SEATTLE | 22/07/2018 | 17:18

Seattle | Music | Culture | Magazine

Megtépázva ugyan, de itt vagyunk – Alice in Chains koncert, Arena Open Air, Bécs

Kategória: Koncert Szerző:

Jön az új Alice in Chains lemez, a Rainier Fog, immár a harmadik, William DuVall-lal a mikrofonnál. Túlzás lenne azt állítani, hogy az augusztus 24-én boltokba kerülő albumot a világ lélegzetvisszafojtva várja, az azonban biztos, hogy még mindig vagyunk jó páran, akik számolják a napokat a megjelenésig. A zenekar nyár eleje óta Európában koncertezik, a szerencsétlen dátumütközés miatt (holnap a Pearl Jam Prágában, az Alice in Chains Budapesten játszik) Bécsbe kellett jönnünk, hogy láthassuk Jerry Cantrelléket. Koncertbeszámolónk.

 Jerry Cantrell, Bécs (Fotó: Pintér Miklós)

 ___

Aréna

Még soha nem jártam a bécsi Arenában, pedig jó kis hely. Egy régi gyár udvara van átalakítva koncerthelyszínné, a lejtős nézőtér körül lerobbant épületek és egy bazi nagy kémény áll. Italpultok mindenhol, még az épületeken belül is. A színpad nagyjából két méter (vagyis baromi) magas, ha alacsonyabb lenne azt mondanám, hogy a kamionok rakodóhelyét alakították át erre a célra, de nem vagyok szakértő. A tömeg békésen gyülekezett, az emberek az apró domboldalon vagy a műanyag lapokkal beborított küzdőtéren ücsörögtek, beszélgettek és sörözgettek. A várakozás perceiben, viszonylag hamar egymásra is találtak a küzdőtéren a Magyarországról érkezett, random „prágai Pearl Jam-esek”. Az egész atmoszféra valószínűtlenül békebeli volt. 

___

Mother’s Cake

A Mother’s Cake-kel eddig mindig csak akkor találkoztam, amikor Várhidi Adriánnal, az Alone in the Moon frontemberével. Rajta láttam pár alkalommal az osztrák banda pólóját, amennyire meg tudom állapítani, jól is áll neki, de őszintén szólva sohasem éreztem késztetést arra, hogy meghallgassam a lemezeiket. Egészen addig, amíg híre nem jött, hogy Bécsben és Budapesten is biztosan ők lesznek az Alice in Chains előzenekara. Bécsbe jövet aztán csak belefüleltem az első lemezükbe, de egyáltalán nem tettek mély benyomást rám a trióban zenélő szomszéd srácok.

Aztán úgy háromnegyed nyolc körül felsétált a színpadra három lepukkant arc, a gitárosok (Yves Krismer és a dallamos nevű Benedikt Trenkwalder) a szájukból kilógó, füstölgő cigarettával, kék kockás flanelingben, és valami olyan brutál show-t nyomtak, hogy az valami hihetetlen. Ez ugyanaz a banda, amit a CD-n hallgattam? Mintha a Mars Volta jammelne a Rage Against The Machine-nel, azzal a különbséggel, hogy a fejhangon megszólaló énekdallamok szinte csak kötelező kiegészítőnek tűntek a zenei orgiában. A groove-okra épülő, hol lassú, elszállós, hol letaglozó tempójú előadásban valójában egyetlen kapaszkodót sem sikerült elkapnom, de még az sem jött le, hogy egyáltalán van-e refrénjük a daloknak. Pörgött-forgott az egész előadás, Yves Krismer énekes/gitáros csak ritkán taposott a torzítóra, a basszus és a dob húzta a tempókat. Jan Haußels amúgy egy külön fejezet, mind a négy végtagja folyamatosan járt, végig ment a lábcin és ha nem is volt annyira letaglózóan állat, mint John Fred Young, a Black Stone Cherry dobosa (abszolút viszonyítási pont lett az ember) pár napja otthon, mégis valami elképesztően nagyot játszott.

Lemezen még mindig nem tudom, hogy hogyan fog működni a Mother’s Cake, de ha valaki akar valami friss, elementáris erejű, húzós zenét hallgatni a Chains előtt, mindenképpen érkezzen időben a Budapest Parkba! A Mother’s Cake állat. (És akkor itt kérek elnézést a srácoktól, hogy állandóan le-Mother’s Milk-ezem őket, talán valamennyire érthető, hogy miért.)

Mother’s Cake, Bécs (Fotó: Pintér Miklós)

Alice in Chains

Az osztrákok cuccát pillanatok alatt letakarították a színpadról, majd Jerry Cantrell vezetésével az Alice in Chains tagjai szép lassan besétálltak a színpadra. Óriási üdvrivalgás fogadta őket, szemmel láthatóan Ausztriában legalább annyira várták vissza a zenekart, mint amennyire mi otthon, Magyarorságon. A tavaszi, Walking Papers-zel közös, amerikai kör után egy tizennyolc állomásos európai turné volt betervezve a seattle-i banda számára, Bécs kilencedikként került sorra.

Jerry előtt közvetlenül, a második sorban táboroztunk le, és alig vártuk, hogy az amerikai és az európai koncertek standard nyitódala, a személyes kedvenc Bleed The Freak elkezdődjön. Az addigra rettenetesen felduzzadt tömeg (úgy négyezer ember jelenthette a teltházat, egy gombostűt sem lehetett leejteni) egy emberként énekelte William DuVallal és Jerry Cantrell-lel a klasszikus Facelift-dal kezdő sorait. Aztán pár pillanat múlva az ember még nagyobb gombóccal a torkában üvölti, hogy „I will kick you when you try”, felsejlik a Live Facelift fekete-fehér videója, és azok a napok, amiket tizenévesen, összezárva töltött a VHS-sel és a lemezzel.

Még talán vége sincs a dalnak, amikor eszembe jut, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy ott volt nekünk akkoriban az Alice in Chains, a Nirvana, a Soundgarden és persze a Pearl Jam, megnéztük vagy százszor a Facérokat (Singles), láttuk benne Layne Staleyt eszelősen headbangelni az It Ain’t Like Thatben, hogy egy olyan korban nőhettünk már fel, amikor ezek a bandák az MTV-n keresztül ott élhettek velünk együtt a szülői házban és a kollégiumokban. És közben persze eltelt vagy huszonhét év: rettenetesen megtépázva ugyan, de többé kevésbé mindannyian itt vagyunk, itt vannak Cantrellék, élünk, élnek még. Legalább ők ketten, Sean Kinneyvel.

A tömeg együtt üvöltötte, ugrálta, tombolta végig a következő négy dalt (Check My Brain, Again, Them Bones, Dam That River), pihenő először a Hollow/Last Of My Kind kettősnél volt. Az osztrákokra gyakran ráfogják, hogy nem elég lelkesek, de ma ez egészen biztosan nem volt igaz. Annyira elragadott a hév, hogy a számsorrendben innentől kezdve nem vagyok biztos, de valamikor felcsendült a Stone, a gyönyörűszép Nutshell, egy hosszabb Cantrell improvizációval, de volt Down in a Hole és No Excuses is. Az estét azonban mégsem ezek, hanem a Facelift hátralévő dalai, a We Die Young, a Man in the Box és az It Ain’t Like That vitték el. (Közben volt még és utolsó előttiként a Heaven Beside You is, sok együtt énekléssel, de valamiért minden szépsége ellenére sem hagyott különösebben mély nyomot bennem.)

 Alice in Chains, Bécs (Fotó: Pintér Miklós)

DuVall viszonylag keveset kommunikált a közönséggel. Nem az a feleslegesen jópofáskodó fickó, de ez még mindig sokkal jobb így, mintha a mások által unalomig ismételgetett „ez a legjobb koncertünk a turnén”, „nem tudom, hogy milyen gyakran jönnek hozzátok zenekarok, de mindenkinek el kellene jönnie Magyarországra” frázisokat puffogtatná. Sőt, még piros konfettis puskával sem kellett lövöldöznie ahhoz, hogy a közönséget a koncert teljes időtartama alatt szórakoztatni tudja. Ahhoz ott vannak a zseniális dalok (lásd még Pearl Jam). Akiknek meg nincsenek ilyesmik a birtokukban, azoknak marad cirkusz.

A ráadás, a vadonatúj The One You Know sokkal-sokkal súlyosabb élőben, mint a stúdióverzióban. Sokan inkább a másodikként bemutatott So Far Undert preferálják, de az sajnos még mindig nem került fel a setlistre, volt helyette viszont egy akkora össznépi headbang, mintha legalábbis a Panterától a 5 Minutes Alone-t játszották volna Cantrellék.

Egy enyhén szétesett Got Me Wrong után a két Dirt-klasszikus, a Would? (faltól falig kézerdővel az „If I would could you” zárásnál), majd a Rooster, ami az össznépi türürüzést tekintve szép lassan kezd az Alice in Chains Blackjévé válni. A közönség háromszor énekelte végig, számításaim szerint vagy négyezer szólamban a kezdő dallamokat, mire William végre beszállt az “Ain’t found a way to kill me yet”-tel. A turné korábbi állomásairól készített videókat böngészve feltűnt a gitáros morózussága: a tollas kalap, az őszülő, hosszú szakáll, a szúrós tekintet, egy fáradt és mogorva Jerry Cantrell benyomását keltette. Bécsben ennek szerencsére nyoma sem volt. A Rooster elején Jerry megállt a színpad közepén, a lehető legközelebb a közönséghez, majd amikor a jelenlévők maguktól beszálltak a csupasz akkordjaira, váratlanul elmosolyodott. Talán tényleg meglepődött, a fene tudja, én mindenesetre elhittem, hogy valami olyasmi történt akkor és ott, ami valóban boldoggá tette őt.

Jerry Cantrell, Bécs (Fotó: Pintér Miklós)

Kösz, Jerry Cantrell!

Ez egy elképesztően jó koncert volt, egy stabil, best of Alice in Chains setlisttel (jó-jó, talán Love Hate Love és az Angry Chair még beférhetett volna). Hihetetlenül hálásak lehetünk Jerry Cantrellnek, hogy nem hagyta a zenekart elveszni. Az együttes úgy újult meg, hogy Sean Kinney, Mike Inez és Jerry Cantrell pontosan tudta: soha, de soha nem lehet már ugyanaz a zenekar, mint amilyen Layne Staley-vel volt. Őt feltámasztani nem, de újjáéleszteni az együttest képesek voltak, a lehetőségekhez képest még egy picit tovább is tudtak lépni Williammel. Ez jutott eszembe akkor, amikor felcsendült a We Die Young. Lehet, hogy nem véletlen, hogy pont akkor.

Holnap (illetve amikor ezeket a sorokat írom, akkor már bőven ma hajnal van), szóval reggel útnak indulunk Bécsből a prágai Pearl Jam koncertre. Hihetetlenül várjuk, hogy újra lássuk Eddie-éket, ezzel együtt rettenetesen sajnáljuk, hogy nem tudunk újra otthon tombolni Jerryék dalaira. Vasárnap valószínűleg olyan este vár minden otthoni Alice in Chains rajongóra, amit soha életében nem fog elfelejteni. Menjetek, kapjátok szét helyettünk is a Budapest Parkot!

___

Alice in Chains 2018 Tour

Helyszín: Bécs, Arena Open Air
Időpont: 2018. június 30.

Alice in Chains:

Jerry Cantrell – gitár, ének
Sean Kinney – dob
Mike Inez – basszusgitár
William DuVall – ének, gitár

Setlist:

  1. Bleed The Freak
  2. Check My Brain
  3. Again
  4. Them Bones
  5. Dam That River
  6. Hollow
  7. Last of a Kind
  8. Dowin in a Hole
  9. No Excuses
  10. Stone
  11. We Die Young
  12. Nutshell
  13. Man in the Box
  14. Heaven Beside You
  15. It Ain’t Like That
  16. The One You Know
  17. Got Me Wrong
  18. Would?
  19. Rooster

1 hozzászólás

  1. A Stone Sourra kilôtt fikat nem ertem, eleg prolira es kistilure sikerult, raadasul egy baromsag, meg mi fasz ez az allando Pearl Jamezes az AIC nal, ertem en grunge meg minden, de rohadt faraszto olvasni is.

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Koncert

A LAP TETEJÉRE