SEATTLE | 17/10/2018 | 23:09

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

A fenyvesben – Mark, Kurt és a Where Did You Sleep Last Night?

Kategória: Dal Szerző:

Szerencsés utóélete van egy népdalnak, ha nemcsak lejegyzik, hanem újra és újra fel is fedezik. Így marad a közös emlékezet állandó része, így válhat akár könnyűzenei elemmé is. Ritka eset, hogy utóbbiként ismertebb, mint eredeti valójában. Ez az írás éppen egy ilyen esetet mutat be – természetesen a grunge korszakán keresztül.

Mark Lanegan, Kurt Cobain, Leadbelly (montázs: grungery.hu)

Black girl, black girl, don’t lie to me
Where did you stay last night?
I stayed in the pines where the sun never shines
And shivered when the cold wind blows”

Ez a négysoros amerikai népdalszöveg 1917-ben Kentuckyban jelent meg először nyomtatásban. Egy brit kutató, bizonyos Cecil Sharp az Appalache-hegység déli területein végzett népdalgyűjtő munkájának köszönhetően adhatta közre. A kiadványon olvasható a mű a címe is: In the Pines (A fenyvesben).

Mire a dalt kilenc évvel később, 1926. április 17-én egy Dock Walsh nevű zenész segítségével fonográf hengerre is felvették, a szöveg jelentősen átalakult: nemcsak eltűnt a megszólítás (Black girl”), de a mű kiegészült például egy vonatról szóló résszel (the longest train I ever saw”/A leghosszabb vonat, melyet valaha láttam”) és egy olyan versszakkal is, amelyben a lány vonatszerencsétlenség áldozata lesz (Her head was caught in the driver wheel, her body I never could find” / A feje a vonatkerekek közé akadt, a testét sohasem találták meg”). Népzenei kutatások szerint két különálló dalból lett egy: a The Longest Train című népdalt az In the Pines-ba olvasztották.

Utóbbit – egészen az első rögzítésééig – a szájhagyomány őrizte és alakította, azonban e természetes folyamat különböző szakaszairól nehezen lelhetőek fel adalékok. 1926-tól kezdve viszont egyre szélesebb körben vált ismertté, egyre több zenészt ösztönzött további feldolgozások elkészítésére. Judith McCulloh népzenekutató 1970-ben megjelent disszertációja szerint az In the Pines (máshol Black Girl vagy Where did you sleep last night?) címeken is ismert dalnak mintegy 160 különböző változata jelent meg. Csupán a folklegenda, Leadbelly készített belőle vagy féltucat, egymástól némileg eltérő változatot. Rajta kívül feldolgozta még Joan Baez, Bob Dylan, Bill Monroe, a Grateful Dead, a popénekes Connie Francis, a dzsessz szaxofonista Clifford Jordan, és még sokan mások.

Hosszú időnek kellett eltelnie, mire két seattle-i grunge zenész, Mark Lanegan és Kurt Cobain felvette először közös, majd saját repertoárjába. Ez ugyan a dal kultúrtörténetének csak az egyik fejezete; jelen cikk ennek a folyamatnak néhány kimerevített pillanatát szeretné felmutatni: a képsorozatból pedig kitetszhet, ahogyan a ’90-es években a népdalból világszerte ismert könnyűzenei dal lett.

1989 augusztusában, amikor a Nirvana még éppen csak hírnevének megalapozásán dolgozott, a Screaming Trees pedig már három lemezt is rögzített, a zenekarok frontemberei, Kurt Cobain és Mark Lanegan kísérletet tettek egy közös zenei album elkészítésére. Ennek egyik legfőbb célja – az örömzenélésen túl – az volt, hogy Leadbelly munkássága előtt tisztelegjenek. Kurt és Lanegan már hónapok óta dalokat írtak egymásnak, sőt, össze is jártak próbálni, találkozóik viszont inkább azzal teltek, hogy a folkzenész iránti rajongásukról beszélgettek. Az ötlettel fel is keresték a Sub Pop Kiadó főmunkatársait, Jack Endinót és Jonathan Ponemant. „Első próbánkat kizárólag a Leadbellynek kellett szentelnünk. Kurt és Mark is hozott magával Leadbelly-kazettát, azokat hallgattuk” – emlékezik vissza Poneman, a Sub Pop Records társalapítója.

 „Mark és Kurt összejött” – mondta Jack Endino, a Sub Pop lemezkiadó producere. „Azt hittem, részegek (…), egy rakás számot írtak, és ez teljesen lázba hozta őket, majd azt mondták Jonathannek: „Hé, közös albumot tervezünk!”, aztán pár nap múlva jöttek, hogy: „Megpróbáltunk írni néhány számot, csak nem emlékszünk, hogyan kell játszani őket, mert nem vettük fel. Helyettük akkor felveszünk néhány Leadbelly-számot.” A már meglévő anyagra Endino – munkacím gyanánt – ezt írta: Screaming Nirvana, ám a formáció végleges neve The Jury lett.

Elsőként a Where Did You Sleep Last Night? című dalt rögzítették, amely az In the Pines feldolgozása volt. Lanegannek állítólag megvolt az eredeti kópiája a szám azon változatának, amelyet Leadbelly rögzített 1944-ben. „Apámtól kaptam gyerekkoromban. Tanító volt, és az egyik iskola padlásán talált egy dobozt tele régi bluesfelvételekkel.” Leadbelly feldolgozásai közt vannak tempósabb és lassabb változatok is. Jelen dalt valószínűleg az utóbbiak inspirálták.

A Leadbelly-felvételekért mindketten rajongtak, nehezen is nyúlhattak hozzá, mégis sikerült teljesen egyedivé, grunge-ossá alakítaniuk: a szám gerincét az ének mellett elsődlegesen a basszusgitár (illetve a dob) adja, ez játssza ugyanazt a témát végig, szinte mantraként négy teljes percen keresztül. A háttérben szóló gerjedő elektromos gitár (Cobain) mindezt feszültséggel teli, egyre jobban feltorlódó zajként egészíti ki. A dalt Mark Lanegan énekli (két sávban felvéve): nyugodt, mély hangon kezd, majd fokozatosan kilép ebből az előadásmódból, hangmagasságát és hangerejét is megváltoztatja. Az érzelmi csúcspont 2:39-nél kezdődik, itt Lanegan hangja mellett jól ki lehet hallani Kurt Cobain jellemző, rekedtes ordítását, noha a két hang szinte együtt (vagy egyként) szól. Az utolsó egy percben leginkább már csak a hangszerek kísérik a hallgatót a záró grunge összhangzatig. Mindezeknek köszönhetően a korábbi népdal agresszívabb, nyersebb hangzású dal lett, melyben elegyedik a szelídség és a végzetszerűség. [Található utalás arra, hogy Lanegan apró módosításokat végzett a dalszövegen, de hogy mihez és melyik változathoz képest, nehezen azonosítható be – B.M.]

Az első felvétel mámora után ugyan még felvették a Grey Goose, az Ain’t it a Shame, és a They Hung him on a Cross című dalokat, ám a projekt ezen a ponton megakadt. S míg a Where Did You Sleep Last Night? felkerült Lanegan első szólóalbumára, az utóbbiak csak jóval később, a Nirvana 2004-es posztumusz lemezére, a With the Lights Outra. Hogy a tervezett lemez pontosan miért nem született meg, azt Charles R. Cross Mennyeknél súlyosabb – Kurt Cobain életrajza című könyvében így magyarázza: „(…) Mikor azonban a csapat augusztus 20-án bevonult Endinóval a stúdióba, a terv füstbe ment. – Mark és Kurt egyaránt annyira tisztelték egymást, hogy egyikük sem akarta megmondani a másiknak, mit csináljon, sőt még javaslatot sem tettek arra, mit hogyan kellene csinálni. (…) Egyikük sem akarta magára vállalni a döntéshozói szerepet. (…) A két énekes még abban sem tudott dűlőre jutni, hogy melyikük énekeljen egy-egy dalt. Végül nekiálltak az »Ain’t It a Shame«, a »Gray Goose« és a »Where Did You Sleep Last Night?« című Leadbelly-számoknak, de egyiket sem fejezték be, és a lemez sosem készült el. Kurt időközben elutazott Portlandbe egy másik nem Nirvana-ügyben.”

Hát ez nem jött össze.” – Amikor Poneman látta, hogy a két énekes nem boldogul a tervvel, felvetette, mi lenne, ha inkább szólóalbumot készítenének. Kurt Cobain úgy érezte, van elég tennivalója: első lemezük és turnéjuk után új számokon dolgozott következő albumukhoz, készült a portlandi útra, és még mindig a Nirvana tökéletes dobosát kereste. Mark Lanegannek viszont tetszett az ötlet, hogy csinálhasson valami egészen mást is, mint a Screaming Trees. Nem tudtam gitározni, viszont volt néhány dalszöveg-ötletem a Trees számára – amelyeket korábban már leírtam, most viszont picit alakítottam rajtuk, hogy személyesebbé váljanak.” A lemezcég ajánlata ráadásul anyagi szempontból is előnyösnek hangzott számára, ezért úgy döntött, belefog. Volt egy Mel Bay akkordos könyvem, és a napjaim végére (…) általában született egy-egy dallam. Ezek jártak a fejemben hazafelé a buszon. Amikor hazaértem, nyomban nekiláttam, hogy megtaláljam a hozzájuk passzoló akkordokat. (…) Kitartóan dolgoztam rajta, már csak anyagi okokból is, de azért örülök, hogy elkészült.

Egy másik interjúban a The Winding Sheet című albuma kapcsán Lanegan meséli: számkezdeményeit ugyan ő maga „tákolta” össze, de szüksége volt további segítségre. A nyersanyag megmunkálásában oroszlánrésze volt Mike Johnson (Dinosaur Jr.) zenésznek: „Aztán amikor megvoltak ezek a számok, Mike átjött hozzám, és írt hozzájuk intrókat, outrókat, középrészeket… szóval minden mást, ami az ének mellett egy számhoz kell [nevet]. Aztán persze később finomítottunk rajtunk zeneileg, én még írtam hozzájuk szöveget, énekeltem. És ez sokszor így volt. Ő az egyik kedvenc zenészem.” És noha szóló projektnek indult, az album elkészültében – Lanegan és Johnson mellett – közreműködött még Kurt Cobain (gitáron és háttérénekesként), Krist Novoselic (basszusgitáron), Jack Endino (basszus- és elektromos gitáron), Mark Pickerel (dobon) és Steve Fisk (billentyűn). Ezért talán célszerűbb nem szólóprojektről, inkább bandafüggetlen-projektről beszélni. Az új számok mellett felkerült az albumra a korábban Cobain és Novoselic közreműködésével felvett Where Did You Sleep Last Night? is.

A végleges anyag bizonyára meglepte azokat a rajongókat, akik a Screaming Trees lemezeit ismerve valami jóval hangosabbra, keményebbre, energikusabbra számítottak. Ehelyett Lanegan és társai olyan lemezt készítettek, amelyre nem a grunge „nyers ereje”, hanem természetessége; nem minimalizmusa, hanem visszafogottsága jellemző. A mértéktartó hangszereléssel felvett, túlnyomóan akusztikus dalokból álló lemez legtöbbször kerüli az új irányzat harsányságát, mégis magán viseli az akkori seattle-i vidék és életérzés esszenciáit. Ez a lecsupaszított anyag személyes és bensőséges; megmutatta Lanegannek a Screaming Treesből alig ismert érzékenyebb, sebezhetőbb és visszahúzódóbb oldalát, amely ugyan a későbbi albumain is meg-megmutatkozik, de talán itt a leginkább.

*

„Amikor Seattle-be költöztem, hogy csatlakozzam a Nirvanához, Krist Novoselic tacomai szállásán laktam. Krist hat láb magas, a feleségével élt kis tetőtéri lakásukban. Három hét után udvariasan megkérdezte: »Akarsz Kurttel lakni Olympiában…?« Néhány hét után Kurt azt mondta: »Menjünk be este Seattle-be! Egy banda fog játszani, mi pedig alhatnánk a barátom, Dylan házában.«

Másnap reggel a kanapén ébredtem. Velem szemben egy srác ült egy széken, cigarettázott, és csak nézett rám.

Köszöntem neki: »Helló!«
Mire ő: »Ki a fasz vagy te?«
»Én vagyok Kurt új dobosa, Dave.«
»Óh!«

Ez volt Mark Lanegan. Odáig nem is hallottam sem a Screaming Trees, sem a srác zenéjéről, de elkezdtünk beszélgetni. (…) Kurt pici lakásának teljes lemezgyűjteménye három albumból állt: egy Devo felvételből, egy Divine single-ből és Lanegan első szólóalbumából, a The Winding Sheetből. Annak a nehéz, hideg, esős téli időszaknak, amelyet ott töltöttem Olympiában, a Nirvana új tagjaként, nem is lehetett volna megfelelőbb aláfestő zenéje, mint ez. A hangja, a hangszerelése, a dalok, a szövegei… micsoda gyönyörű album. (…) Megváltoztatta a zenehallgatási szokásaimat. (…) Kurt felnézett Markra. A The Winding Sheet óriási hatással volt az Unplugged koncertünkre. Ahogy a Nirvana hangszerelte a Where Did You Sleep Last Night? című számot, az ennek az albumnak köszönhető. Van rajta egy másik dal is, amiben Kurt és Krist is játszott, (…) a Down in the Dark. Ahogy hallgattam Kurtöt a háttérben vokálozni, az annyira különbözött a Bleach-től. Arra gondoltam, mennyi minden vár még hármunkra. Izgalmas volt belegondolni abba, mit vihetünk mi véghez együtt.”

*

„Megnéztük a korábbi unplugged műsorokat, de a legtöbbjét nem szerettük, mert a zenekarok rockshow-ként fogták fel a dolgot – mintha a Madison Square Gardenben adnák elő a nagy slágereiket, csak akusztikus gitáron” – emlékezett vissza Dave Grohl a Nirvana egyik legfontosabb koncertjének előkészületeire. A zenekar – a műsor összeállításakor – három feltételt szabott az MTV-nek:

1. A meghívott vendégeik a Kirkwood-fivérek („Fütykös-testvérek”) lesznek [Laneganre is számítottak, neki azonban volt már arra az estére fellépése, ezért nem tudott jelen lenni – B.M].

2. A legismertebb dalok (mint a Teen Spirit vagy a Heart-shaped box) helyett inkább feldolgozásokkal egészítik ki azt a nyolc számot, amelyet biztosan előadnak.

3. Végül pedig nem akarták, hogy ez az unplugged hangulatában és hangzásában a korábbiak sorába illeszkedjen. Lanegan első albuma pedig ehhez kiváló ihletadó forrásként szolgált: legyen az előadásmód visszafogott, egyszerű és tiszta, mint a The Winding sheet dalai. Az Unplugged nemcsak egy koncert, hanem egy megkülönböztetett alkalom, ünnep, amikor a zenekar saját munkásságát lemeztelenítve mutathatja meg a közönségnek. Érthető, ha a korábbi koncerteken dühösebb, nyersebb külsőt mutató Nirvana most e kitárulkozás okán kiszolgáltatottnak érezte magát, és kétkedve nézett az est elé: vajon így, csupaszon is megállják-e a helyüket ezek a dalok, értékelhetőek, szerethetőek maradnak-e?

A zenekar tagjai idegesek voltak. A próbák is feszült légkörben teltek, és rendszerint pocsék eredménnyel végződtek. Ráadásul a teljes műsort soha sem sikerült eljátszaniuk. Amikor pedig már minden balul sült el (vagyis a felvételt megelőző napokban), Kurt Cobain és Dave Grohl (egymástól függetlenül) bejelentették, hogy nem lépnek föl. A fenyegetőzés ellenére mindketten megjelentek az előadáson, de feszültek voltak. Kurt arckifejezése leginkább egy temetkezési vállalkozóéra emlékeztetett, ami illett is az alkalomhoz, mivel a díszlet egy hátborzongató fekete misét idézett. Kurt ábrándos liliomokat, fekete gyertyákat és egy kristálycsillárt javasolt. Mikor az Unplugged producere, Alex Coletti megkérdezte: „Úgy érted, mint egy temetésen?”, Kurt azt felelte, hogy pontosan erre gondolt. Tizennégy számból álló műsort állított össze, amelyből hat átirat volt; a halál a hat számból ötben szerepelt.”

A műsor utolsó száma előtt némi bizonytalanságot lehetett érezni. Grohl kérdőn tekintett társaira, és megkérdezte tőlük, melyik számmal fejezik be. „Sliver?” Majd ki-ki bedobott egy ötletet, amibe a közönség is beszállt, mire egy valóságos kívánságkosár vette kezdetét. „Teen Spirit!” „Rape me!” „Drain you!” „Jeremy, play Jeremy!” Mindezt – megelégelve a kialakult bohózatot – végül Kurt zárta rövidre: „Basszátok meg, ez az est utolsó száma.” Nevettek.

Nem várt választás volt a Where Did You Sleep Last Night?, mégis tökéletes megkoronázása lett a koncertnek. A szöveg és a dallam önmagában is balladai, és megvan benne a Nirvana nyers ereje és a letisztultságra való törekvése. Biztos, hogy a dal előadása önmagában is óriási siker lett volna, de a tény, hogy a lemez az énekes tragikus halála után jelent meg, más megvilágításba helyezte a befogadását: nemcsak felértékelte a Leadbelly-feldolgozást, hanem egy beteljesülését elérő ember búcsúdalává is vált. A számot lehunyt szemmel énekelte, s amikor megtört a hangja, a jajgatásból elemi üvöltésbe csapott, amely úgy tűnt, sosem ér véget. Lenyűgöző volt. Amikor lejött a színpadról, egy újabb veszekedés várta az MTV stábjával, akik ráadást akartak. Kurt azonban tudta, képtelen lenne felülmúlni azt, amit eddig csinált.”

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Dal

A LAP TETEJÉRE