GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Az ajtók a jobb odalon nyílnak | Michele Primi: Rocktragédiák (2015)

Nehéz időket élünk. Az elmúlt hetek szörnyűségeinek hatására talán mindannyiunk számára átértékelődtek bizonyos dolgok. Bukarest, Párizs, a kiszámíthatatlan jövő. Vajon ez a megfelelő pillanat ahhoz, hogy Andy Wood, Layne Staley, Kurt Cobain vagy éppen Dimebag Darrell elvesztéséről elmélkedni kezdjek? Aztán gyorsan rájöttem, hogy ezekben a hónapokban hiába is várnék a kifogástalan időzítésre. És bár a címét olvasva meglehetősen furcsának tűnhet, de a Rocktragédiák című könyv valójában az élet, az alkotás és az alkotók nagyszerűségét ünnepli.

Cover_NEW.inddMichele Primi: Rocktragédiák (2015)

Rocktragédiák? Na nehogy már!

Sokáig elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy Rocktragédiák címmel megjelenő könyvet valaha is levegyek a polcról. Biztosan rengetegen vannak olyanok, akik szívesen olvasnak más emberek haláláról, én azonban nem tartozom közéjük.

A Cser Kiadó a preferenciáim alapján mégis úgy gondolta, hogy feltétlenül a célcsoport tagja lehetek, mivel a premiert követő hetekben szinte naponta tűnt fel az üzenőfalamon a könyv ajánlója. Néha a Facebook jobban tudja, hogy mit akarok, mire vágyom, mint én, saját magam.

Hiába láttam azonban, hogy Andy Wood, Kurt Cobain és Layne Staley története is ott szerepel a tartalomjegyzékben, egyszerűen nem éreztem azt, hogy szükségem lenne egy ilyen típusú kiadványra. A kétségkívül hangzatos alcím – Titokzatos zenészhalálok – pedig inkább a bulvár/összeesküvés elmélet kategóriába sorolta a művet.

A bulvár pedig nem az én kenyerem.

Aztán teltek-múltak a hónapok, és a Grungeryhez készülő interjúk során egyre több olyan, nem Seattle-höz köthető művész munkássága is szóba előkerült, akik a zenei kultúra későbbi alakulására megkerülhetetlen hatással voltak. Freddie Mercury, Dimebag Darrell, Ronnie Van Zant, Bon Scott és Cliff Burton jut hirtelen az eszembe, de sajnos még hosszú percekig sorolhatnám a neveket.

Végül a kíváncsiságom legyőzte a fenntartásaimat.

Aznap, amikor végül megadtam magam a könyvesboltban, éppen Stevie Ray Vaughanről, a többek között Mike McCreadyre (Pearl Jam) is óriási hatást gyakorló gitáros talpra állásáról és váratlan haláláról beszélgettünk Szarka Joseph-fel, a Metal Hammer korábbi újságírójával, és a Sony Music Hungary egykori ügyvezetőjével. Ez volt az az utolsó impulzus, az a végső lökés, ami ahhoz kellett, hogy az utóbbi évek egyik legigényesebb, magyar fordításban is elérhető, zenei témájú könyvét végül mégis csak megvegyem magamnak.

Az utazás

Az utazás 1938-ban, Robert Johnson, legendás blues gitáros történetével kezdődik, és egészen 2012-ig, Whitney Houston váratlan (?) haláláig tart. Ahogyan az ilyen tematikájú kötetek esetén szinte mindig, most is vannak olyan fantasztikus zenészek, akik a megemlékezésből kimaradtak. Persze ha nem így lenne, akkor a kiadók akár tíz kötetből álló sorozatban is gondolhatnának.

A metal/rock/blues rajongók joggal kérdezhetik, hogy – ha a könyvet 2012-ben adták ki -, akkor miért nem került benne említésre például Ronnie James Dio (oké, ő szegény ágyban, párnák közt, súlyos betegséggel harcolva) vagy éppen Gary Moore (ő mondjuk nem)?

174-267.inddMichael Hutchence, INXS (1960-1997)

És ha már a Grungeryn vagyunk, akkor talán nem csak nekem hiányozhat Mia Zapata (The Gits), teljes grunge/punk zenésztársadalmat megrázó, borzasztóan szomorú története. Őt csupán az említés szintjén jegyzi a szerző. Ha viszont a szívemre teszem a kezem, akkor be kell vallanom, hogy nem is bánom annyira, hogy Primi nem ásott le a sztori mélyére. Az eddig napvilágra került részletek miatt ugyanis nem is olyan biztos, hogy annyira részletesen meg szeretném ismerni annak a szörnyű seattle-i éjszakának a történtét.

Egyébként is nagyon jól teszi Michele Primi, hogy nem a vértől csöpögős formában, és messze nem bulvárszínvonalon taglalja a részleteket. Nem szenzációhajhász. Nem startolt rá automatikusan a 27-esek klubjára, pedig az alapból nagyon is kézenfekvő lehetett volna. Az előszóban ugyan egy-két név felsorolásra kerül ebben a kontextusban, de nagyjából itt vége is van a dolognak.

A könyvben szereplő művészek

 

Robert Johnson (1938) | Buddy Holly (1959) | Eddie Cochran (1960) | Stu Sutcliffe (1962) | Sam Cooke (1964) | Bobby Fuller (1966) | Otis Redding (1967) | Brian Jones (1969) | Jimi Hendrix (1970) | Janis Joplin (1970) | Jim Morrison (1971) | King Curtis (1971) | Duane Allman (1971) | Ron Mckernan (1973) | Gram Parsons (1973) | Mama Cass (1974) | Nick Drake (1974) | Tim Buckley (1975) | Elvis Presley (1977) | Marc Bolan (1977) | Ronnie Van Zant (1977) | Steve Gaines (1977) | Keith Moon (1978) | Sid Vicious (1979) | Bon Scott (1980) | Ian Curtis (1980) | John Bonham (1980) | Darby Crash (1980) | John Lennon (1980) | Bob Marley (1981) | John Belushi (1982) | James Honeyman-Scott (1982) | Pete Farndon (1983) | Dennis Wilson (1983) | Marvin Gaye (1984) | Cliff Burton (1986) | Peter Tosh (1987) | Jaco Pastorius (1987) | Chet Baker (1988) | Hillel Slovak (1988) | Pete De Freitas (1989) | Andrew Wood (1990) | Stevie Ray Vaughan (1990) | Steve Clark (1991) | Dead (1991) | Euronymous (1993) | Johnny Thunders (1991) | Freddie Mercury (1991) | Kurt Cobain (1994) | Shannon Hoon (1995) | Jeff Buckley (1997) | Michael Hutchence (1997) | Cozy Powell (1998) | Layne Staley (2002) | Dee Dee Ramone (2002) | Elliot Smith (2003) | Dimebag Darrell (2004) | Michael Jackson (2009) | Mark Linkous (2010) | Paul Gray (2010) | Scott Columbus (2011) | Amy Winehouse (2011) | Whitney Houston (2012)

Az előadónként, külön-külön tárgyalt részeket rengeteg exkluzív fotó és korabeli újságcikk színesíti, ami tekintve a felölelt 78 évet, roppant változatossá teszi az egyébként is nagyon szép kialakítású könyvet. Primi igazi, történetmesélős formában mutatja be az egyes tragédiákat megelőző eseményeket, de nem hiszem, hogy kizárólag az esetek részletes rekonstruálása motiválta őt a kiadvány elkészítésében. Valahogy azt érzem, hogy a szerző minden egyes alkalommal inkább az adott művészek előtt tiszteleg, az ő zsenialitásukat ünnepli. És ez az egyik dolog, amiatt nagyon jó szívvel tudom ajánlani a könyvet.

Primi MicheleA szerző, a saját könyve szerint

De van itt valami, ami még ennél is jóval többet adhat a zeneszerető olvasók számára.

A könyv lapozgatása közben azon kaptam magam, hogy a szőnyegen ücsörögve, fejhallgatóval felszerelkezve, az épp sztoriban lévő előadók dalait hallgatom a Spotifyon. Volt, akit a történetek adtak el, volt akire egy jó fotó miatt kerestem rá, és volt olyan is, akinél egyszerűen csak jól esett hallgatni a remekműveket, miközben az emlékekről olvastam.

És nem csupán elképesztően jó zenéket fedeztem fel, hanem sok előadót akkor értettem meg csak igazán!

Ott van például a szinte mindenki által ismert California Dreamin’ című dal, amit eredetileg a The Mamas & The Papas nevű banda jegyzett. Számtalan feldolgozása született az évek során, legutóbb éppen Diana Krall friss lemezének nyitótételeként futottam bele. A The Mamas & The Papas egyik énekesnője pedig a döbbenetesen tehetséges, de roppant szomorú sorsú Mama Cass volt. Órákon keresztül hallgattam őt. A róla készült fotókat nézegetve és Cass történetét olvasva, a California Dreamin’-ről eddig alkotott képeimhez ma már teljesen más árnyalatok (is) társulnak.

Számos esetet tudnék még felsorolni, amikor a zene és a szöveg tartalommal telik meg. Akkor pedig valahogy összeállnak a dolgok. Valahogy olyan közel kerülsz a kapcsolódó valósághoz és az előadóhoz, mint korábban talán még soha.

És mivel mi grunge rajongók vagyunk, mindenképpen érdemes betenni a Dirtöt, a Bleachet (esetleg az MTV Unplugged albumot, de semmiképpen sem a Nevermindot!) vagy az Apple-t, és fellapozni a könyvet. De ne gondold, hogy mondjuk Jimi Hendrix, Janis Joplin, John Lennon vagy Jeff Buckley (istenem, az is milyen egy érthetetlen történet) ne varázsolna még jobban el, ahogyan hang és kép egyfajta közös impresszióvá egyesül.

 

My Generation?

 

Van egy-két olyan, zenészek által megfogalmazott, és az újságok által is gyakran felkapott gondolat, amit viszont kár volt elővennie Priminek, mert szerintem egészen egyszerűen egy orbitális baromság. Félő, hogy valaki a végén még komolyan veszi. Mert azért lássuk be, hogy bár ezek az urak/hölgyek a zenei értelemben vett hőseink, de azért életvezetési tanácsot valószínűleg nem tőlük kérnénk/kértünk volna (tisztelet a kevés kivételnek).

 

Mondjuk úgy lezárni az előszót, ahogyan azt a szerző tette, szerintem hatalmas felelőtlenség: „És egy olyan világról, ahol ahhoz, hogy hős lehess – ahogy a The Who megénekelte a My Generation című számában -, meg kell halnod, mielőtt megöregednél.”

 

Ja, persze.

 

Kérdezze meg csak Signore Primi erről bizonyos Keith Richards, Mick Jagger, Paul McCartney, Lemmy Kilmister vagy Ozzy Osbourne nevű urakat. És most csak a legdurvább öregharcosokat soroltam fel. Lehet, hogy valaki szerint ez jól hangzik, de valójában egy hatalmas bullshit. Nem hiszem, hogy mondjuk Eddie Vedder, James Hetfield, Chris Cornell, Bruce Dickinson vagy éppen Slash ne lenne már most is legenda, vagy éppen – hogy az említett idézethez ragaszkodjunk – „hős”.

 

Nem hiszem, hogy például azok a fantasztikus zenészek, aki a mai napon is éppen valami halálos kórral küzdenek, ne adnának meg bármit azért, hogy ismét egészségesek legyenek. Ők talán inkább azt tanácsolnák nekünk, hogy hallgassunk ennél is több zenét, és hogy találjunk olyan dolgokat az életben, amiket szívesen csinálunk, amik igazán boldoggá tesznek minket. Vagy hogy vigyázzunk jobban magunkra. A többi meg nem rajtunk múlik. Vagy mégis? Mindenki döntse el maga, a saját hite szerint.

 

Rocktragédiák.

A címe ellenére ez a könyv tökéletes ajándék lehet például Karácsonyra (pár idevágó CD-vel vagy egy Spotify előfizetéssel kiegészítve). Amikor odakint megérkeznek a mínuszok, készíts magad mellé egy kis forralt bort, helyezkedj el kényelmesen a fotelbe, fejhallgatót fel, villanyt le, csak az olvasólámpát hagyd égve, csapd fel bárhol a könyvet, és indulhat is az utazás. Hagyd magára a külvilágot. Nem lesz szükséged rá.

El tudod ezt képzelni?

Amikor Jim Morrisson 1971-ben meghalt, akkor a World Daily News kiadása a mérsékelten kreatív, mégis szemléletes Doors Closed, azaz az Ajtók bezárultak címmel került az utcákra. Ez a könyv viszont esélyt ad nekünk, hogy legalább a magunk számára szélesre tárjuk újra őket. És bár, mint tudjuk, aki a pokolra kíván jutni, annak balra a második ajtó…

ezek az ajtók mégis kizárólag a jobb oldalon fognak kinyílni.

A Rocktragédiák kötelező olvasmány minden zenerajongó számára!


Michele Primi: Rocktragédiák – Titokzatos zenészhalálok

 

A könyv eredeti címe: Tragedie e misteri del Rock ’n’ Roll

 

Fordította: Varga Attila

Lektorálta: Vörös András

Szerkesztette: Szűcs Péter

 

ISBN: 9789632783895

Oldalak száma: 272

Nyelv: magyar

Formátum: 200 x 230 x 20 mm

Súly: 675g

Kiadás éve: 2015

Kiadó: Cser Kiadó

 

Közvetlen link a kiadóhoz: kattints ide! A weboldalon Janis Joplin és Michael Hutchence történetébe bele is lehet olvasni. A kiadó Facebook oldalának eléréséhez pedig kattints ide!

Bővebben