„A munkának persze mennie kellett, ráadásul hosszú és pörgős nap volt, sok előre egyeztetett programmal. Ennek ellenére folyamatosan ott dolgozott bennem a gyászhangulat. Mekkora hülyeség! Egy 37 éves, két gyermekes családapa vagyok, felelős beosztásban dolgozom, este egy sikerembereket felvonultató üzleti rendezvény meghívott előadója leszek, és mégis egész nap összeszorult torokkal rohangálok Debrecenben, mert egy detroiti hotelben meghalt egy csávó, akit nem is ismertem személyesen. Mint valami tini. Utoljára Kurt Cobain halálakor éreztem ezt, 14 évesen.” Kiss Ákos megemlékezése Chris Cornellről.
Chris Cornell (1964-2017)
Hetek óta csak nézem az üzenőfalat.
A világ – legalábbis az a fele, amelyiket én ismerek – majd’ egy hónapja Chris Cornelltől búcsúzik. Zenészek, zenekarok, mainstream és underground zsurnaliszták, rajongók.
Egy igazi zenészóriás ment el.
A ’90-es években egyszerűen csak ránk ömlött ez az egész, nem tudtuk, de zsigerből éreztük, hogy valami nagyon cool dolog történik éppen Seattle-ben. Akkor már közel egy évtizede állt Chris a Soundgarden élén, mikor a ’90-es évek grunge-robbanásakor megismertük őt. Sosem fogom elfelejteni, amikor 1994-ben először láttam a Black Hole Sun klipjét az MTV-n. Fura mód nem is a zene, hanem a képi világ fogott meg benne elsőre. Mi ez a voodoo-Barbie baba égetés, mi ez a szarkasztikusan túlcicomázott gail, amit egy földöntúli hang kísér?! Nem sokkal később aztán váratlanul a kezembe került egy Popcorn (!) magazin, amibe valamiért bekerült egy németországi Soundgarden koncert beszámolója: „És a sötét tónusú grunge melódiák elárasztották a helyet.” Valahogy így kezdődött a cikk. Ekkor láttam először a grunge szót leírva, pedig akkor már javában a Nirvana és Pearl Jam mánia közepén voltunk.
Chris Cornell és a Soundgarden különbözött mindentől: kicsit érettebb, de egyben nehezen emészthetőbb is volt mindennél, mint amit korábban, kamaszfejjel hallottam. Sokáig a már említett klipes dal, illetve a Singles soundtracken szereplő Birth Ritual jelentette számomra a zenekart. Először a Down On The Upside volt meg, mert ez az egy Soundgarden kazetta volt kapható akkoriban a debreceni lemezboltban. Emlékszem, hogy amikor hazavittem, mennyire kiakadtam, hogy a Black Hole Sun nincs rajta a szalagon. Nem tudom, hogy vannak más kiadványai is a ‘Gardennek, nem volt még internet, hogy utána lehessen nézni a zenekarok diszkográfiájának. Kis fáziskéséssel, némi utánajárással aztán megszereztem a Superunknownt, a Badmotorfingert és a többi lemezt is. És persze nem sokkal később megismertem Andy Wood legendáját és a Temple of the Dogot is.
Évek múlva aztán Chris elhagyta a komfort zónát, és mert mást csinálni – még ha nem is értékelte ezt mindig a külvilág. Őt nem kötötték holmi stílusok és skatulyák: metálban, grunge-ban, rockban és popban is alkotott, de nem csak önmaga számára: a korai éveitől fogva rengetek zenekart producelt, olyanokat, mint például Screaming Trees, a mikrofonnál egy másik legendával, Mark Lanegannal az élen. Érdekes, hogy Chris életművének említésekor a filmzenékről valahogy kevesebb szó esik, pedig ott van például a Live to Rise című dal, az akkoriban több, mint egy évtizede parkolópályán lévő Soundgarden visszatérése, gyermekkorom hőseinek a világ megmentéséhez használt aláfestő zenéjeként. Marvel, Bosszúállók, Amerika Kapitány, Vasember, Hulk és Chris Cornell?
Ennél nagyobb menőség nem volt, és nem is lesz már sosem!
Felmérni is több napos munka lenne, hogy ez a zseniális énekes milyen zenei hagyatékot hagyott hátra. Ha a Grungery hasábjain méltó emléket akarnánk állítani ennek a példátlanul gazdag életműnek, akkor valószínűleg ebben az évben már semmi másról sem írnánk.
Pedig milyen jól indult május 18-a!
Készítettem a Grungery főszerkesztőjének egy meglepetést, kora reggel elbattyogtam vele a postára, és kajánul vigyorogtam a bajszom alatt, hogy hogy meglepődik majd a világ vélhetően egyetlen grunge rajongó focistája, ha megkapja majd másnap a csomagot.
Az első sokk akkor ért, mikor az irodába érve felnyitottam a laptopot, rögtön üzenet jött: Csende Gergely, a Nyolcadikosok dobosa átküldte a halálhírt. Először azt hittem, hogy hoax, de pillanatok alatt elárasztotta a közösségi médiát a hír. A munkának persze mennie kellett, ráadásul hosszú és pörgős nap volt, sok előre egyeztetett programmal. Ennek ellenére folyamatosan ott dolgozott bennem a gyászhangulat. Mekkora hülyeség! Egy 37 éves, két gyermekes családapa vagyok, felelős beosztásban dolgozom, este egy sikerembereket felvonultató üzleti rendezvény meghívott előadója leszek, és mégis egész nap összeszorult torokkal rohangálok Debrecenben, mert egy detroiti hotelben meghalt egy csávó, akit nem is ismertem személyesen. Mint valami tini.
Utoljára Kurt Cobain halálakor éreztem ezt, 14 évesen.
Délután aztán elkezdtek szállingózni a hírek az öngyilkosságról. Írtam Gábor Andris barátomnak, az Ozone Mama gitárosának: hé haver, mit olvastál, egész nap menetben vagyok, nincs idő netezni. Andris válasza hihetetlennek tűnt: „valószínűleg öngyilkosság, de sok ellentmondásos hír kering a neten”. Öngyilkosság? Egy harmonikus családban élő sikeres és elismert ember miért lenne öngyilkos? Mert nem csupán Chris dalait, hanem a médiamegnyilvánulásait, az üzleti döntéseit, a magánéletét, azaz az egész személyiségét áthatotta a finom és elegáns intelligencia. Nem egy „drogsztár” típus volt. Még annak ellenére sem, hogy élete nehezebb szakaszaiban megvívta a maga harcát az alkohollal és a bódító szerekkel. Félek, hogy a valóság már sosem derül ki.
Május 18-án a seattle-i grunge szcéna nem csak egy meghatározó zenészét veszítette el, hanem azt az embert, aki már a ’80-as évektől fogva vezetője és egyben támasza volt a helyi zenészközösségnek. Fura nap volt: siker, kudarc, vidámság és szomorúság. Pont olyan szeszélyes és változékony, mint a seattle-i időjárás. „Csak” közben az égi supergroup bővült egy fővel. A nagy grunge négyes énekesei – Eddie Vedder kivételével – mind itt hagytak minket.
Elment az egyik legendám. Nem lesz már pipa a bakancslistán a Soundgarden felirat mellett. Nem tehetek mást, csak azt, hogy valahogy megpróbálom elengedni őt.
Talán most más értelmet kap az „I’m still alive”.
