The Highest Truth | Chris Cornell: Higher Truth (2015) lemezajánló

Share Button

Seattle első számú rockénekese elkészítette negyedik szólóalbumát, a jellemzően akusztikus Higher Truth-t. A lemez kapcsán a Soundgardenből sajnos most sem érdemes kiindulni, de szerencsére Chris Cornell eddigi szólómunkái sem kerültek újra előtérbe. Az év egyik legjobb lemeze nyomokban sem tartalmaz grunge-ot, mégis vannak olyan napok, amikor nem tudok elképzelni ennél jobb hallgatnivalót.

chris cornell higherChris Cornell: Higher Truth (2015)

Előzmények

Van egy teóriám.

És itt most azért fontos az első szám első személy, mert ez nem egy általános igazság, sőt, egyáltalán nem biztos, hogy a többség egyetért majd velem. Szóval szerintem Chris Cornell a világ egyik legjobb dalszerzője. De csak abban az esetben igaz ez a megállapítás, ha van mellette még egy erős személyiség, egy másik, hasonlóan jó dalszerző is.

Ha egyedül vállalja magára az alkotás teljes folyamatát, akkor viszont valamiért a saját produktum soha nem volt még az igazi. Valami mindig hiányzott ahhoz, hogy bátran oda lehessen tenni Chris szólóalbumait a Soundgarden, a Temple of the Dog vagy az Audioslave lemezek mellé.

Eddig.

Hogy ennek valójában mi lehet az oka, azt nem tudom, de amikor Cornell mellett ott van Kim Thayil, Ben Shepherd és Matt Cameron (Soundgarden), Stone Gossard (Temple of the Dog) vagy Tom Morello (Audioslave), akkor valamiért még a teljesen egyedül megálmodott szerzeményei is azonnal működni kezdenek. (Nem, nem felejtettem el Timbalandot. Csak ő az én zenei univerzumomban nem tartozik a fent említett kategóriába. Sőt, igazból nem is létezik. Sorry mindenkitől, aki ezt másképp gondolja.)

 

A szólóalbumok és a King Animal

 

Nagy lelkesedéssel fogadtam annak idején az Euphoria Morningot/Mourningot (1999). Nagyon akartam, nagyon szeretni. Már akkor sem értettem, hogy a legjobban miért mégis az a Mission 2000 tetszett abból az időszakból, ami viszont meg a Mission Impossible 2. filmzene albumra lett remixelve. Azt gondoltam, hogy valamelyik szerzemény fog legalább nyomokban tartalmazni Soundgardent. De nem. Persze az idő azóta megszépítette azt a lemezt is. Vagy csak megöregedtem, de ma már azért sokkal többet hallgatom, mint 1999-ben.

 

chris-cornell-euphoria-mourning-euphoria-morning

Aztán jött nyolc év múlva a Carry On (2007), amiből a zseniális borítón – és különösen annak retro tipóján – meg az azóta nagy kedvenc She’ll Never Be Your Manen kívül nem sok minden maradt meg nekem. Billie Jean? Tudom, hogy rengetegen szeretik, de ha már nagyon muszáj, akkor nekem inkább a Bates verzió. Egyébként is, fogalmam sincs, hogy mi dolga van Chris Cornellnek Jackoval. A James Bond dalt nyilván kötelező volt az album végére odabiggyeszteni, viszont azt legalább közepesen jóra lehetett hallgatni.

Carry on

A Screamet (2009) inkább skipeljük, mert olyanról nem írunk, amit nem szeretünk. Arra emlékszem csupán, hogy pár héttel a megjelenés után a CD-k már ott tornyosultak a 990 Ft-os akciós kategóriában a Media Markt polcain. Szóval, akkor mi, rajongók padlóra kerültünk. A Songbook (2011) viszont nagyon jó volt arra, hogy kicsit reménykedjünk a Soundgarden visszatérés előtt, és bizony szájtátva hallgattuk, hogy még mindig milyen zseniálisan énekel élőben Seattle egyik legfontosabb hangja. Érdemes beszerezni a lemezt, ha még nincs meg, és meghallgatni mondjuk a Call Me A Dogot!

 

Songbook

Hogy aztán az újjáalakulás végre újra rendbe rakja Chris reputációját. Én nagyon szeretem a King Animalt (2012), minden dala zseniális, és Chris megint csak sokkal jobban teljesített – mint dalszerző – a régi harcostársak mellett. Mert hol voltak korábban olyan szintű dalok a szólólemezein, mint a Bones of Birds, a Black Saturday, Halfway Three vagy a Worse Dreams? Halkan hozzáteszem azért, hogy a King Animal – szerintem – legjobb dalainak (Non-State Actor, Taree, Attrition) a zenéjét, a basszusgitáros Ben Shepherd szerezte. A Rowingot pedig Chris és Ben közösen.

 

Mindemellett nem tartom rajongói szempontból elvesztegetett éveknek Cornell egyéni munkáit. Az ősrocker kipróbálta magát más műfajokban is, bizonyára szerzett magának új rajongókat, minket pedig még a Scream, és az Audioslave Live in Cuba című DVD-je sem tudott eltéríteni attól, hogy továbbra is csodálattal vegyes áhítattal bámuljuk Chris zsenijét.

 

Higher Truth

Amikor jött a hír, hogy lesz egy újabb saját kiadvány, a Soundgarden reunion miatt bíztam abban, hogy kedvenc énekesünk most nem fog hibázni. És nem is hibázott. A Nearly Forget My Broken Heart után tulajdonképpen bármi jöhetett, az a dal mindennél erősebb, mint amit Chris valaha a saját neve alatt kiadott (kivéve talán a Seasonsot a Singles Soundtrackről).

A Higher Truth viszont attól érdekes, hogy nem lehet igazán dalokra szedni.

Egyben működik igazán!

Felteszed otthon egy magányos estén, kibontasz egy üveg bort, és elindítod. A keserédes, akusztikus dalok gyönyörűen szólnak, néha megjelenik egy-két másik hangszer is – a dobgép nem számít annak, és egyébként is rögtönítélő bíróság elé állítanám azt, aki feltalálta – és valahogy elkezd a világ jobbá válni. Simán el tudom képzelni, hogy egy hatalmas hóesés, meg egy kandalló csak tovább erősítené ezt az érzést, de ez már annyira giccsesnek tűnik, hogy inkább hagyjuk meg ezt kategóriát a Whamnek.

Szóval a Nearly Forgot My Broken Heart kitörölhetetlen, de szintén nagyon erős a második, enyhén countrys Dead Wishes is. A Worried Moon megint slágeresebb, és kicsit emlékeztet az Euphoria Morning dalaira. A Before We Disappearről pedig mindent elmond a refrén szövege („Then how hard can it be to share your life with me / How hard can it be to rise with me each morning / I know that it feels like / We will live forever but I fear that time will hide the years”). Hölgyeim?

Nagyon szerethető még a Murder of Blue Skies, amiben van végre egy rövid, torzított gitárszóló is, és ami alatt Chris végre egy kicsit kiereszti a hangját. Már most nagy kedvenc! A címadó Higher Truth-ban érzek egy kis Queent, és ez most természetesen hatalmas dicséret. Mintha legalábbis Freddie Mercury írta volna az énekdallamokat. Milyen jó ez is!

Van még pár kiváló akusztikus dal, amit nem említettem, viszont az alapalbum utolsó tétele, az Our Time in the Universe, és Chris legszörnyűbb Screames/dobgépes korszakát idézi. Ráadásul az utolsó bónusz dal ennek a remixe, szóval meneküljön ki merre lát!

Wrong Side

Érdekes, hogy Chris is talált valamilyen nem tipikus, pengetős hangszert, amit többször is hallhatunk az albumon. Borbás Bence barátom viccesen megjegyezte, hogy ez talán valami trend lehet Seattle-ben (lásd még Eddie Vedder ukulele mániáját). Cornell azonban nem most használ először mandolint, az előbb már említett Taree-ben is játszott már a hangszeren (és Kim Thayil is pengetett rajta a Thousand Years Before-ban).

Ami még furcsa, hogy csupán a négy bónusz dalt tartalmazó verzióra került csak fel az album szerintem legjobb dala, a Wrong Side. Szám szerint a tizennegyedik. Valahogy minden benne van, amitől Chris Cornell annyira zseniális. Ott van végig a rá jellemző, hihetetlen emóció, amikor a viszonylag monoton verzéket megtörő, szárnyaló refrén végén előkerül az a szomorkás letörés, és ami nagyjából mindennél jobb, mint amit valaha Chris albumain hallhattunk.

Az egész lemezre jellemző a történetmesélés, és ez is egy ilyen dal. Valahogy a szövege Alanis Morissette Ironic című szerzeményére emlékeztet. De míg az inkább keserédes, a Wrong Side végtelenül szomorú. Egy olyan emberről szól – Chris E/1-ben írta – aki mindig valahogy mindig rosszul jön ki a dolgokból, pedig talán ő van a történésekre a legkevésbé hatással.

 

Matt Chamberlain, mindenki dobosa

 

A Higher Truth-t körülbelül két évvel ezelőtt kezdte el írni Cornell. Legrégebben a Nearly Forgot My Broken Heart, a Dead Wishes és a Murderer Of Blue Skies készült el, és mindhárman a lemez legjobbjai között vannak.

 

A zenei részek nagy részét Cornell játszotta fel, míg a maradék Brendan O’Briennek jutott, aki természetesen a zenei producere is volt az albumnak. Biztosan jól jött az akusztikus, és néha tényleg country jegyeket is magán viselő albumnak, hogy Brendan nem is olyan régen még a Blackberry Smoke-kal dolgozott.

 

Hatalmas öröm viszontlátni Matt Chamberlaint a Pearl Jam kezdeti időszakában történt beugrás, az Alive klipje, és Stone Gossard Bayleafjén való vendégszereplés után. Sőt, 2014-ben még a régi barát, Matt Cameron helyére is beugrott egy Dél-Afrikai turné erejéig a Soundgardenbe, miközben Cameron a Pearl Jam Lightning Boltjának promóciójával volt elfoglalva.

 

Matt Chamberlain kb. mindenkinek az albumán dobolt már, aki számít a pop/rock/alternatív zenei világban: Seattle-ből a Satchel és a Pigeonhead, aztán Tori Amos, Peter Gabriel, Chris Isaak, Macy Gray, Dave Navarro, Elton John, David Bowie, Faith Hill, Christina Aguilera, John Mayer, Keith Urban, Kanye West, William Shatner(!), Shakira, The Corrs, Robbie Williams, Morrissey, Alanis Morissette, Bruce Springsteen, Eric Clapton, nem folytatom. Most pedig Chris neve is felkerült a dicsőségtáblára.

 

Matt ChamberlainMatt Chamberlain

 

Nem mehetek el szó nélkül az artwork mellett sem. Nagyon szép a kiadvány ezekkel az aranybetétekkel, tényleg ritka, hogy egy papírborító ennyire passzoljon a CD-n található tartalomhoz. Mondjuk ebben Seattle mindig is erős volt, és itt nagyjából bármelyik grunge zenekar, bármelyik lemezét említhetném.

 

Az anyag a megjelenés napjától elérhető volt a Spotify-on. Ahogyan megérkezett az eredeti CD, azonnal betettem otthon a hifibe. A különbség elképesztő volt! Mindenkinek javaslom, hogy szerezze be fizikai formátumban is az albumot, mert ezeknek az akusztikus hangszereknek egyszerűen szükségük van a kristálytiszta hangzásra!

 

The Highest Truth

Ehhez a lemezhez csend és nyugalom kell. Vezetés közben is csak inkább este, az autópályán javasolt hallgatni. Szerencsére a Higher Truth-ra is igaz, hogy minél többször pörgeti végig az ember, annál jobban működik. Nem szabad megijedni az első benyomástól.

Ez nem grunge.

A Higher Truth egy lenyugodott Chris Cornell, tökéletes munkája lett. Az albumot feleségének, Vicky Cornellnek, valamint gyermekeinek, Toninak, Christophernek és Lilynek ajánlja. Megható szeretettel ír pár sort nekik a hátsó borítón. Abban azonban biztos vagyok, hogy a lemezt azonban nem csak ők, ha nem mi is mindig szívesen vesszük majd elő tíz-húsz év múlva is!

A Higher Truth-nak bérelt helye van az év végi Top 10-es listámon.


Short Report

 

Chris Cornell: Higher Truth

 

Megjelenés: 2015. szeptember 18.

 

Közreműködik: Chris Cornell (ének, gitár, basszusgitár, mandolin), Brendan O’Brien (gitár, billentyűs hangszerek), Matt Chamberlain (dob)

 

Tracklist: Nearly Forgot My Broken Heart | Dead Wishes | Worried Moon | Before We Disappear | Through the Window | Josephine | Murderer of Blue Skies | Higher Truth | Let Your Eyes Wander | Only These Words | Circling | Our Time in the Universe

 

Bonus Tracks: Bend in the Road | Wrong Side | Misery Chain | Our Time in the Universe (Remix)


További cikkek az albumról:

1 hozzászólás

  1. sztaroszta adamo

    🙂 Szuper poszt! Tiszteletreméltó, hogy mennyire beleásod magad a részletekbe!
    És nagyon igazad van, hogy ezt a lemezt nem lehet dalokra szedni, csakis egyben működik. Bár hozzáteszem, hogy én még küzködöm vele, de nem adom fel. Biztosan beérik majd, de jobban örültem volna, ha egy kicsit elkülönülnek egymástól a szerzemények, attól függetlenül is, hogy konceptalbum-párti vagyok.
    Egyszerre kezdtem el hallgatni Keith Richards szólólemezével együtt (Persze, tudom, hogy az blues.), és annál viszont egyből érzékelhető a sokszínűség.
    ui.: Matt Chamberlain Dél-Amerikába ment turnézni a Soundgarden-nel, nem Dél-Afrikába! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.