Semmi sem hasonlítható hozzád | Chris Cornell koncertbeszámoló – Konzerthaus, Bécs

Share Button

Majdnem elmaradt. Aztán május 12-re rendbe jött, és lassan múló influenza ide, lemondott koncertek oda, végül Chris Cornell nagyon jó formában lépett a csodálatos bécsi Konzerthaus színpadára: semmilyen nyomot sem hagytak a zseniális seattle-i énekes hangján az elmúlt napok viszontagságai. Az év eddigi legjobb koncertjén jártunk.

FullSizeRender(1) Chris Cornell – Bécs, 2016. április 12. (fotó: PM)

24 évvel korábban

A többségünk eddig mindössze egyszer, 1992. május 22-én látta élőben Chris Cornellt. Akkor a Soundgardennel lépett fel a Népstadionban, a Faith No More és a Guns N’ Roses előtt. Arra emlékszem csupán, hogy a ‘garden baromi hangos volt a brutális riffekkel és egy kicsit nehezen megjegyezhető énekdallamokkal. Meg hogy azt gondoltam, hogy talán nem is akkora méretű színpadra és stadionba valók. (Egyébként ez azóta sem változott, pár éve például emiatt nem hozott lázba a nova rockos headlinerségük.) Még csak 15 éves voltam, így vajmi keveset mondtak Chris költői szövegei a rabszolgákról meg a buldózerekről, a rozsdás ketrecről, a Jézus Krisztus allegória megértéséhez és a Louder Than Love/Badmotorfinger korszak Led Zep/Sabbath zúzdáihoz pedig még érni kellett.

 

„Na, az mókás volt. Ott álltam az első sorok egyikében, és egy tíz méter sugarú körön belül én voltam az egyetlen, aki ismerte őket. Aztán eltelt három év, és mindenki a Black Hole Sunnal jött. Így utólag azt látja az ember, hogy bennük volt talán a legtöbb kompromisszumkészség, és a legtöbb óvatosság is. Róluk nem igazán hallottuk azt, hogy lóg ki a tű a karjukból. És ezt jól tették.”

 

(Uzseka Norbert, a Metal Hammer újságírója, a vele készült Grungery interjúban a koncert emlékeiről. A teljes beszélgetésért kattints ide!)

 

Azon az estén inkább a Faith No More hagyott életre szóló nyomokat bennem. Meg az is, hogy Axl milyen jól énekelt. Pedig nem sokkal előtte a Freddie Mercury emlékkoncerten ország-világ tapasztalhatta meg épp az ellenkezőjét. Budapest felett leszakadt az ég, a Guns a Nightrainnel kezdett (nyilván), az emberek meg felszedték a műanyagborítást a gyepről, és azt tartották a fejük fölé, de persze így is ronggyá ázott a roskadásig megtelt stadion közönsége. Pedig nem is Seattle-ben voltunk.

GNR4 Soundgarden, Faith No More, Guns N’ Roses – Budapest, 1992. május 22.

Több, mint 24 év telt el azóta itthon Chris Cornell és Soundgarden koncert nélkül, ami egyszerre hihetetlen, bosszantó és teljességgel érthetetlen. Most is Bécsig (vagy Zágrábig, esetleg Triesztig) kellett autóznunk, hogy élőben lássuk Seattle egyik legnagyobb zsenijét, a grunge egyik legfontosabb – számomra egészen pontosan a legfontosabb – énekes/dalszerzőjét. Viszont az sokkal jobban zavar, hogy mindeközben számtalan tiszavirág életű „sztár” fordult meg Budapesten, és legtöbbjük – hogy egy futballhasonlattal éljek – a cipőfűzőjét sem köthetné be Chris Cornellnek, vagy bármelyik seattle-i zenekarnak, mégis úgy kalkulálnak a koncertszervezők, hogy azokat az előadókat jobban megéri idehozni, mint a legtöbb kedvencünket.

 

Miért nem lépett fel Chris Cornell idén Budapesten?

 

Márkus Évával, a Live Nation marketing és pr igazgatójával készítettem egy interjút még tavaly novemberben, és a magyarországi Pearl Jam koncert lehetőségei mellett Chris európai turnéja is szóba került. Ha még valaki nem olvasta, íme az ide vonatkozó rész.

 

A napokban jelentették be Chris Cornell európai turnéját, de Budapest ebből is kimaradt. Bécsbe, Zágrábba, vagy Triesztbe kell mennünk, ha látni akarjuk a Soundgarden énekes akusztikus koncertjét. Kértek ajánlatot Budapesti helyszínre?

„Szóltak nekünk, hogy van ez a lehetőség, körbejártuk a dolgot, és sajnos azt kellett látnunk, hogy csak nagyon minimális érdeklődés van Chris Cornellre itthon. Most már – az internetnek köszönhetően, viszonylag pontos méréseket lehet csinálni, hogy egy adott brandre vagy egy adott együttesre milyen mozgás van.”

 

Google kereséseket, YouTube statisztikákat néztek?

„Magyar IP címes kereséseket nézünk. Az adott művésztől lekérünk geotargeted adatokat, a saját honlapjukról, és a saját Facebook oldalukról. Ha mondjuk be tudtuk volna Chris Cornellt tenni egy MüPa sorozatba, akkor oda jó lett volna. Csakhogy a Művészetek Palotája szinte kizárólag saját dolgokkal foglalkozik, külsősöket nem igazán enged be oda.”

 

Csak a Grungeryn több, mint 3600 [azóta majd’ 5000 – PM] grunge rajongó van. Előbb kellett volna beszélnünk.

„Hiába beszéltünk volna. Évek óta keressük az együttműködési lehetőséget a MüPával, eddig nem jött össze.”

 

(…)

 

Mivel ez egy üzleti vállalkozás, azért nem lehet könnyű félretenni a rajongói énedet. Jön egy zenekar, akit nagyon szeretsz, és bár a szíved szakad meg, de a számok mégis azt mondják, hogy nem éri meg együtt dolgozni velük.

„Pont Chris Cornellről jött a hír, az volt az az első reakcióm, hogy „a titkos szerelmem”. (nevet) De a számok nem azt mutatták, hogy érdemes megszerveznünk a bulit. A múltkor a Tom Petty volt az, akinél mondtuk, hogy konkrétan a tárgyalónkban is meg lehetne a koncertet rendezni, mi nagyon jól éreznénk magunkat, de ettől még egy ajánlatot nem tudunk adni rá.”

 

(A teljes interjú ide kattintva olvasható.)

 

A fantasztikus negrítók

Előzenekar címkével volt itt egy fura, feka fekete srácokból (ajjaj, nem tudom, hogy akkor most ezt így le lehet-e írni, pedig én ezt szeretettel írom… csak le ne mondja emiatt az összes jövő- és múltbeli budapesti koncertjét a Pearl Jam) álló gitár/billentyűs duó. Csupán öt dalt játszottak, és bár azt meg kell hagyni, hogy fantasztikusan zenéltek – a negyedik szám, az Eat My Cancer az inkább valami performansz volt, és egyben hátborzongatóan drámai és sokkoló a “Bitch, eat my cancer than I know we are dancing” refrénnel – Chris maratoni koncertjéhez hozzáadva a kb. 30 perces játékidejüket, iszonyúan hosszúra nyújtották az estét.

Merthogy az unplugged szerintem az a műfaj, ami kismértékben nagyon jól tud esni, viszont – hogy például egy régi lufiizomtestű ismerősömnek a kokszolás mértékére kivetített mondása idézzem, miszerint “ha a kevés jó, a több még jobb” – ide szerintem nem érvényes. Pláne, hogy a Where Did You Sleep Last Night felcsendülő akkordjainak extázisát gyorsan lehűtötték a srácok, merthogy ők a Lead Belly féle In the Pines verziót játszották, de akkor azt még nem tudtuk, hogy van más is, mint a Lanegan/Cobain & Nirvana unplugged & népdal verzió, így My Girl helyett ők a Black Girltől kérdezgették szüntelenül, hogy ugyan ne hazudjon már, inkább mesélje el, hogy hol aludt a múlt éjszaka, ami azért nem ugyanaz.

Egyébként tényleg szívesen megnézném a srácokat, de legközelebb egy önálló bulin, és nem Chris Cornell előtt. (Közben utánanéztem, Fantastic Negrito (!) a nevük. Negritóknak hívják az Ausztrália/Dél-Kelet Ázsia térségében – for your information: Austronezia – élő mélynövésű őslakosokat, de amúgy is van a negritónak egy ilyen “kicsi néger” vagy “négerecske” feelingje a spanyolból, de mondom inkább hagyjuk, mert aztán tényleg nem jön még a környékre sem az Eddie Vedder.)

A koncert, avagy Jesus Chris Pose

Amikor aztán az újra hosszú hajú grunge/metal isten besétált a színpadra, megértettem mindent.

Vannak ugyanis zenészek, énekesek, előadók, akik tök mindegy, hogy hogyan néznek ki, mit vesznek fel, mit mondanak, hogyan énekelnek vagy egyáltalán mit csinálnak. Elegendő megjelenniük a színpadon, és attól a pillanattól kezdve övéké lészen a mindenség és az örökkévalóság hatalmassága. Mentális standing ovation – ha kell, ha nem.

A Before We Disappear/Can’t Change Me/As Hope & Promise Fade kezdés standard a turnén, és az első kettőhöz nem is lehet nagyon mit hozzátenni, minthogy a Cornell szólóéletmű jobb dalai közé tartoznak az eredeti hangszereléssel és így, akusztikus verzióban is. Az As Hope & Promise Fade-nél viszont érdemes megállni egy pillanatra.

A Scream album egyetlen értékelhető kiemelkedően legjobb tétele, a hidden trackként jegyzett, blues-os Two Drink Minimumjáról van itt valójában szó, minimális mértékben módosított szöveggel. Jesus Chris át is keresztelte a dalt a már említett „ahogyan a remény és ígéret elhalványulra”, pedig a Scream album végén pont, hogy ez a szerzemény adta vissza a reménysugarat ahhoz, hogy talán nincs minden veszve. Mármint, hogy Chris ne váljon ilyen fura Justin Timbaland Timberlake szerzetté. Szóval fantasztikus a dal, már a 2011-es Songbookról is az egyik kedvencem, vártam is nagyon, Chris pedig élőben is hozta a magasakat.

És akkor el is kezdtünk megnyugodni: influenza ide, koncertlemondások oda, Mr. Cornell csúcsformában van!

A seattle-i legenda jókedvű volt, folyamatosan sztorizgatott és viccelődött a számok között. Láthatóan nagyon élvezte a bécsi körülményeket, dicsérte a város építészeti remekműveit, a helyszínt, a közönséget. A hetedik sorban ültünk, elég közel a színpadhoz, hogy lássuk: az 51-ik (!) évét taposó legenda még mindig kb. 25-nek néz ki, és bármennyire is alulöltözött (lásd még Sonic Evolution), simán jobban néz ki, mint nagyjából bárki más a generációjából a rockzenei színtéren.

A setlist tételein most nem fogok egyesével végigmenni, de a Temple Of The Dog dalok – Say Hello 2 Heaven, Wooden Jesus, Hunger Strike és a Call Me A Dog részlet – élőben… hááát, még ha akusztikus verzióban is, de egyszerinek és megismételhetetlennek tűntek azok a pillanatok. Sokszor becsuktam a szemem, úgy hallgattam Christ, és persze ember nem volt a teremben, aki a Say Hello 2 Heaven közben ne Andy-re gondolt volna. Azt hiszem, hogy sokan már réges-régen letettünk arról, hogy valaha is élőben hallhatják ezeket az időtlen dalokat. Varázslatos volt!

Nagyon erősek voltak a Soundgarden átiratok (Fell On Black Days, Black Hole Sun, Blow Up The Outside, és a minimál 4th Of July idézet), de különösen a Fell On, mert az azért nem mindig szokott ennyire jól összeállni és a Blow Up, mert az meg valami elképesztően vészjósló és drámai végbe csapott át, köszönhetően Chris loopjainak. Mennydörgött ez a rengeteg klasszikus előadást megélt, csodaszép koncertterem, és akkor először úgy éreztem, hogy Chris az őserejű hangjával, meg azzal ez egy szál gitárral is könnyedén képes lenne romba dönteni a kolosszális falakat.

Audiosingles

Az életműhöz hozzátartoznak az Audioslave dalok is, hatalmas ováció fogadta őket, és még a Doesn’t Remind Me refrénjének magasai is többé-kevésbé a helyükön voltak (inkább többé). Az I Am The Highway meg borítékolható siker volt, és illett is a ráadásba. Én személy szerint nem rajongok különösebben ezért a bandáért, mert bár Chris a sorlemezeken fantasztikusan énekelt, és a másik három zenész alapból akár szimpatikus is lehetne – plusz Tom Morello nyilvánvalóan zseni, a Brad Wilk meg ugye Black Sabbath 13 -, de a szélsőbalos megmondóember szerepükkel nem tudok mit kezdeni.

Persze, az Audioslave dalok jók, az albumok egységesek, haladtak is a srácok valamerre egy ideig, de nekem hiányoznak az összképből azok a megfoghatatlan dolgok, amiktől például a Soundgarden annyira mély és őszinte lehetett. De minden viszonylagos, otthon még a formáció kislemezeiből meg a hivatalos DVD-iből is van a polcon, úgyhogy inkább Audioslave, mint nem, de ha igen, akkor is csak szigorúan Cornell miatt.

Az est fénypontja egyértelműen a Seasons volt. A Singles filmzenealbum egyik legfontosabb tétele (lásd még State Of Love And Trust, Would?), tinédzser éveink himnusza, Chris első hivatalos szólómunkája. Itt azért nem csak nekem lehetett gombóc a torkomban, hanem a közönség Facérokon szocializálódott többségének is. Egy újabb örök érvényű klasszikus a “minden idők” listáról!

Kellemes meglepetés volt még, hogy mennyire jól szólt a You Know My Name unplugged verzióban, amit előzetesen gondolkodás nélkül kihagytam volna egy álomsetlistből, de még inkább a Billie Jean, amitől a világból ki tudnék szaladni, most viszont nem csak hogy működött, de egyenesen lélegzetelállító volt. Tényleg soha nem gondoltam volna, hogy valaha leírom ezt a kifejezést a Michael Jackson dallal kapcsolatban, Chris blues verziójától függetlenül.

 

Feldolgozások

 

Meggyőződésem, hogy az igazán nagy művészeknek semmi szükségük az olcsó népszerűségre. Pláne nem egy olyan életművel rendelkező előadóknak, mint Chris Cornell vagy például a Pearl Jam. Oké, simán el tudom képzelni, hogy egy előadó annyit koncertezik, hogy már unja a saját szerzeményeit, és mondjuk a frissítés miatt mások dalaihoz nyúl. Ez egyes esetekben akár még a hallgatók számára is érdekes lehet. De amikor négyet-ötöt vezet elő?!

 

Engem hihetetlenül bosszant, hogy mondjuk egy Prince dalt – „Mi is ez? Valahol már hallottam. Ezt valami csaj énekli, nem?” – kell végigszenvednem ahelyett, hogy mondjuk setlisten lenne a Times Of Trouble, végigmehetne a Call Me A Dog, a 4th of July vagy bármelyik másik Soundgarden dal, az Audioslave rajongóknak meg mondjuk szólhatna a zseniális Like a Stone vagy a Wide Awake? Most tényleg ezek közül kellett egyet elhagyni a Nothing Compares 2 You miatt?!

 

Nekem az égadta világon semmi bajom, de ezzel együtt egyáltalán semmi dolgom sincsen Prince-szel, aki az elmúlt napok facebookos önvallomásai és ömlengései alapján rajtam kívül nagyjából mindenkinek az életét meghatározó, toplistás kedvence volt. Hol van már ugyebár szegény David Bowie, pár hete még ő birtokolta ezt a státuszt. De Isten ments, hogy bármilyen tiszteletlenséget véljetek ezekben a sorokban felfedezni, Isten nyugosztalja mindkettőjüket. Ez most nem róluk szól. Ha azonban esetleg mégis őket (kizárt), a Beatles-t, Neil Youngot, a Led Zeppelint vagy Bob Dylant akarok hallgatni, akkor beteszem otthon a CD-iket, vagy átkattintok a Spotify-ra, és halleluja.

 

Ha viszont Chris Cornell koncertjére váltottam jegyet, akkor az ő szerzői és előadói zsenije miatt vagyok ott, az ő dalai miatt utazok több száz kilométert, és nem az egyébként inkább vicces cirkuszi mutatványnak tűnő, Chris fürdőszobai inspirációjából született One-ért (a U2 dal a Metallica klasszikus szövegével). Általában is nagyon ritkán hallani olyan feldolgozást, ami legalább az „érdekes” kategóriát súrolja, de hogy jobb nem nagyon van az eredetinél, az egészen biztos! Tisztességes iparos munka – lásd például a Stone Sour We Die Young felvételét – meg kit érdekel, amikor meg lehet hallgatni a valódi inspirációval készült, és ezért valójában reprodukálhatatlan eredeti verziót is?

 

Mr. Cornell mindenesetre rendelkezik némi öniróniával, mert például a Rusty Cage-et Johnny Cash country verziójában, a közönség ütemes tapsával végigkísérve adta elő, és igen, ebben az esetben persze hogy működött a dolog!

 

 

Több, mint egy énekes

A koncert hosszú volt, valahol 2,5 és 3 óra között, ami azért bármilyen akusztikus showból is bőven elegendő lenne. Mivel nekem Chris Cornell – Andy Wood mellett – az egyetemes legnagyobb kedvencem, így nekem simán belefért a dolog (sőt!), de hallottam olyan véleményeket is, ami szerint, ha pár dallal rövidebb a setlist, az talán optimálisabb lett volna. Csakúgy, mint az utolsó szólóalbumnál, a Higher Truth-nál.

Viszont van itt valami, amiről nem nagyon szoktak a CC-vel kapcsolatban írni, és ezt talán gyakrabban is lehetne emlegetni: Chris Cornell ugyanis amellett, hogy korunk egyik legnagyobb énekese, fantasztikus gitáros is. Elképesztő hangolásokban játszott, mindeközben hihetetlenül nehéz dallamokat énekelt. A háta mögött elhelyezkedő hét (!) gitárt folyamatosan cserélgette, és bár a dalok nagy részében szerepet kapó multihangszeres (cselló, billentyűk, mandolin, stb.) zseni, Bryan Gibson sokat hozzátett az összhatáshoz, azért természetesen minden szinten Chris vitte a hátán show-t.

És hogy valami negatívumot is összeizzadjak így a poszt végére: a koncert közben Cornell technikusa állandóan úton volt Chris gitárjaival a színpad és a backstage között, a ki-bejárkálás pedig nem csak idegesítő volt – a mozgással akaratlanul is magára vonta az ember a figyelmet – hanem sokszor kifejezetten illetlenségnek tűnt megzavarni a produkciót a bóklászással. De ez tényleg csak a kákán a csomót dolog.

Chris zsenije és főleg a Seasons megidézése valamint a Temple Of The Dog és a Soundgarden dalok miatt számomra ez a bécsi este egyértelműen az év koncertje volt. Nehezen tudom elképzelni, hogy bármi is überelhetné, talán csak maga a Soundgarden egy önálló koncerttel. Nehéz szavak találni arra, hogy mit veszítettünk azzal, hogy Budapestre nem sikerült elhozni a bulit. A szervezők szerint Chris Cornell még Bulgáriában is több embert érdekel, mint Magyarországon.

Vagy lehet, hogy most az egyszer hatalmasat tévedtek?!


 

Short Report

 

Chris Cornell – Higher Truth Tour
Helyszín: Konzerthaus, Bécs
Időpont: 2016. április 12.

 

Setlist: Before We Disappear | Can’t Change Me | As Hope & Promise Fade | The Times They Are A-Changin’ (Bob Dylan cover) | Nearly Forgot My Broken Heart | Fell on Black Days | Billie Jean (Michael Jackson cover) | Wooden Jesus | Seasons | Don’t Let It Bring You Down (Neil Young cover) | Say Hello 2 Heaven | Blow Up the Outside World | 4th of July | Doesn’t Remind Me | One (U2/Metallica cover) | You Know My Name | Rusty Cage | When I’m Down | Sunshower | Black Hole Sun | Hunger Strike | A Day in the Life (The Beatles cover) | Encore Break | I Am the Highway | Nothing Compares 2 U (Prince cover) |  (What’s So Funny ’bout) Peace, Love and Understanding (Brinsley Schwarz cover) with Call Me a Dog | Josephine | Higher Truth

 

2 hozzászólás

  1. Stardog

    Na erre gondoltam én is, hogy vajon ez a Google-statisztikás módszer nem tévedhet? Olyan még nem volt, hogy valamire sokan keresnek rá, de aztán a beszervezett koncertre meg ***nak eljönni?
    Mert fordítva viszont én eléggé el tudom képzelni a dolgot. Én nem szoktam rákeresni Chris Cornellre a google-ben, a honlapját szerintem még sosem láttam (van egyáltalán?), youtube-on szoktam nézni videókat, koncertfelvételeket, de azokra is legtöbbször relatedből kattintok rá, és nem keresés alapján. De ettől még ha lett volna itt Pesten koncert, tuti kimentem volna. Bécsen is gondolkoztam, de aztán végül ezt így utazással együtt nem tudtam bevállalni. És szerintem elég sokan vannak ezzel ugyanígy, ahogy én.
    Arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy a 30 vagy akár 40 plusszos közönség, akiket leginkább érdekelhet, lehet hogy nem használja annyira az internetet, mint a tizen-huszonévesek (akik között egyébként szintén sokan vannak/vagyunk, akik szeretjük ezt a zenét), hanem inkább otthon hallgatja a lemezeit. De ha megtudja, hogy lesz koncert, biztos rohant volna megvenni a jegyet.
    Az meg már csak a ráadás, hogy Budapest olyan központi helyen van itt a környező országok közt, hogy valószínüleg sok külföldi is eljött volna megnézni Cornellt. Még az sem számít, hogy Bécs és Bp aránylag közel van egymáshoz; egy csomó olyan rajongó van, aki ilyenkor mindkettőre elmegy (mint ahogy az most legutóbb a Monster Magnet esetében is volt egyeseknél, ugye ;D ).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.