SEATTLE | 16/11/2018 | 18:19

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

Ez volt Andy – Toni Wood interjú

Kategória: Interjú Szerző:

“Írt egyszer egy dolgozatot, az utolsót a gimnáziumban. A tanára egyébként is kedvelte és ötöst adott neki. A fogalmazásában ezt írta: ‘Nekem nem kell egyetemre mennem. Tudom, mihez fogok kezdeni. Híres leszek. Rocksztár leszek. Utána meg lehet, hogy lesz egy beszélgetős műsorom. Meg fogom csinálni. Aztán, amikor már híres leszek, visszajövök, hogy megköszönjem nektek.’ Annyira édes volt” – meséli Toni Wood legkisebb fiáról, Andyről. A Malfunkshun, majd a Mother Love Bone frontembereként megismert Andy Wood fájdalmasan fiatalon, 24 évesen hunyt el. A Mother Love Bone énekesének édesanyja, Bainbridge Island-i otthonában fogadott, hogy meséljen Andyről a Grungery olvasóinak. Nagyinterjúnk.

 Toni Wood, Bainbridge Island-i otthonában (Fotó: Pintér Miklós)

Szobor Andynek

Hallottam a nagyszerű hírt, hogy végre szobrot állítottak Andynek!

Igen! Micsoda nap volt! Olyan nap, amire emlékezni fogok, amíg csak emlékezni tudok. Van egy barátom, Andy rajongója, gyakran meglátogat. Dustinnak hívják. Egy kedves fiatalember, és imád mindent, ami Andyvel kapcsolatos. Még engem is, és folyton azt mondogatja, „Kell egy szobor. Andynek kell egy szobor. Megérdemel egy szobrot. Állítanunk kell egyet valahova.”  Nos, küldtem is neki egy üzenetet: „Kiverheted a fejedből a szobrot. Megvan!”

Hogyan történt?

Itt üldögéltem tegnapelőtt este, amikor egy nagy autó állt meg a ház előtt. Még mondtam is magamban: „eltévesztetted a házszámot”, és akkor megláttam Nicole Vandenberget [Nicole a seattle-i Vandenberg Communications, a Pearl Jam kommunikációs ügynökségének tulajdonosa]. Felszaladt a lépcsőn, és azt kérdezte: „Tudod, hogy ma nyílik a kiállítás, ugye?”. [A Pearl Jam Home and Away kiállítása a seattle-i Museum of Pop Culture-ben.] Mondtam neki, hogy „láttam a hírt online és még el is tűnődtem, hogy vajon lesz-e ott valami Andyről”, mire azt válaszolta: „Már hogyne lenne”. Erre én: „Nos, jó; az jó.” Erre ő: „Nem, Toni. Ez tényleg nagy durranás lesz. El kell jönnöd, megnézni. És Stoney [Stone Gossard, a Pearl Jam ritmusgitárosa] is a lelkemre kötötte, hogy nem mehetek vissza nélküled.” Úgyhogy tegnap elvittek kocsival, Stoney kijött elénk, együtt sétáltunk át az elsötétített termeken, míg végül, a kiállítás végén megláttam Andy arcát. „Ó, Istenkém!”- gondoltam magamban, és a szívem majd kiugrott a helyéről. Szóhoz sem jutottam.  Még most sem találok szavakat. Azaz jó, most találok, de mindegy. Nagy nap volt ez számomra. Olyan öröm, hogy az emberek nem felejtik el ezt a srácot. Nem is lehet elfelejteni. Ő tényleg felejthetetlen. Hát, így történt.

Említette, hogy Stone Gossarddal találkozott. Jeff Ament is jelen volt?

Igen, Stoney az ajtóban várt, végigkísért az összes termen, és ahogy besétálunk egybe, láss csodát, ott van Jeff. Szeretem Jeffet. És a feleségét is, a gyönyörű kis feleségét. Szóval, később elmondták nekem, hogy ők adtak megbízást a szobor elkészítésére. És aztán beszéltem a szobrásszal is, aki azt mondta, hogy miközben készítette a szobrot, végig az volt az érzése, hogy Andy ott áll a válla fölött és helyeslően hümmög. A szobor… egyszerűen… ragyogó. Őt ábrázolja, ahogy kitárt karokkal áll az Olympuson. Miután hazajöttem, végiglapoztam a fényképeit baba korától kétéves koráig. Kétéves volt, amikor átköltöztünk Seattle-be, az ország másik végébe. A testvérei, Kevin és Brian, öt- és hatévesek voltak, amikor együtt átautóztuk az államokat. Útközben megálltunk a Rushmore-hegynél. Kiszálltunk az autóból, és elsétáltunk a kilátó teraszhoz. Andy szemügyre vette a nagy elnököket, aztán arrébb szaladt, széttárta a kis karjait, és azt mondta: „Isten áldja Amerikát!” Erre mindenki tapsolni meg kiabálni kezdett!” Csak két éves volt. Látni lehetett, hogy valami megváltozott benne. Mintha azt mondta volna: „Ó! Ez tetszik nekem!” Szerette látni, ahogy felragyog az emberek tekintete, amikor valami jót csinál. És onnantól ezt is csinálta az élete hátra lévő részében. Ragyogást vitt az emberek tekintetébe. Imádnivaló srác volt.

Azt hiszem, Andy erre született.

Ó, igen. Írt egyszer egy dolgozatot, az utolsót a gimnáziumban. A tanára egyébként is kedvelte és ötöst adott neki. A fogalmazásában ezt írta: „Nekem nem kell egyetemre mennem. Tudom, mihez fogok kezdeni. Híres leszek. Rocksztár leszek. Utána meg lehet, hogy lesz egy beszélgetős műsorom. Meg fogom csinálni. Aztán, amikor már híres leszek, visszajövök, hogy megköszönjem nektek.” Annyira édes volt.

Andy volt a harmadik fia. A család legfiatalabb tagjaként, nem lehet, hogy úgy érezte, többet kell letennie az asztalra?

De, lehet, igen. Ugyanakkor viszont az első gyereknél nagyon komolyan veszi az ember a szülőséget. Aztán Brian után egy éven belül megszületett Kevin is. Vele is nagyon komolyan vettük a dolgot. Aztán, mikorra már Andyre került a sor, sokkal lazábbak voltunk. Igazi anyának Andyvel éreztem magam először, mert a másik kettővel még csak tanultam annak lenni.

 Andy Wood szobra a Pearl Jam kiállításon (Fotó: Pintér Miklós)

“Hé! Gyere ide! Van itt neked egy hely.”

Andy Columbus-ban született, Mississippi államban. Miért költöztek Washingtonba?

Dave, a férjem, állást kapott Seattle belvárosában, a Légierő toborzójaként. Bainbridge-be költöztünk, mert onnan még kényelmesebben lehet Seattle-t elérni. Szóval, így kerültünk ide. Ez volt az első igazi alkalom, hogy otthont teremthettem a fiúknak. Máshol soha nem érezhették magukat igazán otthon, mert pár évente mindig költözködtünk. Búcsúzni kellett a barátaiktól és újrakezdeni az egészet elölről.

Az egész család nagy zenerajongó. Ön milyen zenéket hallgatott akkoriban?

A kedvenc zeném az R&B volt. De mindenféle zenét hallgattam, és a srácokat is rávettem, hogy hallgassák. „Gyertek, ezt hallgassátok! Gyertek, ezt hallgassátok!” – mondogattam. Még countryt is hallgattam. Az apjuk nagyon szerette a countryt. Például Willie Nelsont. Én akkoriban nem szerettem Willie Nelsont, de mára megszerettem.

Mit gondol, miért kezdett mindegyikük zenélni?

Andy szerette Elton Johnt. Nem engedte, hogy a tény, hogy Elton John nyilvánosan beismerte melegségét, megváltoztassa a hozzáállását, annak ellenére, hogy az apja ellenezte a homoszexualitást. Andy úgy volt vele: „És akkor mi van? Szeretem. Nem számít, hogy mit csinál az ágyban, ez engem egyáltalán nem zavar.” Még csak hatéves volt, de nem hagyta, hogy mások megingassák az ízlésében. Mindig tudta, mit helyes mondani, mit helyes tenni, és kedvesen bánt az emberekkel. Engem is kedvességre tanított. Néha kijavított, és rám szólt: „Anya, ne, ne mondd ezt! Nem szép ilyet mondani”. És így elkezdtem figyelni arra, hogy mikor mit mondok a kicsi fiam előtt.

Úgy tűnik, melegszívű ember volt, és mindenki szerette őt.

Igen. A gimnáziumban egyszer megállít egy hölgy, és azt mondja: „Már vártam, hogy megismerhessem. El kell magának mondanom, hogy a lányom egy mimóza volt. Vagy mint egy csiga, aki soha nem bújik ki a házából. Olyan rettenetesen szégyenlős volt, hogy ez szinte megbénította. Az új gimnáziumában 13-14 évesen egyáltalán nem vegyült a többiekkel. Aztán Andy egyszer meglátta őt, és együtt lógott vele a folyosón, bemutatta mindenkinek, aki arra járt, és a szárnyai alá vette. Csupán kedvességből.” A szobrász tegnap meg azt mesélte nekem: „Üldögélek egy kávézóban, amikor befut egy régi jó barátom, és azt kérdezi: »Hahó, min dolgozol mostanában?« »Andy Wood bronzszobrát csinálom« – mondom neki. Mire a srác: »Andyvel együtt jártunk gimnáziumba. Félénk kölyök voltam. Épp csak elkezdtem a gimnáziumot, és egyik felszálltam a buszra, amin Andy is ült. A buszon mindenki kifejezéstelen arccal bámult rám, ami rettentően nyugtalanná tett, de Andy azt mondta: »Hé! Gyere ide! Van itt neked egy hely.« És elmesélte, hogy milyen kedves volt vele. Azt is hozzátette: »Soha nem felejtem el őt. Nagyszerű ember volt«.”

Toni Wood és Cooper (Fotó: Pintér Miklós)

„Hé, rocksztár akarok lenni”

Kevin és Andy nagyon korán kezdtek el zenélni. Andy tizennégy éves volt, amikor megalakították a Malfunkshunt.

Igen. Kevin elvitte egy rock koncertre, már nem emlékszem, ki játszott, de ahogy nézték a koncertet, Andy a könyökével oldalba vágta Kevint, és azt mondta: „Hé, rocksztár akarok lenni”. Mire Kevin: „Én is”. Hazajöttek, és alapítottak egy zenekart. Dave Rees [a Malfunkshun első basszusgitárosa] a mai napig nevet azon, hogy kezdődött az egész: Andy azt mondta neki: „Dave, te fogsz basszusozni, én meg majd mindent megszervezek.” Erre Dave: „Andy, de hát én nem is tudok basszusgitározni”. Andy válasza: „Ó, az nem számít!” Szóval, az elején csak zajongtak, amiből a végén aztán zene lett.

Mikor döbbent rá először, hogy ez már több mint hobbi, és valami jó is kisülhet a dologból? Hogy Andyből rocksztár lehet? Mikor jött el az a pillanat?

Volt egy szabadtéri rock koncert itt Bainbridge-ben, egy eperföldön, a semmi közepén, ahol felléptek. Természetesen én is elmentem. Aztán látom, hogy Andy felmegy a színpadra és rögtön uralta azt. Egyszerűen megkövetelte a figyelmet. Különös volt. Mindenki abbahagyta, amit csinált, az álluk leesett és csak nézték. El voltak tőle ragadtatva. Aztán belecsaptak, de az emberek elkezdték megdobálni őket, mert annyira szörnyen játszottak. Erre Andy azt mondta: „Mi a problémátok, emberek? Ez a Love Rock!” Számomra ez volt az a pillanat… ami meg is ijesztett valamennyire, de valahogy boldogságot is éreztem. Csak úgy dobogott a szívem.

Megértem.

Hát, így született meg a Love Rock. Ez volt az első alkalom, amikor azt éreztem: „Hohó. Még a végén sikerülni fog neki! Tényleg meg fogja csinálni.” Aztán amikor Stoney, Jeff és a Green River többi tagja győzködni kezdték, hogy álljon be hozzájuk énekesnek, beindultak a dolgok. Megjelentek a lemezkiadók, és udvarolni kezdtek neki. Emlékszem, épp a munkahelyemen voltam és hallom, hogy bemondják: „Toni Wood, 1-es vonal. Toni Wood, 1-es vonal.” Felvettem a telefont: „Halló?” „Szia!” – mondja. Szia, Drágám! Miért hívsz?” Erre ő: „Milyen autót szeretnél? „Ezt hogy érted?” – kérdezek vissza. „Veszek neked egy új autót, milyet szeretnél?” Mondom, hogy „egy Volkswagen kabriót”. Azt válaszolja: „Sejtettem, hogy ezt fogod mondani.” Én meg: „Miről van szó tulajdonképpen?” Erre ő: „Aláírtam egy nagy lemezkiadónál, és veszek neked egy autót”. Olyan rendes fiú volt!

Nagyon szép, hogy a szerződés aláírása után ön volt az első gondolata.

Csupaszív ember volt. De ezt a szívet könnyen össze is törték. Már úgy értem, a lányok. Beletapostak a lelkébe. Akár egy pocsolyába. Tízéves korában írt egy verset. A tízévesek nem csinálnak ilyet! De ő írt egy verset egy lánynak az osztályában; egy szerelmes verset. Kiállt az osztály elé és felolvasta a szerelmes versét a lánynak, mintha azt mondta volna: „Ezt érzem. Kitárom előtted a lelkem.” Katie-nek hívták a lányt. És persze még mindig emlékszik erre.

Andy kilépett a Malfunkshunkból, hogy a Mother Love Bone-ban zenéljen tovább. Hogy érintette Kevint az Andyvel való különválás?

Szörnyű időszak volt Kevin számára. Összetörte a szívét. Szomorú történet, mert Andy imádta Kevint, olyannyira, hogy amikor Andyt elcsábították a többiek, Andy tudta, hogy be fog futni. Azt mesélte, hogy amikor aláírták vele a szerződést, ő külön kötött egy szóló szerződést is a lemezkiadóval egy lemezre, amit ő és Kevin csináltak volna együtt. Azt mondta, hogy „Kevin lesz a gitárosom”. Nagyszerű is lett volna, de az együttműködés sajnos már soha nem jöhetett össze.

Úgy tudom, hogy Andyt is nagyon megviselte a szakítás.

Szörnyű érzés volt neki, hogy ott kellett hagynia őket. Azt mondta:„Anya, a testvéremről és a legjobb barátomról van szó. Iszonyú érzés ez.” De mennie kellett. Azt mondta nekem: „Huszonöt éves koromig be fogok futni. Azután egy ideig meglovaglom a hullámot, majd egy kicsit visszaveszek, és filmzenéket fogok írni meg visszafogottabb dolgokat csinálni.” Ez volt a terve, de végül ugye, nem így történt. De a kérdésre visszatérve, nagyon megviselte, hogy ott kellett hagynia a testvérét és Regant [Regan Hagar, a Malfunkshun dobosa].

Regan a gyerekkori barátja volt, ugye?

Igen, innen Bainbridge-ből, az iskolából. Folyton együtt lógtak. Egyszer leborotválták egymás haját, és bejöttek hozzám az üzletbe, ami akkoriban az enyém volt. Megálltak ott kopaszon, én meg erre: „Mit csináltatok, fiúk?” Mintha nem lett volna nyilvánvaló. (nevet)

 „Mit csináltatok, fiúk?” (Fotó: Pintér Miklós)

A Mother Love Bone-idők

Emlékszik arra, mikor mutatta meg először Önnek Andy a Mother Love Bone felvételeit?

Ó, igen. Egyszer egy családi reggelire vagy valami ilyesmire mentünk egy vasárnap reggel, lent a Main Streeten. Volt nála néhány mintapéldány a lemezből, és azokat osztogatta szét, miközben azt mondogatta: „Ez a Mother Love Bone”.

Ez a Shine volt?

Igen! Emellett mindig elküldte nekem azokat a felvételeket, amiket a próbákon csinált, és a dalokat, amiket éppen írt. És amikor megírta a Man of Golden Words címűt, én annyira… még mindig csodálattal tölt el ez a gyönyörű dal. Hallani kéne, ahogy a Malfunkshun játssza, mert amikor Kevin elkezd gitározni, úgy játszik rajta, olyan a hangja, mintha sírna az a hangszer. Egyszerűen szívszaggató!

Amikor a Mother Love Bone elindult, a szerződés aláírása után egyből turnézni mentek a Warranttel, a Los Angeles-i glam bandával.

Nem sokkal azután, hogy aláírtak, Kaliforniába ment, és odalent vették fel az albumot. Aztán pont mielőtt meghalt, turnézni készültek. Új turné menedzsert béreltek fel, aki Andyre vigyázott volna. Aki segített volna neki. Vettek neki egy új billentyűs hangszert is. Megpróbáltak megtenni minden tőlük telhetőt, de…

…de megtörtént.

Igen. Aznap éjjel veszekedtek a barátnőjével, Xanával. A lány azt mondta neki, hogy elmegy egy buliba. Andy felhívott, és rosszul volt. Úgy értem, fizikailag rosszul. „Vigyáznod kell magadra, mert turnézni indulsz” – mondtam neki. Szóval, csúnyán összevesztek, a lány azt mondta neki, hogy elmegy egy buliba és otthagyta őt egyedül. Megviselték őt érzelmileg az ilyen dolgok, ha lányokról volt szó. Ha életben marad, talán erősebb emberré válhatott volna. És lehet, hogy jobban tudta volna később kezelni az ilyen dolgokat. Sok fiatal férfi nem tudja még a szerelmi ügyeket a megfelelő módon feldolgozni. Azt gondolják róla, hogy élet-halál kérdés. Az az érzésem, hogy ő is élet-halál kérdésként tekintett rá. Nem hiszem, hogy szándékosan ölte volna meg magát. Szerintem baleset volt, bár tisztában kellett legyen azzal, hogy kockázatos, amit tesz, mert előtte már százhúsz napja tiszta volt. [Andy Wood végül túladagolásban halt meg.]

Úgy tűnt, minden rendben van.

Igen, mindenkinek azt mondta, hogy jól van.

Bizonyára nagyon nehéz időszak jött a halála után.

Istenem! Még azóta is tart. Úgy értem, ezen nem lehet túljutni. Néha csak ránézek egy fotójára, és azt mondom: „Ó, bárcsak itt lennél. Teljes szívemből kívánom, hogy itt legyél!” És nem azért, mert már híres lenne, és nem azért, mert anyagilag tudna segíteni, vagy ilyesmi, hanem csak azért, mert ő Andy. Annyira szerettük őt.

Brian, a legnagyobb fia is több zenekarban zenélt. Mit csinál mostanában?

Imádtam, amikor Kevinnel együtt zenéltek. Volt egy Devilhead nevű zenekaruk. És volt egy másik is, a The Fire Ants, akikkel csinált egy 100 Wives című számot. Remek dal. Csak építkezik és építkezik. Fantasztikus énekes volt. De egy idő után már nem bírta elviselni a zeneipart, úgyhogy mostanában csak a saját szórakoztatására zenélget.

Andyre visszatérve: mik voltak a tervei miután elkészült az Apple című lemezük? Volt lekötve turné a megjelenés utánra?

Igen, volt lekötött turnéjuk, de sajnos Európába nem jutottak el, mert Andy közben meghalt. Szörnyű volt. Ott feküdt kómában a kórházban… Annyira szerették őt ebben a városban! Jó, lehet, hogy ez a város még nem jelenti az egész világot, de Seattle imádta őt. Biztos vagyok benne, hogy a világ is imádta volna. A kórházban egyre-másra érkeztek hozzá az emberek. „Bemehetek hozzá?” „Láthatnám őt?” Imádták őt, de tényleg, imádták! Szeretet vette körül. Szomorú, szörnyű és szép is volt az egész egyszerre. De most tényleg, nagydarab, veszélyes kinézetű, bőrdzsekis fickók álltak ott kisírt szemekkel… „Bemehetnék hozzá?”  „Nem tudok ebben a városban élni nélküle! Andy a része volt ennek a városnak. Ezért szeretném azt, hogy amikor a szobrot elhozzák a múzeumból, akkor valahol kikerüljön a szabadba, mert biztos ő is azt szeretné, hogy ott legyen, ahol emberek vannak.

 Andy Wood szobra (Fotó: Pintér Miklós)

„Aggodalomra semmi ok, megjött a Malfunkshun!”

Nekem úgy tűnik, Andy nagyon pozitív figura volt, és ez megkülönböztette őt a többi seattle-i sráctól.

Olyan volt, mintha fény áradt volna belőle. Csak úgy ragyogott. Egyszer, amikor még a Malfunkshunben voltak és Kevin illetve Regan [Hagar, a zenekar dobosa] nem tudtak elmenni egy fellépésre, ő azt mondta, hogy egyedül is elmegy a J&M klubba, a Pioneer Square-re, mert annyira odavolt a zenélésért. Úgyhogy elmentem őt megnézni, felszálltam a hajóra, odaértem, és vártam, amíg megjön. Aztán megérkezett, és egyedül bemasírozott a klubba, ahol egy csomó kemény fickó álldogált a bárpultnál. Ő meg a fehérre sminkelt arcával, hosszú, feltupírozott hajával, testre simuló, tigris mintás nadrágjában elment mellettük, az egyik lábán kék, a másikon zöld cipőben, és azt mondta: „Aggodalomra semmi ok, megjött Malfunkshun!” Az emberek ránéztek, nem értették, hogy mi van, de Andy felment a színpadra, összerakta a cuccát, aztán az előadás közben egyszer csak megszólalt: „Ott van anyukám!” Tapsolt, és közben azt mondta: „Hölgyeim és uraim, az édesanyám!” Bemasírozott, mindenki elképedt, és bár ott alig ismerte valaki, ekkoriban kezdték az emberek megszeretni őt. Egy másik alkalommal egy Blue Moon nevű helyen [legendás seattle-i klub] lépett fel szólóban. Nem tudtam megvárni a végét, el kellett indulnom, mert másnap korán kellett kelnem a munkám miatt. Két szám közt megállt, és azt mondta: „Várjatok egy pillanatra, mindjárt jövök, csak kikísérem anyukámat a kocsihoz!” Olyan édes gyerek volt!

Andy máshogyan írt szöveget, mint a pályatársai, gyakran inkább versek voltak ezek, mint direkt kinyilatkoztatások. Mi befolyásolhatta őt gyerekkorában? Többet olvasott, mint a korabeli fiatalok?

Andy  nagyon jó eszű gyerek volt, és ugyanannyira kíváncsi is. Sok minden érdekelte, de leginkább az emberek. Sokat olvasott zenészekről, rengeteg történetet ismert. Elolvasta például Miles Davis élettörténetét is, és nagyra tartotta őt, többek között azért, mert egymaga jött le a drogokról. Bezárta magát, és azt mondta, hogy addig ne engedjék ki, amíg végig nem szenvedte, amit végig kell, és le nem jött az anyagról. Miles Davis nagyszerű ember volt. Még a polgárjogi mozgalom előtt egyszer, amikor rájött, hogy neki kevesebb pénzt akarnak fizetni, pusztán azért, mert ő fekete, azt mondta: „Na jó, álljon meg a menet! Nekem is ugyan annyit fogtok fizetni, mint a fehér zenészeknek!” Kiállt magáért. Erős, egyenes ember volt, és Andy ezért csodálta őt.

Melyik a kedvenc dala Andytől?

Nagyon szeretem a Stardog Championt. Imádom azt az érzést, amikor a Malfunkshun a Mother Love Bone dalait játssza, mert olyankor szinte tapintható a szeretet a teremben. Mindenki énekel, mindenkit átjár a szeretet. Nagyon jó érzés. Egyébként nem túl gyakran hallgatom Andy dalait, csak nagy ritkán. De a múltkor láttam a Candlebox-ból a srácot…

Kevin Martint?

Ő a frontember?

Igen.

Igen, akkor őt láttam a YouTube-on. Azt mondta: „És most eljátszunk egy számot valakitől, akit lehet, hogy ismertek, és el kell mondjam, hogy nagyszerű srác volt, és megváltoztathatta volna a világot. Megválthatta volna a világot. Fiatalkoromban elmentem az egyik koncertjére, utána megvártam őt, és azt kérdeztem tőle: »Andy! Andy! Hogy csináljam? Én is olyan akarok lenni, mint te. Rocksztár akarok lenni!« És Andy azt mondta: »Ne engedd, hogy bárki is megváltoztasson.« Aztán kezet ráztunk, és megölelt. Az a srác megváltoztathatta volna a világot.”

2016-ban itt voltam Seattle-ben a Candlebox Neptune Theaterben adott koncertjén. Az utolsó dal,  amit eljátszottak a Bone China volt.

Azt is nagyon szeretem! Remek dal!

Gyönyörűen játszották és Kevin Martin kimondottan jól énekelte. Azt hiszem, Kevin tudja, hogy Andy hogyan érzett a zenével és az élettel kapcsolatban. Megmutatom a dal felvételét a YouTube-on.

[Toni figyelmesen, mosollyal az arcán hallgatja végig a dalt, de már az első sor után felkiált.] Ó, istenem, milyen csodálatos, pont olyan, mintha Andy énekelte volna!

Rengeteg elképesztően jó énekes származott Seattle-ből. Sajnos sokan közülük nincsenek már közöttünk. Chris Cornellről már beszélgettünk, de ott volt Layne Staley és mások is. Andy annak idején kapcsolatban volt velük?  

Abszolút! Mindegyiküket ismerte, sokukkal énekelt is. Összejártak zenélgetni. Mondjuk, azt nem tudom, hogy a Nirvana énekesével is összejártak-e. Hogy is hívták?

Kurt Cobain.

Kurt, igen! Nem tudom, hogy zenéltek-e együtt, de ismerték egymást.

Kurt Cobain mondjuk nem volt túl jó fej Stone Gossarddal és Jeff Amenttel, de azt tudom, hogy Andyt tisztelte.

Nem volt sok olyan ember, aki ne tisztelte volna. De az ő zenéjét nem igazán ismertem. Valamelyik nap lent sétáltattam a kutyámat, Coopert a dokkoknál, és volt ott egy férfi, aki valamit szerelt. Volt egy kis hordozható lejátszója, amin zenét hallgatott. „Ó, mi ez?” – kérdeztem. „Édes Istenem, nem mondja komolyan, hogy nem ismeri a Nirvanát!” – válaszolta. „Nem, sosem hallgattam, de nagyon jók, nem?” „Nem mondja!” – válaszolta. Vicces volt. Sötét hangzású zene, de magával ragadó.

“Tapsolt, és közben azt mondta: Hölgyeim és uraim, az édesanyám!” (Fotó: Pintér Miklós)

Andy és az elnök

Andynek sok zenész barátja volt. És a zene világán kívül?

Volt egy csomó gyanús kinézetű haverja a gimnáziumból. Én csak bűnözőnek hívtam őket. Jöttek, köszöntek: „Jó estét, Mrs. Wood”, én meg csak azt gondoltam magamban: „Na ja, persze.” Kérdeztem is Andytől, hogy miért lóg bűnözőkkel, de ő mindig csak nevetett. De mit tehettem volna? Szerették őt. Volt egy róla szóló film, amiben megszólalt egy Mark nevű srác, aki azt mondta: „Ha csak egyszer is elmentél Andyvel egy 7-Elevenbe, és akár csak egy jégkását vásároltál vele, soha többé nem felejtetted el az élményt. De a pénztáros és a vásárlók sem. Ő tényleg egy üdítővásárlást is felejthetetlen élménnyé tudott tenni.” Annyira aranyos volt ez, és főleg azért, mert tényleg így volt. Teljesen hétköznapi dolgok bonyolítása közben is a lehető legjobban érezte magát vele az ember. Aztán volt Andynek egy másik nagyon jó barátja a gimnáziumban, egy Mara nevű lány. Csodálatos barátság volt az övék. Később egyszer, amikor Andy már a barátnőjével, Xanával élt Seattle Magnolia nevű kerületében, Mara visszatért látogatóba a városba. Andy mondta neki, hogy nyugodtan szálljon meg náluk. Egyszobás lakásuk volt, úgyhogy az ő ágyuk a szoba egyik felében volt, a nagy kanapé pedig a másikban. Mara azt mondta, alig tudott aludni, annyira izgatott volt, hogy újra láthatja őt. Mert imádták egymást. Egyszer azt mondta nekem: „Össze kellett volna házasodnunk, és akkor még mindig élne, mert én vigyáztam volna rá, és nem lett volna annyi fájdalom az életében, mint amennyi volt.” Persze, utólag már ki tudja, mi lett volna ha… De a kis Mara nagyszerű lány. Nagyon vicces volt ő is, majdnem annyira, mint Andy. Micsoda páros voltak ők! Édes istenem! Mara mindig azt mondogatta nekem, hogy „szétröhögöm az agyam Andy-vel”. Imádott vele lenni. És hát Chris Cornell-lel is sokat lógott. Együtt írtak számokat. Chris azt mondta egyszer: „Míg én megírok egyet, addig ő megír tizenegyet. A legtöbbjük nem jó, de akad köztük egy-két gyöngyszem is.” Folyton versengtek egymással.

Viszonylag kevés ideig laktak együtt Chris-szel, ugyanabban az albérletben. Tényleg olyan közel álltak egymáshoz, mint ahogyan a világ gondolja?

Nagyon szerették egymást. Nem adatott nekik sok idő együtt, de ugyanúgy éreztek, és ugyanúgy gondolkodtak mind a ketten. Chris is egy kedves, együttérző ember volt. Chris azt is elmondta nekem egyszer, hogy Andy mutatta meg neki, hogy kell rocksztárnak lenni. „Gyere velem, figyelj, megmutatom” – mondta neki egyszer. És megmutatta. Chris persze a saját stílusát alakította ki később. Csodálatos ember volt ő is. Csodálatos! Andy még mintha meg is várta volna őt a kórházban. Addig nem tudott elmenni, míg Chris oda nem ért.

Van még valami, amit el tud mondani Andyről? Valami fontos, amiről még nem beszéltünk?

Hát, dióhéjban ez volt ő. Gyakran mesélt nekem az álmairól, és a céljairól, én meg, mivel nem akartam, hogy később csalódjon, mindig mondogattam neki, hogy: „Nem, ne csináld ezt, nem lesz jó, nem fog bejönni!” De ő erre mindig csak azt válaszolta: „Dehogynem, be fog jönni, meglátod!” És meg is csinálta. Emlékszem, egyszer, amikor hat vagy hét éves volt, és még Texasban éltünk, San Antonióban, az elnökjelölt egy nagygyűlésre készült Alamóban. Andy azt mondta: „Gyerünk, anya, menjünk el, nézzük meg az elnököt! Látnom kell az elnököt!” Erre én azt feleltem: „De nem fogod tudni látni az elnököt, mert óriási tömeg lesz, és nem fognak közel engedni hozzá. Valószínűleg még parkolóhelyet sem fogunk találni.”  De ő egyre csak azt hajtogatta: „Nem, anya, nem, gyere, menjünk, látnunk kell az elnököt!” Végül beültünk az autóba, és elindultunk. Kilométerekre parkoltunk le a helyszíntől, aztán odagyalogoltunk. Láttuk a pódiumot, és láttuk a riportereket is, de nagyon kicsinek tűntek, mert olyan messze voltunk. Aztán megjelent a későbbi elnök, én pedig megfordultam, és Andynek hűlt helye volt. Egyszerűen eltűnt!  „Úristen! Elvesztettem egy ekkora tömegben!” – gondoltam magamban. Aztán láttam, hogy mozgolódás van a tömegben, és gondoltam, hogy ő lehet az; egy kisgyerek, akinek mindenki próbál valahogy utat engedni. Utána eredtem, és kiabáltam, hogy: „Segítsenek, elvesztettem a fiamat a tömegben! Elnézést, elnézést, engedjenek!” Éppen akkor értem oda, amikor az elnök nyújtotta a kezét a tömeg felé, és láttam, hogy egy kis kéz kinyúl, elkapja az elnök kezét, és rázni kezdi mint az őrült! „Szeretem önt, elnök úr! Hetek óta kampányolok magáért! Fél San Antoniót felhívtam már!” Erre Gerald Ford azt mondta: „Köszönöm, fiam! Kár, hogy te még nem szavazhatsz!” „Ne aggódjon – válaszolta Andy –, mindenkit felhívok a városban!” Istenem! Annyira édes volt!

Micsoda történet!

Gerald Ford ekkoriban egy kicsit szerencsétlen figura volt. Beverte a fejét az elnöki gépbe, leesett a lépcsőn, meg ilyenek, és ezért szerette őt Andy annyira. Mert olyan emberi volt. És tényleg fel is hívott rengeteg embert San Antonióban, hogy meggyőzze őket arról, hogy Gerald Fordra szavazzanak. Persze Texasban ilyen nem történne meg, hiszen az nagyrészt republikánus állam. Ford abban az évben el is vesztette a választásokat. Andy, aki egyébként balkezes volt, írt az elnöknek egy levelet, és ha hiszik, ha nem, kapott is választ tőle. Azt írta a levelében: „Köszönöm a fáradozásodat, Andy. Biztos vagyok benne, hogy derék ember lesz belőled, ha felnősz.” Hát, ilyen volt ő! Ha valamit akart, ha valami célt kitűzött maga elé, azt el is érte.

Hát, tényleg, nem is tudom, mit mondhatnék.

Igen, én sem. Andy már csak ilyen volt. Ilyen volt Andy.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Interjú

A LAP TETEJÉRE