban volt egy láthatatlan léc, ami felett nem jött ki hang Geoff torkán, ez messze nem volt annyira zavaró, mint amennyire alapból annak lennie kellett volna. De mondom, mi erre készültünk, és hatalmasra tártuk a szívünket is. Az énekes egyébként nagyon jó passzban volt, szemmel láthatóan nagyszerűen érezte magát az új felállással a színpadon. Hogy mi is kapjunk valami pluszt, a frontember egy kicsit személyesebbé tette az estét azzal, hogy rögtön az első, dalok közötti megszólalásában régi,  szép emlékként idézte fel az 1991-es, népstadionos Monsters of Rock bulit. Azonnal lendültek is a kezek a magasba, nagyjából a terem fele ugyanis már akkor is rajongott a bandáért.

Mission: Completed

Érthető okokból erősen indult a show, de nálam csak a Missionnél szállt el végleg a kontroll, egyszerűen vitt magával a sztori, a koncert hangulata, és ahogyan körbenéztem, nem csak én voltam így ezzel. A gyors számok (Speak, Needle Lies, Spreading the Disease) jóval keményebben szóltak, mint a lemezen, és ez jól esett, de a katarzist számomra a Suite Sister Mary, Breaking the Silence, Eyes of a Stranger triója jelentette. Ezek kivétel nélkül zenetörténeti klasszikusok, megunhatatlan, örök tételek!

A zenészek ráadásul végig pazar teljesítményt nyújtottak.

Mondjuk ilyen nevekkel – Simon Wright dobos (ex-AC/DC, ex-Dio), Kelly Gray gitáros (ex-Queensryche, Slave to the System, Myth), John Moyer basszusgitáros (Disturbed), Randy Gane billenytűs (Myth), Scott Moughton gitáros (Geoff Tate szólózenekara) – nem is lehet mellélőni.

És akkor most jöjjön a szokásos szentségtörés.

Szerintem ugyanis most sokkal jobban szóltak a dalok, mint az előbb említett, 2008-as Queensryche bulin. Nyilván nem lehet összehasonlítani az eredeti tagok zenealkotási folyamatban betöltött szerepét egy reprodukcióval, és nincs is szándékomban Michael Wiltonékat bármilyen módon is kritikával illetni. Nehogy már. Pláne annak tudatában, hogy 2008-ban, már a meghirdetett koncertkezdés után, holtfáradtan esett be a QR a PeCsába, miután a román határőrök szanaszét szívatták őket a határátlépéskor (előző nap Bukarestben játszottak a fiúk). Talán nem véletlenül alakult úgy, hogy Románia ki is maradt az idei körútból.

Most viszont tényleg a tökéleteshez közelített minden, ami nagy általánosságban a zene minőségét, és annak élvezhetőségét jellemezheti egy koncerttel kapcsolatban.

 

Queensryche rajongó zenészek a küzdőtéren

 

Nyolc évvel ezelőtt együtt zúztuk végig az Operation: Mincrime első részét Fekete Szabival, az Ozirisz kiváló frontemberével, és egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy most is összefutottunk. Ha az ember egyszer megszerette a Queensryche-ot és Geoff Tate-et, akkor az a szeretet egy életre szól (zenekari konfliktusok ide vagy oda). És most itt idéznem kell Szabi Facebook posztját a koncertről, azaz hogy a „Mester dalol”, mert igen, én is pont így éreztem. És szerintem nem csak én.

 

És ha már rajongás, és zenészek, akkor erről Sipos Peti, az Irigy Hónaljmirigy ezerhangú énekese egészen biztos, hogy rengeteget tudna mesélni. Sipi nem csupán a tömegben állva, teljes átéléssel zúzta végig a bulit, de a merchpultnál sorban állva derült ki számunkra, hogy valójában mekkora Queensryche fanatikus: büszkén mutatta meg nekünk a Rage for Orderes karóráját, a Queensryche logós övcsatját, a QR medálját a nyakláncán, és persze a kötelező QR pólóját.

 

Szóval nincs több kérdésem uraim, a plusz oldalra behúztunk még egy három strigulát, állati jó arcok vagytok!

The Key

A Keyről elhangzó triót tökéletesen eltaláltuk: jött a Re-Inventing the Future, a The Stranger, valamint a Burn, és mindhárom dalt bátran oda lehetett illeszteni a legjobbak közé. Geoff a Burnben egy pillanatra kizökkent, el is felejtette a komplett második versszakot, de aztán a több évtizedes rutinnal, és némi kamuzással túlélte azt a pár, ólomlábakon járó másodpercet.

Aztán a klasszikus Take Hold of the Flame-mel, valamint a Promised Land lemezes One More Time-mal a koncert első része le is zárult. A közönség hálás volt, a kb. félháznyi rajongó szó szerint visszatapsolta a folytatásra a zenekart.

Az előre borítékolható Empire albumos trió – a címadó, a Jet City Woman és a koncertzáró Silent Lucidity – közé még a zseniális Damaged is beékelődött. A srácok utólag megszerzett setlistjén aztán azt láttuk, hogy nem csak a ráadásra tervezett The Thin Line maradt ki (nagy kár érte), de az alapblokk végéről kihúzásra került a Neue Regel illetve a Screaming in Digital is (mindkettő Rage for Order).

De persze így is zseniális volt az este!

Sok dolgot kiemelhetnék, de volt valami, ami különösen tetszett. Nagyon szerettem, hogy a zenészek végig hihetetlenül jó fejek voltak. A frontvonalban elhelyezkedő négyes folyamatosan viccelődött és kommunikált a rajongókkal, és mielőtt megkérdeznétek, igen, Geoff is. Az utolsóként elhangzó Silent Lucidity után pedig ahelyett, hogy hosszú percekig ünnepeltették volna magukat, inkább odasétáltak a közönséghez, és szinte egyenként köszönték meg mindenkinek, hogy eljött megnézni őket. És nem, nem az ilyenkor szokásos pacsik csattantak, hanem igazi, férfias kézfogások, ami akkor, ott, egy különösen barátságos gesztusnak hatott.

Ezért most megint utálni fogtok

 

A koncert után hiába vártunk hivatalos dedikálásra. Pedig a teljes diszkográfiát bekészítettem. Húztuk az időt, ameddig csak lehetett, szinte utolsóként távoztunk a hajó gyomrából a barátaimmal. Amikor felértünk a rakpartra, Richie-től elbúcsúztunk, viszont az OM fanatikus Gergővel úgy döntöttünk, hogy várunk még egy kicsit.

 

A csapat busza mellett kicsit türelmetlenül, az éjszakai hideg cseppet sem kellemes ölelésében ott toporgott egy mosolygós, fiatal lány. Láttam őt a színpad mögötti backstage-ben eltűnni a buli után, úgyhogy gondoltam megkérdezem, hátha van valami belső infója a zenekar további terveiről. Megmutattam neki a nálam lévő teljes Queensryche + Operation Mindcrime cd sort, és megkértem őt, hogyha esetleg úgy alakul, és tud pár szót váltani Geoff Tate-tel, akkor kérdezze meg őt, hátha belemegy az énekes egy nem zavarós, hipergyors dedikálásba. Már itt sem vagyunk, vagy valami ilyesmi. Közben megérkezett a zenekar vacsorája, a lány el, mi pedig tovább vártunk.

 

Hátha.

 

A rakpart addigra teljesen elcsendesedett, féltizenkettő is elmúlt már, amikor egyszer csak egy úr megjelent a rámpán, és szólt nekünk, hogy ha mi vagyunk a CD-s srácok, akkor menjünk vele vissza a hajóra. Követtük őt a színpadon át a backstage-be. Szinte egy perc sem telt el, és az emeleten lévő öltözőből lesétált hozzánk gyerekkorunk legnagyobb bálványa (ha Luke Skywalkert nem számítjuk).

 

Geoff ránk mosolygott, kezet nyújtott, elővettem a gondosan becsomagolt CD borítókat, ő meg hozzákezdett a pulton a temérdek cucc aláírásához. Közben persze elkezdtünk mindenféléről beszélgetni, aminek az lett a vége, hogy ahelyett, hogy sietősen távozott volna, Geoff a következő 10-15 percben ott maradt velünk egy kicsit lazítani. Hihetetlen, nem?

QR then now

Meséltem neki arról, hogy a nyáron Seattle-ben jártam, ami miatt egyből nagyon érdeklődő lett, a pulcsim miatt szóba jött az amerikai foci (van neki is egy seahawksos baseball sapija), mesélt nekünk North Bendről (Twin Peaks ugyebár), arról hogy merre lakik, és még rengeteg másról is. Nevetve említettem neki azt, hogy amikor a Moore Theatre-ben jártam, csak azért előrementem, hogy megérinthessem a színpadot, hiszen többek között olyan fantasztikus zenészek álltak rajta korábban, mint Layne Staley (a két Mad Season koncert egyike), Eddie Vedder (Even Flow klip, ugyebár), és hát maga, Mr. Tate is. Geoff persze jól szórakozott a történeteken.

Geoff Tate Miklos Pinter

Pár közös fotó, a gyors búcsúzkodás után csak álltunk hitetlenkedve, és nem győztünk hálálkodni Barbinak és Ferinek – mert hogy ők voltak a mi titkos segítőink – amikor egyszercsak valaki odaállt mellém, és sört rendelt a pultnál.

 

Simon Wright volt az.

 

Az AC/DC és Ronnie James Dio korábbi dobosa (az AC/DC-ből történő, nem túl vidám távozásáról itt olvashattok egy remek cikket Draveczky-Uri Ádám billentyűzetéből, a Shockmagazinban). Pár szót Simonnal is váltottunk, a kiérkező söre előtt pedig még egy pár közös fotót is csináltuk.

Simon Wright Miklos Pinter

A zenekar többi tagja szintén nagyon jó fej volt, különösen John Moyer és Scott Moughton, de ott téblábolt körülöttünk a csinos, szőke merchpultos lány is. És akkor Feri felnyitotta a szemünket: „ő meg a Geoff legkisebb lánya”. Tényleg ő az, le sem tagadhatná az apját! Ráadásul pár éve Emily még kislányként, egy duettet énekelt Geoff-fal a Home Again című dalban, a szerintem méltatlanul alulértékelt American Soldier lemezen. Hát persze, hogy itt a helye a turnén!

 

A költséghatékonyság egyébként is fontos szempont lehetett a tervezésnél, mert az Operation Mindcrime előtt bemelegítő, nagyszerű Fire and Water duó hölgytagja, Clodagh Kearney szerepelt Maryként, míg a Clodagh mellett valami elképesztően gitározó Tomas McCarthy technikuskodott Scottnak és Kellynek.

 

De vissza Emilyhez.

 

Akkor ugrott be, hogy valamit elfelejtettem. Szakácsi Gregtől (ex-C.A.F.B., Sledgeback) kaptam egy sörnyitót Seattle-ben, amire egy P és egy M betű volt rányomva. P, mint Parker, és M, mint Miranda. Pár évvel ezelőtt Greg zenekarában, a Sledgebackben gitározott Parker Lundgren, aki először Tate szólócsapatában, majd a Queensryche-ba is állandó tag lett. Közben pedig feleségül vette Mirandát, Geoff nevelt lányát. A történet messze nem lett happy end, Parkerék azóta elváltak, a gitáros pedig érthető okokból az énekes helyett a Queensryche-ot választotta.

Miranda Parker

Nem tudtam, hogy Tate mit szól majd ahhoz, hogyha megmutatom neki a fiatalok esküvőjére készített cuccot. Rossz emlékeket idéz fel majd nála? Vagy szimplán csak rácsodálkozik, hogy mit keres ez nálam? Hogy megelőzzem a bajt, azt találtam ki, hogy majd csak a fotózás, meg az autogramkérés után fogom elővenni az ereklyét. Viszont annyira belemelegedtünk Geoff-fal a Seattle témába, hogy a sörnyitó ki is ment a fejemből.

 

Szóval ott járkált Emily, és ha már a fater reakciójáról lemaradtam, gondoltam érdeklődöm a lányánál.

-Hi, nézd csak ezt meg! Tudod, hogy mi ez a cucc?

-Hú, hogy került ez hozzád, ezt a nővérem esküvőjére készíttettük.

-Egy barátom adta Seattle-ben a nyáron, ott volt a ceremónián. Együtt zenélt a Parkerrel. Akartam is apukádnak mutatni, csak elfelejtettem.

-Hát figyelj, szerintem jobban jártál, hogy nem ő látta meg először, hanem én.

-Ööö… oké, úgy látszik akkor szerencsém volt.

OM setlist total

Go! Kifelé menet a színpadról még felszedtünk egy setlistet, meg hogy kerek legyen az este, megtaláltuk Kelly Gray puskáját is, azaz a saját kezével írt vokálok szövegét a Suite Sister Maryből. De ezen már tényleg csak röhögni tudtunk.

 

Mert egyszerűen ilyen nincsen.

 

Találkozunk Pozsonyban!

A buli annyira sokat adott önmagában is, hogy másnap reggel gyorsan el is döntöttük, hogy még egyszer megnézzük a turnén Geoffékat. A földrajzi szempontból kissé furcsa tervezésű koncertkörútnak köszönhetően december elsején Pozsonyban fog az Operation Mindcrime játszani, oda pedig mindenképpen megéri, és kötelező is kiutazni. Megyünk, ott a helyünk, mert higyjétek el, hogyha szerettétek valaha a Queensryche-ot, akkor ez a turné kihagyhatatlan a számotokra is.

Még nagyon sok olyan szuperjó koncertet kívánunk magunknak, mint ez a budapesti volt. Jöhet a The Key folytatása!

Szeretünk Geoff.


Short Report

 

Geoff Tate’s Operation Mindcrime

 

Időpont: 2015. november 16. hétfő

Helyszín: A38 Hajó, Budapest

 

Operation Mindcrime: Geoff Tate, John Moyer, Simon Wright, Kelly Gray, Scott Moughton, Randy Gane

Közreműködött: Clodagh Kearney

 

Setlist: I Remember Now | Anarchy-X | Revolution Calling | Operation: Mindcrime | Speak | Spreading the Disease | The Mission | Suite Sister Mary | The Needle Lies | Electric Requiem | Breaking the Silence | I Don’t Believe in Love | Waiting for 22 | My Empty Room | Eyes of a Stranger | Re-Inventing the Future | The Stranger | Burn | Take Hold of the Flame | One More Time | Encore Break | Empire | Damaged | Jet City Woman | Silent Lucidity


A fotókért köszönet Fazekas Richie-nek, és Csuti Gergőnek. Egyet pedig én csináltam. Peace!

1 hozzászólás

  1. Pingback: sültkrumplit mártogatni | rock*and*chili - #gasztrocker

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.