Seattle, Washington. Az év több mint felében esős és ködös az idő a világ ezen részén. Misztikus múlt, az egész lakosságot generációkra traumatizáló tragédiák – nem véletlen, hogy a városból indult grunge mozgalom védjegye lett a komor és vészjósló hangulat. Hogyan hatott a helyi zenészekre maga a város? Hol „halljuk” Seattle-t a dalszövegekben és az akkordokban? Kiss Ákos történelmi kontextusban vizsgálja a kérdést.
Sasquatch, a jeti
Seattle vidéke eredetileg a Duwamish és Suquamish indián törzsek otthona volt, akik évszázadokon át éltek a Puget Sound partján; halászattal, vadászattal és fakitermeléssel foglalkoztak. A város a nevét is Chief Sealth (ejtsd: Szi-átl) után kapta, aki a helyi törzsek vezetője volt.
A Pacific Northwest végtelen, sötét, tűlevelű erdőségei, a gyakori köd, az ember által alig bejárt hegyoldalak vadregényes környezete természetes terepe a titokzatos történeteknek. Innen származik a világszinten ismert Bigfoot-legenda is, amely egyike az Egyesült Államok legismertebb folklórjának. Bigfoot (Nagyláb), más néven „Sasquatch”, egy nagy, szőrös, emberszerű lény, amelyről azt mondják, hogy az erdőkben él Washington államban, Oregonban, a kanadai Brit Kolumbiában és más hegyvidéki területeken. A „Sasq’ets” szó a halkomelem indián nyelvből ered, és „vadember”-t jelent.
Bár nincs tudományos bizonyíték a létezésére, a „vadon ismeretlen lényei” iránti romantikus vonzalom, az állítólagos lábnyomok, az erős folklór és szájhagyomány, valamint a homályos videók és fotók miatt mégis sokan hisznek a létezésében a mai napig is. A XX. század közepétől kezdve amatőr és félhivatásos kutatócsoportok tucatjai indultak „Bigfoot-kereső” expedíciókra.
Seattle és környéke több boltjában is találni Sasquatch-emléktárgyakat: bögréket, hűtőmágneseket, pólókat. A lény egyfajta regionális „kabala” lett a Pacific Northwest számára, kulturális identitássá vált, dokumentumfilmekben, könyvekben és turisztikai látványosságként él tovább.
A nagy seattle-i tűzvész és a Seattle Underground
Az első európai telepesek 1851-ben érkeztek meg a területre, majd 1853-ban hivatalosan is megalapították Seattle városát. A város gyors növekedését a fakitermelés, majd a hajóépítés és a kikötői tevékenység indította el.
A telepesek nem sokat gondolkodtak a várostervezésen. A város nagy része tengerszinten volt, ami heves áradásokat okozott, amikor a víz emelkedni kezdett. Mivel szinte minden fából készült, nem csoda, hogy 1889-ben egy hatalmas tűzvész (The Great Seattle Fire) könnyedén pusztította el Seattle belvárosát. Ez a tragikus esemény vezetett az ún. Seattle Underground kialakulásához, amely számos helyi mendemonda születéséhez nyújtott táptalajt.
A tűzvészt követő helyreállítás során a város vezetői úgy döntöttek, hogy körülbelül 3,6 méterrel megemelik a város utcaszintjét, így az új, modern, kő- és téglaépületek alatt egy földalatti alagúthálózatot hagytak maguk után. A vállalkozások az új, utcaszinti üzleteik miatt elhagyták az alagutakat, amik így szerencsejátékosok, szexmunkások és drogfogyasztók törzshelyévé váltak.
A történetek szerint több kísértet él ezekben a járatokban, például egy banki alkalmazott („Edward the bank teller” – „Edward, a bankpénztáros”), akit egy lövöldözésben tettek el láb alól; egy nő, akit a bank trezorja mögött öltek meg; de prostituáltak szellemeit és bolyongó fénylényeket is látni véltek már odalent. [Vajon véletlen-e a hasonlóság Edward the bank teller és Edward Teller, vagyis Teller Ede neve között? – PM]
Seattle „alvilága” tehát szó szerint is létezik – ez a Seattle Underground, a földalatti városrész. Akár párhuzamba is állíthatnák a grunge kultúra „föld alatti” (underground) zenei eredetével, ami szinte teljesen el volt zárva a mainstreamtől a kilencvenes évek elejéig. A grunge tehát szó szerint és képletesen is az undergroundból tört fel.
A lebegő ló legendája
Ballard, a mai Seattle egyik városnegyede, egykoron különálló település volt. Az 1880-as évektől kezdve a lakossága robbanásszerűen növekedett, a vízellátás azonban nem tudott lépést tartani az újonnan érkezők miatt megnövekedett igényekkel.
A városhatáron túl, Seattle-ben mindeközben bőségesen rendelkezésre állt víz, amihez Ballard is hozzájuthatott volna, ha lakói a Seattle-hez való csatlakozásra (annexióra) szavaznak. Sok ballardi lakos mégis ellenezte az annexiót, és továbbra is szívósan küzdött a függetlenség megtartásáért. Ez az ellenállás alapozta meg a „lebegő ló” mítoszát.
Szárnyra kapott az elképzelés, hogy ha valaki beszennyezi Ballard vízellátását egy döglött lóval, talán néhány ballardi lakos meggondolja majd, hogy elutasítja-e az annexiót. Megéri lemondani a tiszta vízről a függetlenségért cserébe? Többen nem ötletként, hanem tényként kezelték a dolgot: a döglött ló már ott is úszkál a Ballardot ellátó víztározóban.
Valójában azonban nemhogy döglött ló, de még víztározó sem volt Ballardban. A feljegyzések szerint készültek tervek, de soha nem épült meg végül. A Nordic Heritage Museum dolgozói és a seattle-i archívumok kutatói semmilyen utalást sem találtak rá.
Lebegő ló ide, lebegő ló oda, Ballard végül 1907. május 29-én hivatalosan is csatlakozott Seattle-hez.
Sétálni mentem
Seattle híresen esős és melankolikus város – ez a háttérhangulat a grunge zenében és a városi legendákban is rendre visszaköszön. A Seattle Underground kísértetei, az elhagyott alagutak és a temetkezési helyekre épült bárok kísértetjárta históriái éppúgy részei a helyi szájhagyománynak, mint az új, „starbucks-os” avokádó-latte. A városnak bőven van mondanivalója újraépítésről, elfeledett legendákról és ködbe burkolódzó titkokról.
Kortárs és könnyed urbánus legenda a Capitol Hill híres Coca-Cola automatája: a kilencvenes évektől ismert, rejtélyes feltöltésű, „rejtélyes gombos” italautomata, amelyet sokan kísértetiesnek tartottak – végül 2018-ban egyszerűen eltűnt. 2002-ben a gépen csak egy „rejtélyes” gomb volt az öt normál feliratú mellett. Miután híradásokban megjelent, mind a hatot fokozatosan „rejtélyes” gombra változtatták. Szárnyra kapott a környéken, hogy a gép kísértetjárta, amit Hilary Pollack, a Vice munkatársa a nosztalgikus 1970-es évekbeli megjelenésének, valamint a járdán való „szokatlan, sőt ijesztő” jelenlétének tulajdonít. 2018. június 29-én a gép eltűnt a közeli buszmegállóban és járdán végzett karbantartási munkálatok során. Nem messze egy üzenetet találtak, amely így szólt: „Sétálni mentem.”
Kísértet járta helyként tartják számon Seattle-ben a Kells Irish Pubot és a Hotel Sorrentót is. A Kells Irish Pub korábban temetkezési vállalkozásként működött, és többen láttak errefelé fiatal lányt és 1800-as évekbeli viseletű úriembert még napjainkban is. A Hotel Sorrento a város egyik legrégebbi szállodája, amelyről számos kísértettörténet szól – főként a tetőtéri szobában és a folyosókon felbukkanó szellemekről.
A város zenészei és a különböző művészeti ágak képviselői gyakran az elnyomott, fájdalmas élettapasztalatokat bontották ki, mintha a város szellemét „hallgatnák ki”. Dalszövegeik gyakran szólnak elszigeteltségről, fájdalomról és belső sötétségről. A nyomott és traumatikus múlt, valamint a „városi szellem” direkt vagy indirekt módon visszaköszön Kurt Cobain, Chris Cornell vagy Layne Staley soraiban is – ezekben többnyire nem a felszínre törő sikerről, hanem a városi kiábrándultságról énekeltek. Ez pedig mélyen rezonál Seattle történelmével.
A halál, kísértetek és az öngyilkosság motívuma
I Hate Myself and I Want to Die. The Rain When I Die. We Die Young. Say Hello 2 Heaven. Jesus Christ Pose.
Ismert dalcímek megannyi grunge-rajongó számára – mindegyikben megjelenik a halál vagy a halálon túli lét képzete. A grunge-ikonok közül többen tragikus körülmények között vesztették életüket, ezek a sorsok pedig maguk is városi legendákká váltak: kortárs mítoszokként élnek tovább a város emlékezetében, akárcsak a régi alvilági történetek vagy szellemlegendák. Andy Wood, Mia Zapata, Mike Starr, Kurt Cobain, Layne Staley, Chris Cornell – sajnos túl hosszú ez a lista, amely alapanyagot biztosíthat szívszorító történetekhez vagy akár összeesküvés-elméletekhez is.
Ezek az „elbukott zsenik”, anticelebek, akarva-akaratlanul ikonokká vált zenészek sokszor egészen különös élet- és „élet utáni” történetekkel rendelkeznek. A városban több hely is mementóként támasztja alá ezeket a sztorikat: Seattle egyik fő „sötét turisztikai látványossága” volt például a Museum of Pop Culture Nirvana-kiállítása, ami 14 évnyi nyitvatartás után éppen idén szeptember 7-én zárt be.
A paranormális jelenségekkel teli helyi mitológia jóval sötétebb, mint a klasszikus rock ’n’ roll legendák: nem a szabadságról, hanem sokkal inkább a túlélésről, az összeomlásról és a síron túliságról beszél.
A popkultúra és a városi mitológia összefonódása
A grunge-mitológiát a valós zenei történelem, a tragikus sorsok, a városi legendák és az ellenkultúra hőseinek keveréke alkotja. Bár Seattle-ből indult, globális hatású mítosszá nőtte ki magát: olyan archetípusokkal és szimbólumokkal, amelyek máig formálják a popkultúrát. A helyi zenei példaképek örökségét ma is sok alternatív előadó hordozza tovább – akár Billie Eilish vagy Post Malone is –, akik a „törékeny outsider” szerepkörét viszik tovább a modern közönség számára.
__
A borítókép montázsa Pintér Miklós fotójából (készült Seattle-ben, 2016. november 17-én), illetve Henry Raschen Chief Seattle című festményéből (készült 1916 körül; Frye Art Museum, Seattle, Founding Collection, Gift of Charles and Emma Frye, 1952.135) lett összeállítva.
