Sötét foltok a múltból, amiket jobb volna örökre titokban tartani, tudomást sem venni róluk, rejtegetni, amíg jóvá teszik őket; vétkek, amiket tudatlanságból követtek el – memoárjában Mark Lanegan mindegyikre bőségesen hoz példát, felidézi azon élményeit, amik az évek során munkálódtak benne, nyomták vagy éppen gyarapították.
„Úgy volna jó, hogy mindenfajta ember, bárki légyen az illető, (…), ha valaminő érdemleges dolgot vitt végbe az életében vagy legalább olyasmit, ami érdemesnek nevezhető, feltéve, hogy igazmondó és jóravaló ember, a maga kezével megírná az életét; ám ily dicsérendő és szép vállalkozásnak nem gyürkőzhet neki, míg negyvenéves el nem múlt.”
Ahogy a fenti sorokat író reneszánsz mesterről, Benvenuto Celliniről, úgy az ellensburgi énekesről, Mark Laneganről sem feltétlenül az „igazmondó” vagy a „jóravaló” kifejezések jutnak legelőször eszembe. Mindketten kivételes és sokoldalú művészek voltak, akik – betöltvén az ötvenöt éves kort – életművüket még egy fontos tettel koronázták meg: emlékeiket memoárban rögzítették, amelyekben a személyes életút mellett több legendás alkotótárs, barát, az életükre hatással lévő személyiség és maga a korszak is megelevenedik.
Hogyan férhet meg olykor egy-egy sorsban annyi esemény és mozgalmasság? Mintha olvasás közben tucatnyi ember életét élnénk egyszerre. Pedig az Énekelj visszafelé és könnyezz! című emlékirat nem is öleli fel Mark Lanegan egész addigi életét, csak az első harmincnyolc évét: a születésétől 2002-ig, sorsának markáns határvonaláig (epifánia-élmény és Layne Staley elvesztése).
Emlékeinek töredéke kötődik az ellensburgi gyermek-, illetve kamaszkorához, a családhoz, jóval nagyobb része a Screaming Trees lassú felfutását mutatja be: a Conner-fivérek felfújható gumimedencéjétől a turnébuszokon-bárokon-hotelszobákon át a legnagyobb fesztiválokig.
Megismerjük, hogyan indult Lanegan szólókarrierje, hogyan alakult ki az ismeretség olyan társzenekarokkal, mint például a Nirvana, és olyan zenésztársakkal, mint Layne Staley, Jerry Cantrell, Chris Cornell stb.
A könyv második fele viszont a ’90-es évek végére és az új évezred első éveire fókuszál, benne pedig egyértelműen a drogtanyákat, zugalakokat felkereső, elvonókra-gyűlésekre-sürgősségikre felváltva járó, kisebb-nagyobb bűnöket elkövető, hajléktalanná is váló Lanegan emlékei kerülnek előtérbe – a memoár tetemes részét ezek az élmények és tapasztalások töltik ki.
Mielőtt nekifogtam az olvasásnak, nem igazán foglalkoztatott, hogyan rágja el az embert a függősége. Nem ismerem azt a késztetést, ami ennyire befolyásolja életét, leszűkíti igényeit és figyelmét – jóllehet a ’90-es évek Seattle-jének zenei színterét alapvetően határozta meg a droghasználat. Engem a személyes sors és a korszak rocktörténelmének kapcsolódási pontjai, a dalok születésének körülményei érdekeltek, de főképp az, honnan eredt Lanegan kiapadhatatlannak tűnő ihletforrása.
Nem számoltam vele, hogy az énekes utóbbiakról majd kevesebbet, másról jóval többet árul el, mégsem csalódtam, mert életének sűrűjéről egyedi módon, remek arányérzékkel és dinamikával mesél.
Memoárjának első oldalaihoz úgy érkeztem, mint esőerdőbe a jámbor természetbarát, akit már a páratartalom is meglegyint, s az elé táruló világ bujasága feletti ámulatában felkészületlenül éri a rengeteg rá leselkedő veszély, illetve hogy állandóan ébernek kell lennie.
Fix / It’s true
Mark Lanegan könyve – ahogy az ajánlók nagy része is ismerteti – valóban „nyers”, „kendőzetlen” és „kíméletlenül őszinte” visszaemlékezés. De sokkal inkább vallomás, mert igaz ugyan, hogy kevés megidézett alakja iránt elnéző, legtöbbször és legkíméletlenebbül saját esendőségét tárja fel.
A második oldal végén sem járunk, és már tudomást szerzünk a kis híján végzetes kimenetelű születéséről, a világvéginek lefestett Ellensburg elszigeteltségéről, a szülei válásáról, a mérgező szülőként ábrázolt anyáról, a szeretett, de néha elérhetetlen apáról, a családi tragédiákról, az elszármazott felmenőkről, egyes szerencsétlen sorsú rokonokról.
Innen követjük nyomon sorsának további alakulását: fiatalkori bűnözés, nagy reményekkel indult sportkarrier, idejekorán kialakult függőség(ek), balesetek (autó- és traktorszerencsétlenség stb.), önpusztítás, halálközeli élmények, hajléktalanná válás, megalkuvások, többször eljátszott utolsó esélyek, rosszindulat, önzés, zenésztársak-barátok bosszantása, cserbenhagyása, megcsalása… Innen nézve világossá válhat, hogy – a dalszövegeiben és ebben a könyvében is – miért utal magára sokszor megátalkodott gonosztevőként, ördögként.
Így láttatja magát, és nehéz is elkerülni ezt az olvasatot, mert vallomásainak bizony súlyuk van. Pedig ugyanarról az emberről van szó, aki gyakran két-három-négy alapakkordból alkotott meg kivételesen szép dalokat, aki legtöbbször saját érdemei által akart érvényesülni (vagy elbukni), nem pedig olyan barátai révén, mint Kurt Cobain, Layne Staley vagy Jeffrey Lee Pierce, és aki önromboló élete ellenére – csodával határos módon – több kortársát túlélte.
Sorsának sokszor váratlan fordulatai, végzetesnek látszó döntései hol elborzasztanak, intim és bizarr részletei hol zavarba ejtenek, másutt önironikus és szarkasztikus humorának köszönhetően megnevettetnek, felismerései megejtenek, elgondolkodtatnak.
Számos különböző érzelmet élhet meg így az olvasó, olykor egymás után, gyors váltásban – megéri néha megállni, emésztgetni az olvasottakat.
Egy vele készített beszélgetésben a memoárírással kapcsolatban Lanegan elárulta: „Az egyik legkényelmetlenebb dolog volt, amit valaha is csináltam […] Nem voltam felkészülve arra a tengernyi szarra, amikre huszonöt évig nem is gondoltam. […] Ezzel az írással, mint valami emelőrúddal, én is sokakra lesújtottam, de magamat sem kíméltem. Bár igyekeztem minél gyorsabban elkészülni vele, azért sokszor át kellett rágnom rajta magamat. […] Úgy hangzik, mintha sznob lennék, de írás közben arra gondoltam, hogy ha a végeredmény nem lesz irodalmi értékű, akkor nincs értelme megírni.”
Elmondása szerint kezdetben csak a dalszövegeit akarta sajtó alá rendezni és megjelentetni, a Da Capo könyvkiadótól kapott busás összeg és a már aláírt szerződésben utólag észrevett, apróbetűs részek viszont arra kötelezték, hogy olyan dolgokról is írjon, amelyekhez éppen semmi kedve nem volt: például a lemezek és a dalok születésének körülményeiről.
Fordulatos és élménygazdag életútjának olvasása közben viszont kevésbé tűnhet fel, hogy a könyvben nem is beszél sokat a zeneírásról, legfeljebb az ismertebb Screaming Trees-albumok (Uncle Anesthesia; Sweet Oblivion; Dust) felvételeiről, a Cobainnel készített Leadbelly-feldolgozásokról, az első két szólólemez munkálatairól vagy éppen a Long Gone Day dalszövegének megalkotásáról.
A Mad Seasonban való közreműködése utáni időszaktól viszont fokozatosan háttérbe szorulnak a zenéléssel kapcsolatos emlékek – nem említi se a búcsú-, se a további szólóalbumokat, de még a memoár címét és mottóját adó Fix című dalt sem.
Keeps on rainin’, baby / It’s all crystalline
Mark Lanegan albumain, akárcsak a Fix szövegében, egyre csak „esik az eső”. A ’vér’, a ’madár’ vagy a ’vonatok’ mellett talán ez az egyik leggyakrabban használt motívuma, amit olykor gondolati párhuzamba állít fájdalommal, megkönnyebbüléssel, könnyezéssel.
A korai Screaming Trees-számoktól, pl. a Strange Out Here-től kezdve („And it’s clear / I learned to trust the rain” – „Világos / Megtanultam bízni az esőben”) az Ugly Sunday-en („It’ll take a hard rain to wash your taste away” – „Egy kiadós eső majd elmossa az ízed”, „How can all this rain keep falling? / Washing me a million miles away from you” – „Hogy eshet ennyit az eső? /Millió mérföldre mos el tőled”), a Kingdom of Rain-en(„This rain beats down like death” – „Ez az eső úgy ver, mint a halál” , „And every kingdom of rain comes pouring down” – „Az eső teljes királyságával zúdul lefelé”), a Pendulumon („He’s left his life in a thunderstorm / Tears cold dark eyes upon” – Élete egy viharban hunyt ki / Hideg könnyek, sötét tekintet vetül rá”), a Long Gone Day-en („So many tears I’m startin’ to drown, the rain in heavens all come down” – „Mennyi könny, szinte belefúlok / A mennyei eső mind ömlik le”), a One Hundred Days-en („Like one long season of rain / I will remain thinking of you” – „Mint egy hosszú, esős évszak / Megülök, rád gondolva”), a Heard A Train-en („Anyone here could have touched me / A touch is only rain” – „Valaki itt megérintett / Egy érintés csak annyi, mint az eső”) a Duke Garwooddal felvett Thank you-n („I left the levee straightaway / But it don’t cease its weak complaining / I’ve been crawling through disease / And all I know is it keeps raining” – „Rögtön elhagytam a gátat / De nem hagyja abba az örökös panaszkodást / Átvergődtem betegségen / És csak annyit tudok, hogy folyton esik az eső.”, „You ever seen it rain so hard / That you know the sky is bleeding / No redemption in the cards” – „Láttál már akkora esőt / Hogy azt hitted, vérzik az ég / Szó nincs megváltásról”), a One Way Glass-on („Got me riding on a graveyard train / To the underground to make it rain / To make a flowery garland of my pain / And hang upon the memory of my name” – „Temetői vonaton utaztam /Hogy a föld alatt esőt fakasszak / Hogy a fájdalmamból virágfüzért készítsek / És a nevem emlékébe kapaszkodjak”), a The Gravedigger’s Song-on („Through my heart flows sleep/And the dog-heavy rain” – „Szívemen át folyik az álom / És a kutya-nehéz eső”), a Bleeding Muddy Water-ön („Lord, now the rain done come”, /„Muddy Water /Drowning in the rain /Now the rain done come” – „Uram, megérkezett hát az eső, Muddy Water /Sáros víz /Fulladozom az esőben / Megérkezett hát az eső”), a Judgement Time-on („And when the sky is falling / It falls like heaven’s rain” – „És amikor az ég leszakad /Úgy szakad, mint a mennyei eső”) vagy a Paper Hat-en („Let it rain, bring the pain” – „Hadd essen az eső, hozza a fájdalmat”) át még megannyi számában (pl. Lexington Slow Down, Following The Rain, This Game of Love; Stockholm City Blues; Daylight in the Nocturnal House; Penthouse High stb.) is említi.
Lanegan esői – mint az irodalomban is sokszor – néhol az elkövetett vétségekre válaszul, büntetésül érkeznek, gyakran a gyász és a lelki sivárság érzetét keltik, ugyanakkor magukban hordozzák a megtisztulás, valamilyen áldás és a megtermékenyítés átvitt jelentését is. [vö: „The soul a stony desert” – „A lélek egy köves sivatag”, énekli az egyik legmelankolikusabb számában, a Burning Jacob’s Ladderben.]
A Fix első versszaka, a memoár mottója tehát ebből a szempontból is vezérfonalként utal a könyv céljára: a Lanegan számára terhes emlékek felidézésére, az elkövetett bűnöktől való megtisztulás és az érzelmi felszabadulás szándékára.
Your word in my head
Miközben emlékeit gyűjtögette, Lanegan komoly kihívással szembesült: azzal, hogy semmiféle prózaírói tapasztalattal nem rendelkezik. Nem volt elég, hogy négy-öt legközelebbi bizalmasával megvitatta a kételyeit, felidéztette a homályos foltokat; arra is szüksége volt, hogy valaki íróként is figyelemmel kísérje a kézirat alakulását.
Mishka Shubaly, a Yale Egyetem kreatívírás-oktatója rajongóból lett Mark Lanegan közeli jó barátja. Saját alkoholproblémáiról és a múltjával való számadásról szóló, valamint a Bubblegum című album hangulatát megragadó, 1500 szavas (!) írása nyomán, 2016-2017 körül ismerkedtek össze, s már az első személyes találkozástól fogva kölcsönös szimpátia, bizalmas baráti légkör bontakozott ki közöttük. Mikor tehát Lanegan megérezte a határait, s komolyan kételkedni kezdett abban, hogy szerződéssel is megerősített vállalását teljesíteni tudja, Shubaly a segítségére sietett. Az írásoktató így emlékezett vissza erre az időszakra:
„Rászálltam, hogy írja meg a könyvet. Nem tudtam, tényleg megteszi-e, de azt mondtam: »meg kell tenned. Sújts le egy nagy kalapáccsal mindarra, ami benned lapul.« Elmondtam neki, miért fontos ez. »Olyan vagy, mint Orpheus, leszálltál az Alvilágba, de aztán ki is jutottál onnan. Mindez pedig átformált téged. Tartozol magadnak azzal, hogy szépen leteszed a terheidet. Nekünk pedig azzal, hogy elmondod, milyen volt.«”
Hét idegőrlő és várakozással teli nap után Lanegan végül egy halom írást, köztük a könyv előszavának szinte nyomdakész változatát küldte el barátjának.
A memoár megírásának kérdése tehát eldőlt. Egyeztetéseik folyamatával kapcsolatban Shubaly megemlíti, hogy az énekes sokat ötletelt, és pontosan tudta, mit akar elmesélni, és mit nem.
Bizonyos emlékeit illetően hajthatatlan volt, semmiképp sem akart mindent nyilvánosságra hozni, más élményeinek közlésére viszont lassan, nagy nehézségek árán Shubaly mégiscsak rá tudta venni. Utóbbira példa a visszaemlékezés egyik utolsó, erőteljes jelenete, amelyből kiderül, hogyan, kinek köszönhetően került be Lanegan az utolsó elvonóra, ahol megváltó epifánia-élményét átélhette. Shubaly hozzátette:
„[Lanegan] Zseni volt, átlagon felüli intelligenciával megáldva. Falta a könyveket. Viszont nem tudta, hogy kell könyvet írni. És noha az, amit először írt, szinte tökéletes nyitánya lett a könyvnek, azok, amiket később küldött, az a néhány további fejezet… hát valami irdatlan katyvasz volt, főleg az első kettő. Nagyon sokáig tartott, mire minden részlet a helyére került, mire a kézirat megfelelt azoknak a szabályoknak, amiket egyszerűen be kell tartani ahhoz, hogy egy történet elbeszélhetővé váljon […]. Bizony, nagy küzdelem volt, amíg ezekben meg tudtunk egyezni. Viszont! Az utolsó három-négy fejezetben már csak nyelvtani hibákkal és a központozással volt tennivalóm. Lanegan gyakorlatilag egyedül megtanulta, „hogy kell vezetni az autópályán”. Ilyen okos volt. És főleg: volt benne alázat, már a legelejétől fogva elismerte, hogy dalszövegek százai ellenére sem író, és hogy segítségre van szüksége ahhoz, hogy ez a könyv elkészüljön. Volt, hogy délelőtt 11-kor megírtam neki az észrevételeimet egy-egy rész kapcsán, délután háromra pedig egy olyan változatot küldött, amelybe már beépítette a javaslataimat. Nem esett kétszer ugyanabba a hibába. Nagyon gyorsan tanult. […] Szeretném tisztázni: ennek a könyvnek nem vagyok sem írója, sem társszerzője. Ez Lanegan munkája. Én csak a szerkesztője voltam, de büszke vagyok arra, hogy hozzájárulhattam a megjelenéséhez. Ez az ő munkája, az ő szavai, egyes egyedül.”
Gonna watch from the balcony
A memoár műfajának sajátos ellentmondása, hogy az elbeszélt eseményektől való (időbeli) távolság egyszerre nehezítheti és könnyítheti meg az emlékezést: mit (és hogyan) képes feleleveníteni a szerző? Hogyan viszonyul sok évvel korábbi élményeihez? Az idő torzítja-e azokat, vagy éppen segíti őt abban, hogy tárgyilagosabban emlékezzen? Igazán akkor érheti el a célját, ha ő maga is úgy érzi: minden emléke pontosan a helyére került.
Lanegan ötvenöt évesen jutott el arra a pontra, ahonnan vissza tudott tekinteni mindarra, amit (és ahogyan) életének első harmincnyolc évében zenészként, magánemberként, függőként érzékelt. Ő, aki annyiszor és olyan mértékben kísértette a sorsot, mintha több ember életét élte volna, képes volt olyan messzire jutni lelki vadonjában, ahová csak kevesen merészkednek.
Elismerésre méltó, hogy a memoár összeállításával egyszerre két feladatot is elvégzett: számot vetett önmagával, és ennek felismeréseiből, emlékeiből alkotóerőt nyerve pedig mások előtt kezdett „visszafelé énekelni”, elsiratni elmúlt életét.
Sing Backwards and Weep
Mialatt nyomon követhetjük, hogyan próbált meg Lanegan kitörni a mérgező családi légkörből, a szülőváros szorításából, az egészségtelen dinamikával működő zenekarból, a folyton-folyvást kiújuló függőségből, hogyan igyekezett megalkotni saját zenéjét, felidéz több olyan rendkívüli és véletlen fordulatot is, megmagyarázhatatlan „csodát”, amelyek néha az utolsó utáni esélyt, a túlélést jelentették számára, például egy-egy sorsszerű találkozást, jól sikerült előadását/lemezét, olykor a gondviselés megnyilvánulását.
Közben pedig sorsvonalán fel- és eltűntek olyan meghatározó emberek, mint az apja, a Conner fivérek, Kurt Cobain, Mike Johnson, Jeffrey Lee Pierce, Layne Staley, Selene Vigil, Anna, Courtney Love, Josh Homme, Duff McKagan stb. A könyv talán legélesebb kontrasztjait azok a „jelenetek” adják, amikor a velük kapcsolatos élményeit idézi fel Lanegan; ezek azok a biztos tájékozódási pontok, útjelzők a belső vadon történetében, ahol tanúi lehetünk annak, ahogy a világa apránként kitárul, a morózus Lanegan a teljesebb élet iránt fogékonnyá, szerethetőbb emberré válik – önmaga számára is.
Ahol Cobainről, Staley-ről, Pierce-ről, Selenáról, a gyermekként láttatott Van Connerről, vagy éppen a jobb belátásra térő Gary Lee Connerről szól, egyben a saját életút fontos felismerései is: másképp is lehet élni.
Könyvének ezek az ellenpontjai mutatják meg, miként, minek vagy kinek hatására vált meg az őt fenyegető világ ellenében növesztett kígyóbőrétől (agresszió, kényszeres lopások, karaktergyilkosságok, alkoholizmus, drogfüggés stb.), hogyan haladta meg fokozatosan önmagát.
És vajon végül mit érzett, amikor közreadta memoárját? Shubaly ennek kapcsán így emlékezett vissza: „Hát ez kemény volt, mivel írás közben esküdöztem neki, hogy a könyv megjelenése felszabadítja majd. Azt mondtam neki az elején: »Tudom, most azt kérem tőled, menj vissza a temetőbe, kapard ki azokat a tetemeket. Megmondom neked: szívás lesz, nagyon kemény munka, és főleg: traumatikus, hogy újra ezekkel a szellemekkel kell majd társalognod, de a végén jobban fogod érezni magad, hogy végül tisztességesen eltemetted őket magadban. Te is, ők is nyugalomra leltek.
Katarzist fogsz érezni, gyógyító, meleg fényt a megjelenés után.« Megjelent a könyv, Lanegan pedig kíméletlenül rám szállt: »Ember, azt mondtad, jobban érzem majd magam utána. Most még csak rosszabb!« […] Azonban: később beszéltem Mark közeli barátaival. És bár nekem Lanegan nem ismerte el, biztosítottak arról, hogy bizonyos megkönnyebbülést azért kiváltott belőle a könyv megjelenése. Mégiscsak átélte a katarzist.”
*
Ahogy Lanegan zenéje, könyve is magába sűríti életének szabadságát és szabadosságát, béklyóit, élménygazdagságát, megpróbáltatásait, gyarlóságát, hajlamát a bűnre és vágyát a megtisztulásra, jó szerencséjét, nyomorát, öntörvényűségét, alázatát, belátását, másokkal való együttműködését és összeférhetetlenségét, a harcait, sokoldalúságát, önmeghaladását, vagyis átfogó képet ad egy kivételes életműről.
Az Énekelj visszafelé és könnyezz! remek arányérzékkel felépített, lendületes, élményanyagban gazdag írás; sok-sok remek karaktert (pl. a jövőbelátó barátnő, a kibírhatatlan svéd pár), több alvilági, pitiáner szélhámost, semmibe tűnt alakot (pl. Árnyék), zenész- és kortársat (lásd pl. a Conner-fivérek, Liam Gallagher), példaképeket (pl. Johnny Cash) örökít meg.
Megdöbbentő, hogy amíg emlékei gyakran harsány nevetésre késztetnek, legalább annyiszor (és annyira) hirtelen mellbevágóak, olykor zavarba ejtőek és intimek, máskor pedig igazán emberiek, megejtőek.
Sajátos, vaskos humorával, váratlan fordulatokkal építkező dinamikájával Alfonso Cuarón Anyádat is (Y tu mamá también) című filmjére emlékeztet. Az élettörténet gazdagsága, az írás gördülékeny stílusa, illetve annak tekintetében, amekkora szívvel beszél közeli barátairól, Berta Zsolt Jancsiszög című regényével rokonítható.
Kevés olyan mű van, amely ilyen kitűnő iróniával, éleslátással és természetes közvetlenséggel, emberien képes nagyon mély dolgokról beszélni. Több ilyen igaz vallomást, több ilyen művészt!
Nagyon tetszett, hogy a magyar kiadás megmaradt az eredetivel megegyező puhatáblás borító egyszerűségénél, egyúttal az is, hogy a többi kiadástól eltérő Lanegan-portrét szerepeltetett a borítón, valamint hogy a könyv fejezeteit egy különleges felvétellel is elkülönítette egymástól. Köszönet a kiadónak a megjelentetésért és Novák Csabának a kiváló fordítói munkáért!
__
Mark Lanegan memoárját a Konkrét könyvek adja ki Magyarországon.
