SEATTLE | 26/10/2020 | 09:22

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Lehangolt a jó napjaimon vagyok – Mark Lanegan: Straight Songs of Sorrow (2020)

Kategória: Lemez Szerző:

Mark Lanegan, a morózus ellensburgi grunge-pionír, Sing Backwards and Weep (kb. Tekints vissza és sírj) címmel megjelentetet memoárja mellé egy ahhoz szorosan kötődő, tizennégy számos lemezt is kiadott olyan előadók vendégszereplésével, mint felesége, Shelley Brien, aztán Alain Johannes, Jack Irons (ex-RHCP, ex-Pearl Jam), John Paul Jones (Led Zeppelin), Greg Dulli (Afghan Whigs), Dylan Carlson (Earth), Adrian Utley (Portishead), Mark Morton (Lamb of God) és így tovább. Az önéletrajzi kötet kíméletlen őszintesége miatt a Straight Songs of Sorrow sem lett más, mint egy nyomasztó, fájdalmasan szép visszatekintés. Lemezkritikánk.

 Mark Lanegan – Straight Songs of Sorrow (LP, 2020)

_

– Ez nem a megszokott orvosa.
– Így van.
– Nos, szóval… értesítenem kell, hogy valaki már felírta Önnek a váliumot.
– Miért van erre szükség?
– Nem duplázhatom meg a dózist.
– Nincs kedvem bemászkálni az újabb adagért. Ennyi ez egész,
– Pedig talán jót tenne, ha többször kimozdulna. Sokat segít, ha lehangolt.
– Ó, Henry! Lehangolt a jó napjaimon vagyok.

(Olive Kitteridge, amerikai filmsorozat, 1. évad, 1. rész)

_

Hangya

Annak idején, a magyar Metal Hammer Hangpróba rovatában szembeszökő gyakorisággal tűnt fel egy amerikai gitáros, David Chastain. Az atlantai fickó olyan tempóban termelte a lemezeket, hogy az már kis túlzással követhetetlen volt. Legalábbis akkoriban úgy tűnt, hogy az. Valójában nem volt annyira extrém a munkatempója a hangyaszorgalmú és “Hangya” becenevű (arra már nem emlékszem, hogy itthon, a hammeres újságíróktól kapta, vagy már vele együtt érkezett) húrnyűvőnek: 1985 és 1992 között évente kiadott egy vagy két lemezt, hol a vezetéknevét viselő zenekarával, hol szólólemezként, hol a CJSS-szel. Persze ezzel is bőven meghaladta a pályatársak tempóját.

Mark Lanegan valami hasonlót csinál manapság, mint annak idején David Chastain, csak már egy teljesen megváltozott világban. Akkor, amikor az is simán belefér (értsd: nem tör derékba karriereket), hogy egyes pályatársak csak hat vagy éppen tizenhárom évente adnak ki új anyagot, ő szünet nélkül stúdiózik vagy turnén van/volt eddig, és megszámlálhatatlan projektben vesz részt. Ha Chastain akkoriban hangyaszorgalmú volt, akkor mit lehetne mondani ma Laneganre?

Annak ellenére, hogy munkái soha nem mentek egy bizonyos korrekt minőségi szint alá, azt azért nem lehet állítani, hogy mind tökéletes lett volna. Persze mást jelent a tökéletes hallgatói és szerzői oldalról. Mindig megvolt a pontos oka, hogy Mark miért pont abba az irányba fordult, amibe, ez pedig szorosan összefüggött (magán)életének épp aktuális állapotával. Sokszor valamiféle önterápiának is felfogható kitekintései az ilyesmire fogékony rajongóira hasonló hatást gyakoroltak, mint rá. Ebből a szempontból az új album terápiás értéke mind közül a legmagasabb lett.

A lemez

Mark Lanegan szólókarrierjében felfedezhetünk egy halovány választóvonalat. A nagyszerű, 2004-es Bubblegumtól, de még inkább az azt követő Blues Funeraltól kezdve Mark hátrahagyta a hagyományos hangszerelésű dolgait, és egyre inkább az elektronikus hangzások, a billentyűk, a digitális kütyük és a dobgépek felé nyitott. A folyamat a legutóbbi, Somebody’s Knockingnál csúcsosodott ki. Akárhogy forgatjuk a szavakat, tény, hogy a hagyományosabb hangzásokat preferáló, Electric/Sonic Temple-korszakos The Cult és az R.E.M. irányából érkező Screaming Trees fanatikusok számára kellett némi nyitottság az utóbbi Lanegan-munkák befogadásához, míg a new wave, dark és szintipop világában otthonosan mozgó Lanegan-rajongóknak ilyen problémájuk egyáltalán nem volt.

A Straight Songs of Sorrow érdekes elegye lett a Bubblegum előtti és utáni korszaknak. Hangszerelési szempontból egyértelműen gazdagabb: az akusztikus gitárok, a zongora, a mandolin, a hegedű, valamint az élő dobok (elszórt) használata kifejezetten jó tett az anyagnak. Az anyagnak, ami mondanivalóját tekintve talán a legsúlyosabb a Lanegan-életműben. A maratoni hosszúságú (15 dal, 60 perc feletti játékidő) lemezen az elmúlt az énekes elmúlt 55 évéből szemezget. Nem véletlen, hogy a 2013-as feldolgozásalbum, az Imitations óta a Straight Songs of Freedom az első lemez, ami nem Mark Lanegan Band név alatt jelent meg, hanem szimplán csak az énekes nevét viseli.

Némileg ellentmond ennek, hogy az elsőként kihozott kislemez, a biztosan év végi Top 10-es, lassan, de ellenállhatatlanul hömpölygő Skeleton Key inkább az elektronikus korszakot és a Phantom Radio legjobbjait idézi. Ott van viszont az At Zero Below, amit a hegedű (valójában fiddle, de olyan apró a különbség, hogy nem érdemes jobban belemenni a részletekbe), és a zongora hangja a dobgép lélektelen kattogásának ellensúlyozásaként már önmagában, a mondanivalótól függetlenül is érzelemmel és élettel tölt meg. A vonóshangszert a fiatalon még hazánkban is utcazenészkedő, Grammy-díjas Warren Ellis (lásd többek között Nick Cave and the Bad Seeds) kezeli, a vokálokat pedig az Afghan Whigs/Gutter Twins jó barát, Greg Dulli hozza.

Az albumon két dalban – a nyitó és csúf I Wouldn’t Want to Sayben, illetve a jobbak közé tartozó Ballad of a Dying Roverben – a korábbi Red Hot Chili Peppers és Pearl Jam dobos, Jack Irons dobol. Utóbbi szövege – „Csak egy ember vagyok, egy beteg ember, akinek a napjai megvannak számolva” – akár az anyag ars poeticája is lehetne. Mark az egész lemezen szembesíti magát a múltjával, a rengeteg szenvedéssel, fájdalommal, szerelmi csalódásokkal („Ronda, oly ronda vagyok, csúf vagyok legbelül / Miért szerettél volna valaha is engem?”) és drogfüggőségével. Múltbéli történeteiben hol az Úrhoz könyörög egy kis fájdalomcsillapítóért (Uram, adj egy kis ketamint, hogy jobban érezzem magam, hogy elrejtsem a valódi, sötét énemet”),  hol arról mesél, ahogyan a szerektől kiütve térden csúszkálva közlekedik egy stockholmi hotelszobában, de senki nem mondta neki, hogy elég legyen (Térden csúsztam, amikor a gyógyszer kiütött / Egy szúrást éreztem, a legkisebbet, ami egy rovartól kitelik / És nem volt senki, aki megmondta volna, hogy az elég az elég”).

A lemez hosszú, és nem könnyű hallgatni való. Talán kicsit rövidebbre is lehetett volna venni, a tíz legjobb dallal sokkal gyorsabban meg tudná mutatni a valódi értékeit. Ha az ember nincs teljesen ráhangolódva, akkor egyben, elejétől a végéig kifejezetten megterhelő. Ha viszont igen, akkor pillanatok alatt felfedi szomorú gyönyörűségét. Engem elsősorban a már említett Skeleton Key, az At Zero Below, Ballad of a Dying Rover, Ketamin, valamint az Adrian Utley, Portishead-gitárossal felvett, Daylight in the Nocturnal House talált meg, de másnak lehet, hogy teljesen más dalok fognak tetszeni.

A hangzás a lemez témájához illeszkedve rideg, szúrós, ettől talán pont a felsoroltak térnek el valamennyire. A munka nagy részét Mark újra Alain Johannesre bízta, vagyis biztosra ment: útjaik sokszor keresztezték már egymást, ő volt a producere a Bubblegumnak, a Blues Funeralnak, valamint a legutóbbi két lemeznek, a Gargoyle-nak és a már említett Somebody’s Knockingnak is.

Összegzés

Kicsinyes dolog azt gondolni, hogy Mark Lanegannek nem volt nehéz dolga, egy ilyen Isten adta hangra könnyedén lehetett felépíteni egy egész karriert, sőt, fel lehetett fűzni egy egész életet is. A „lehangolt a jó napjaimon vagyok” életvitel talán már a múlté, mert bár Lanegan megjárta a drogosok poklát, valahogy túlélt mindent, és manapság mintha jobb irányba haladna, mint az elmúlt 25-30 évben bármikor. Érdemes végigolvasni a Sing Backwards and Weepet, vagy egyszerűen csak jobban elmélyedni a szövegekben. Kevesen cserélnék el sajátjukat Mark 55 évére.

A lemez végére aztán úgy tűnik, Mark megtalálja az elveszett Édent (Eden Lost and Found), az utolsó dal kifejezetten pozitív:

A napfelkelte jön
Hív a napfény
Megmondod nekem, ha ez már a Mennyország?
Mert ez az egyetlen, amit látok”

Hogy a jövő más legyen, abban ez az album is segíteni fog neki.

Meg persze egy kicsit nekünk is.

__

Mark Lanegan – Straight Songs of Sorrow (LP)

Megjelenés: 2020. május 8.

Kiadja: Heavenly Recordings

Producer: Alain Johannes, Mark Lanegan

Dallista:

  1. I Wouldn’t Want to Say
  2. Apples from A Tree
  3. This Game of Love
  4. Ketamine
  5. Bleed All Over
  6. Churchbells, Ghosts
  7. Internal Hourglass Discussion
  8. Stockholm City Blues
  9. Skeleton Key
  10. Daylight in the Nocturnal House
  11. Ballad of a Dying Rover
  12. Hanging On (For DRC) 
  13. Burying Ground 
  14. At Zero Below
  15. Eden Lost and Found 

Vélemény, hozzászólás?

Legutolsó Lemez

A LAP TETEJÉRE