“Úgysem lehet elénekelni úgy, ahogyan Chris Cornell csinálja” | Interjúrészletek

Share Button

Még mindig csak keressük a szavakat, próbáljuk megérteni a történteket és visszatérni a normális kerékvágásba, de nagyon nehéz elfogadni azt, hogy Chris Cornell már nincs közöttünk. Jönnek sorra a megemlékező írások, a zenésztársak, újságírók, rajongók, barátok és szimpatizánsok gondolatai sokkról, szomorúságról és a hatalmas, felfoghatatlan veszteségről szólnak. Az elmúlt két évben rengeteg Grungery interjúban szóba került Chris és a Soundgarden zsenialitása. A Chris Cornellről szóló megemlékezéseink első részében a nyilatkozatokból szemezgettünk.

chris cornell bw Chris Cornell (1964-2017)

Lénárd László, a Metal Hammer/HammerWorld Magazin alapító-szerkesztője: „Itthon nem voltak még bent a nagy kiadók akkor [amikor a Metal Hammer Hungarica indult], tehát nem kaptunk albumokat, hogy írjunk róluk, így ezeket megvettük magunknak. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy aránylag gyakran mentünk ki Németországba, Berlinbe, Ausztriába. Akkoriban minden pénzem lemezekre, koncertjegyekre ment el, a Louder Than Love-ot is kint vettem meg bakeliten. Emlékszem, hogy a Soundgardent úgy láttam először Münchenben, hogy a C.O.C. volt az előzenekaruk. Akkor jött ki a Badmotorfinger album, úgyhogy irgalmatlan tömeg volt, alig lehetett előre menni, de engem a C.O.C. érdekelt igazán. Amúgy a Badmotorfinger nagyon bejött nekünk is, Cselő [Cselőtei László, a Metal Hammer/HammerWorld Magazin másik alapítója] a kilenc vagy tíz pontos kritikát írt róla. Abban a zenében ott volt a Sabbath mélyre hangolt riffelése is, plusz ott volt az a klasszikus rock hang. Az egy full metal dolog volt. A Soundgardennek volt rendes múltja, nem a semmiből bukkantak fel, és bár kicsit alternatívabb módon nyomták a metált, de ekkortájt még a grunge kifejezés sem volt használatban.”

Pálinkás Tomi, az Isten Háta Mögött és a Tej frontembere: „Az egyik barátom gyakran vásárolt a Wave lemezboltban, rajta keresztül ismertem meg a Sub Pop kiadványokat. Viszonylag hamar eljutottak hozzám a Tad, és a korai Soundgarden albumok is. A Superunknownt alapból is szerettem, de csak utána hallgattam meg a Badmotorfingert. Ma már azt gondolom, hogy ezerszer jobb az a lemez, mint a Superunknown. Emlékszem, amikor először leesett a Jesus Christ Pose, ez a hétperces monstrum. Mondtam, hogy azonnal tekerjük vissza a kazettát. Újra és újra meg kellett hallgatnom az elejét. Nem is az volt a kérdés, hogy hogy játszhatja azt a részt ott Kim Thayil, hanem hogy hogy jön ki belőle egy ilyen téma?”

Draveczki Ury-Ádám, a Shockmagazin felelős szerkesztője: „Akkor már elkezdtem venni a Metal Hammert, és az összes interjúban az Alice In Chainsről beszéltek, Lars Ulrichtól Glenn Tiptonon át Bruce Dickinsonig tényleg mindenki Chains-rajongó volt. Idővel beszereztem a Dirtöt, a Soundgardentől a Superunknownt, majd a Pearl Jamtől a Tent is. Nagyon rákattantam erre a három zenekarra, és ez azóta is megmaradt, az Alice In Chains meg a Soundgarden esetében gyakorlatilag feltétel nélkül. Ők később sem csináltak olyat, amiben csalódtam volna. Ha a Soundgardent nézzük, a Louder Than Love Led Zeppelin, a Badmotorfinger Black Sabbath, a Superunknown pedig ez a kettő plusz Beatles. A szövegekkel kapcsolatban hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindent értek belőlük, még akár mai fejjel is. De ez így szép: azok gyakorlatilag versek, úgy értelmezed őket, ahogy akarod.”

Vörös András, a Superbutt és az Ørdøg énekese: „1992 tavaszán Sevillában dolgoztam. Álltunk a stadion előtt pár mosogató kollégával, vártuk a Guns N’ Roses-koncertet, de úgy éreztük, hogy még mindenképpen innunk kell valamit. Van ugyan valami előzenekar, de kit érdekel, ráérünk majd bemenni, ha végeztek. Aztán csak később, már Budapesten láttuk, hogy turnén a Soundgarden meg a Faith No More nyitott. Hogy lehettem ekkora barom?! Chris Cornelltől láttam olyat Audioslave koncerten egy nagy fesztiválon, hogy megállt két szám között, és mondta, hogy ’Na jó, most figyeljetek! Énekeljetek bármit, amit akartok, mondjuk valami fociindulót, vagy bármit, amit tudtok, mi rászállunk a hangszerekkel, aztán lesz, ami lesz.’ És a dolog működött, olyan szépen átvezették az improvizációt Like a Stone-ba, hogy öröm volt hallgatni.”

Uzseka Norbert, a HammerWorld újságírója: „Na, az mókás volt. Ott álltam a Népstadionban, az első sorok egyikében, és egy tíz méter sugarú körön belül én voltam az egyetlen, aki ismerte őket. Aztán eltelt három év, és mindenki a Black Hole Sunnal jött. Így utólag azt látja az ember, hogy bennük volt talán a legtöbb kompromisszumkészség, és a legtöbb óvatosság is. Róluk nem igazán hallottuk azt, hogy lóg ki a tű a karjukból. És ezt jól tették.”

 

„A Hangpróbán a legtöbben értetlenül ültek a Temple Of The Dog első albuma hallatán. Már maga a név is meglehetősen furcsa („A Kutya Temploma”), s a muzsika pedig teljesen kilóg a Hangpróba mezőnyéből. Még értetlenebbül néztek a kollégák, amikor megkockáztattam, hogy én ezt érdekesnek, sőt mi több, jónak találom. Valóban nehezen áll rá a fül erre a hangzásra öt teljesen egyforma AOR, és szintén eléggé egyforma német metal és thrash lemezek után. Végre egy más hang! (…) Az énekes pedig embertelenül jó! Hatalmas torkából csak úgy ömlik a feeling – rettenetesen érzi a bluest, a rock n’ rollt.”

 

Szücs László, Metal Hammer H, 1991 június – No.21

 

Uzseka Norbert, a HammerWorld újságírója: Talán mondhatom azt, hogy a mai napig a Temple Of The Dog albumot hallgatom a legsűrűbben. Énekelgetem a Hunger Strike-ot a gyerekeimnek, amikor fürdetem őket, meg hasonlók. Emlékszem Szüts Laci hammeres kritikájára, amiben azt írja, hogy Temple Of The Dog a ’60-as, ’70-es évek zenéje. Értem, hogy neki ez túl retró volt, és akkoriban nem is ez volt pont divat. És teljesen értem azt is, hogy miért írta, hogy neki az a múltja volt. De nekem meg nem. Megláttam a Hunger Strike klipjét, és… azt az eget, hogy ilyen van?!”

Téglás Zoli: „Chris Cornellt személyesen is ismerem, ő egy remek srác. Azért az, hogy a Temple Of The Dog ősszel újra színpadra áll pár koncert erejéig, nagyon nagy dolog. Nincs különösebben érdekes története a megismerkedésünknek, még abban az időszakban futottam vele össze párszor, amikor a Velvet Revolverrel próbáltunk. Duff-fal volt éppen valahol, ő mutatott be neki. A Temple of the Dog lemezt legalább havonta egyszer meghallgatom.”

Matt Vaughan, a West Seattle-ben található Easy Street Records ikonikus lemezbolt tulajdonosa: „Chris egy jó ideje Los Angelesben és Párizsban él, de innen, West Seattle-ből indult, ahol most is beszélgetünk. Nagyon sokat jelent nekem, hogy a Paramount színpadán láthattam őt [a novemberi, seattle-i Temple Of The Dog koncerten]. Ismét megmutatta, hogy mennyire sokoldalú énekes és őszinte barát, és hogy valóban ő Seattle egyik ikonikus és legendás alakja. Jó volt hallgatni, ahogyan Andyről mesélt. Most nem az a Dr. Martens bakancsban fel-alá rohangáló macsó jelent meg a színpadon. Érzelmeket, gyengédséget és alázatosságot is láthattunk.”

Szarka Joseph, a Metal Hammer korábbi újságírója, a Hear Hungary ügyvezetője: „A Soundgarden, a Badmotorfinger, Superunknown, Down On The Upside hármassal nagyon mélyre ment, azok a lemezek nagyon meghatározóak számomra.”

Varga Attila Sixx, az Index újságírója: „Voltak Seattle-ben olyan zenekarok, amik tetszettek. A Queensryche mellett a Soundgardent, a Mother Love Bone-t, a Temple Of The Dogot a mai napig nagyon szeretem. Vagy az eredeti Alice in Chainst. Viszont az utóbbit megnéztem 2009-ben a Pecsában, már az új énekessel, és nekem valami hiányzott belőle.”

Gábor Andris, az Ozone Mama gitárosa: „Számomra a Soundgardent is hangzása illetve a jó dalok teszik érdekessé. A gitáros Kim Thayil hatalmas spíler a szememben. Visszafogott pasas, emellett azonban nagyon jól kezeli a hangszerét, teljesen abszurd hangolásokban játszik. Ettől lesz kissé keleties a zene, és ezt nagyon szeretem a Soundgardenben. Chris Cornell meg egy kiváló énekes. A Badmotorfinger nagy kedvencem, kicsit a Black Sabbath-ot idézi, de mondhatnánk akár metálosnak is. Sokkal jobban tetszik, mint az azt követő albumok. A Jesus Christ Pose riffje pedig már-már speed metalba hajlik, nem is lehet rámondani, hogy az a tipikus grunge nóta.”

Uzseka Norbert, a HammerWorld újságírója: „A Soundgardennel a Jesus Christ Pose volt az első kapcsolatom. Elsőre a Badmotorfingert nem is tudtam végighallgatni, annyira iszonyatosan töménynek éreztem. Ennek ellenére az azonnali rákattanás volt. Később jó volt visszakeresni az azt megelőző albumokat, és rájönni arra, hogy például a Louder Than Love mennyire jó lemez. Egyébként a Superunknownt, a Down on the Upside-ot, és a visszatérő King Animalt is nagyon sokat hallgattam, de ezek már nekem nem jelentettek annyit. Te is kiraktad a Grungery Facebook oldalára valamelyik nap, hogy az egyik legjobb grunge dal a Fell On Black Days, és tényleg. Azt egyszerűen nem lehet kitörölni.”

Mátyás Attila, az F.O. System, a Sex Action és a MAB frontembere: „Különösen három zenekart, a Nirvanát, a Soundgardent, és az Alice in Chainst szerettem. Ezeket a bandákat egyébként a mai napig szívesen hallgatom. A Dirt például nagyon nagy hatással volt rám, akárcsak a Badmotorfinger. Ott volt például a Jesus Christ Pose videója… ilyen borult zene meg klip nem volt korábban az MTV-n. És ez tetszett.”

Jánosi Cicó Szabolcs, a Bedlam és a Nomad gitárosa: „Minden barátom a Soundgardenért volt oda, de Chris Cornell hangját nem tudtam megszeretni. Pedig még meg is néztem őket élőben is, de valamiért úgy sem működött nálam a dolog. A Rusty Cage viszont tetszett, az egy jó dal. Aztán később már sokkal jobban bejött az, amit Chris Cornell az Audioslave-ben csinált.”

Tőrös Balázs, a Sport TV Trash Talk című műsorának NBA szakértője: „Szerintem körülbelül öten vagyunk a világon, akik azt gondolják, hogy Chris Cornell Timbalanddel készült szólólemeze a Scream, valami őrülten jó. Chris Cornell úgy lehetett a dologgal, hogy „basszus megpróbáltam a gitárzenét egyedül, és nem annyira jött be, nézzük meg akkor, hogy mi van, ha nem azt játszok”. A lemez olyan mintha egy mix lenne, mert nincs benne vágás, egybe végig tudod hallgatni az egészet. Ha el tudod engedni azt, hogy a Cornellt hallod, akkor működhet. A Scream félúton van a tánczene és a kúrós zene között, de egy nagyon jó határon. Egyébként nem volt olyan nagy baj, hogy annyira rossz volt a lemez fogadtatása, mert legalább visszakergette őt a Soundgardenbe, a helyes útra.”

Galambos Dorina (River Of Lust, Mrs. Columbo): „Chris Cornell az egyik kedvenc énekesem. Hatalmas hatással volt rám, ő egy zseni! Ha még elmehetnék magánórákat venni valakitől, az ő lenne. Amikor az első lemezünket csináltuk a Mrs. Columbóval, akkor az volt a terv, hogyha már mindenféle dalt rápakolhatunk az albumra, akkor gondolkodjunk abban is, hogy hogyan fűzzük majd össze a különböző műfajokat úgy, hogy ne is hasonlítson az eredetire. Úgysem lehet elénekelni úgy, ahogyan a Cornell csinálja.”

Székely Marci, az Ozone Mama, a Memories’ Garden és a Superunknowns – Soundgarden Tribute énekese: „Igazából akkor kezdtem belemerülni a Soundgardenbe, amikor jött a felkérés Szabó Attis barátomtól, hogy menjek el egy [Superunknowns] próbára és ott ragadtam. Ez egy nagyon bizarr zenei világ, egy borzasztó nagy iskola. Ha valaki azt mondja, hogy rockzenét akar énekelni, akkor próbálja meg elénekelni a Soundgardent. Nem lehet! Én napi szinten küzdök azzal, hogy ezt vagy azt hogy is kellene csinálni, és még mindig nem érzem, hogy jól elő tudom adni azokat a dalokat. Azt gondolom, hogy Chris Cornell énektechnikája az évek során sokkal tudatosabb, koncentráltabb, átgondoltabb lett. Valószínűleg rájött, hogy szép és jó, hogy kiénekeltem azokat a magasakat, de másfél-két órán keresztül egészen egyszerűen nem lehet fizikailag megcsinálni, mert az végtelen nagy koncentrációt igényel. Vagy ott vannak azok a ritmusképletek: hogy hol száll be az ének, hogy mi a fene szól alatta, hogy hol kell belépni legközelebb. Ha meghallgatsz egy Soundgarden szerzeményt, akkor ezt nem érzed. És ez a zseniális benne! Nem azt hallod, hogy ezek a fickók valahogy kínkeservvel eljátsszák a számaikat, hanem azt hallod, hogy ez egy kontrollált káosz, egy kerek egész. Ez a legzseniálisabb bennük!”

Láng Vince, az Amberjack énekese: „Tényleg én vagyok a legnagyobb grunge-rajongó a zenekarban, Pearl Jamen és Stone Temple Pilots-on nőttem fel, Eddie Vedder pedig a legnagyobb példaképem, de ez nem jelenti azt, hogy a többiek – akik hasonlóképpen zenei mindenevők, mint én -, ne ismernék és szeretnék ezt a stílust. Például Nagy Márkó, a gitárosunk, baromira szereti a Soundgardent, és különösen Chris Cornellt.”

Szakácsi Greg, a C.A.F.B és a Sledgeback frontembere: „Gondolhatod, hogy milyen nagy dolog volt az nekem, hogy az egyik kedvenc zenekarom, a Soundgarden egyik tagjának a stúdiójában tudtam dolgozni. És Ben [Shepherd] ott volt a felvételek nagyobbik részében is. Tetszett neki, amit csináltunk, mert még lejött egy-két koncertünkre is. Aztán később a stúdiót sajnos kirabolták, a Soundgarden abban az időszakban éppen nem működött, és attól eléggé megreccsent az ember. Nem csak lelkileg, anyagilag is. Akkoriban rengeteget ivott. Az egyik alkalommal lejött a stúdióban a Matt Cameron. Ő például szintén egy nagyon rendes srác, és Seattle-ben egyértelműen a legnagyobb dobosnak számít. Számtalan, különböző stílusban tevékenykedő zenészt megkérdezhetsz, hogy ki a legjobb dobos Seattle-ben, és mindenki a Matt Cameront mondja. A nagyon nagy sztárokkal, mint például a Chris Cornellel talán már nem lehet összefutni csak úgy.”

Tim Mullen, a Sledgeback dobosa: „Nagyon szeretem Chris Cornelléket. Miután idejöttem a ’90-es évek elején, sokszor játszottam a seattle-i, úgynevezett régi iskolához tartozó bandákkal. Játszottam a Gruntruckkal és a Zeke-kel. De a Soundgarden és a Nirvana pár tagja is eljött megnézni a koncerteket, ahol más formációkkal léptem fel. Imádom, ahogyan Matt Cameron dobol. Azóta kedvelem, amióta először hallottam őt, még a húszas éveim elején. A Soundgardenen kívül ugye játszik még a Pearl Jamben is, akiket nem tartottam túl sokra korábban, de amikor kb. tíz éve Matt beszállt hozzájuk, nagyot nőtt a banda a szememben. Ő egy világklasszis, aki mindenki másnál keményebben dolgozott az elmúlt 30 évben, hogy erre a szintre jusson. Matt Cameron egy igazi bálvány a dobosok világában. A játéka agresszív, ugyanakkor visszafogott is. Pontosan tudja, hogy mit csinál. A stílusunk egyébként nagyon hasonló, az inspirációt a metal adja, de igyekszik jazzes hangzást is belevinni. Váltogatja az ütemjelzést is, nem csak négynegyedben ütemben dobol, hanem hatnyolcadban, hétnyolcadban is. De ő csak egyike a nagy kedvenceimnek.”

Jeff Angell, a Staticland, a Walking Papers, a Post Stardrom Depression és a Missionary Position frontembere: „Megcsináltuk a Walking Papers lemezt, de akkor még nem jött be a képbe Duffnak a Guns N’ Roses újjáalakulás. Szóval, meghívtak [a Mad Season/Temple Of The Dog Benaroya Hall-beli koncertjére], de szerintem akkor még nem tudhatták, hogy elvállalja-e Chris Cornell a felkérésüket, vagy sem. Ezért úgy volt, hogy több számot is én fogok énekelni. Aztán Chris igent mondott, és hát ki vagyok én, hogy az útjába álljak egy ilyen elképesztően jó énekesnek. Az volt különösen jó ebben, hogy én nem igazán ismerem Stone-t és Chris Cornellt, de miután lementek a számaim, mindketten gratuláltak, a nevemen szólítottak, ami meglepett. Szóval, klassz volt, hogy része lehettem ennek, sőt megerősítést, elismerést kaptam ezektől a srácoktól, hogy amit csinálok, az jó. És ennél jobb dolog nem is történhet szerintem egy seattle-i énekessel, hiszen Stone, Chris Cornell és Sean Kinney is látott engem, és olyan érzés volt, mintha sportolóként egy jól sikerült meccs után jöttem volna le a pályáról, és ők mind hátba veregettek volna, és azt mondták volna: Király vagy, ember! Eléggé perfekcionista vagyok, én akarok a legjobb lenni, ami Chris Cornell mellett persze lehetetlen, de akkor is igyekezni kell.”