1990 márciusa. Andy Wood halála és a Mother Love Bone-történet vége annyira megviselte Jeff Amentet és Stone Gossardot, hogy azon gondolkodtak, végleg abba hagyják a zenélést. Chris Cornell, Andy legjobb barátja és lakótársa, a temetés után visszatért a Soundgarden Európa turnéjára. A Wood környezetében élő zenészeknek fogalma sem volt arról, hogy hogyan kezeljék a tragédia következményeit. Míg Jeffék új célok után kutattak – a basszusgitáros folytatni akarta a félbehagyott főiskolai tanulmányait -, addig Chris a munkába temetkezett: Andy temetése után néhány héttel nekilátott, hogy kiírja magából a fájdalmát.
Temple of the Dog – Hunger Strike
Hunger Strike – A dal története
Az eredmény a Say Hello 2 Heaven és a Reach Down lett. Cornell eleinte nem tudta, hogy mihez kezdjen a dalokkal. A Soundgarden világába nem illettek, így arra gondolt, hogy talán a Mother Love Bone egykori zenészeivel kellene felvenni őket. Közeli barátok megemlékezése Andyről. Se több, se kevesebb. Talán a Sub Pop kiadná a felvételeket. Visszatérve Európából, Cornell készített egy demót, majd elautózott a Mother Love Bone-menedzser Kelly Curtis irodájába és ott hagyott a kazettából egy-egy példányt Jeff és Stone számára. Néhány hét elteltével csörgött Chris telefonja. Jeff volt a vonalban. Nagy tisztelettel beszélt a dalokról. Lelkes volt. Ő és Stone is teljes mértékben benne voltak a dologban. Ezzel párhuzamosan a két ex-Mother Love Bone-os egy még név nélküli, új zenekaron kezdett el dolgozni Stone egy régi ismerősével, Mike McCreadyvel.
Chris Cornell: Eredetileg azt gondoltam, hogy ebben a projektben a Mother Love Bone zenészei és én vesznek majd részt. Ha jól emlékszem, Jeff említette nekem, hogy Stone-nak van egy jelöltje, akit Mike McCreadynek hívnak. És aki zseniális gitáros.
Mike McCready
Bár Cornellnek voltak rossz emlékei McCready korábbi zenekarával, a Shadow-val kapcsolatban, bízott Gossardban és belement a dologba. Így Chris, Jeff és Stone, kiegészülve Mike McCreadyvel és a Soundgarden dobos Matt Cameronnal, 1990 októberében megkezdte a próbákat a Second Avenue-n található Galleria Potatohead Galleryben. Névnek a Mother Love Bone Man of Golden Words című dalának egy részletét választották. Temple of the Dog. A két dal mellé villámgyorsan megírtak további hetet, így a kislemezből egy teljes LP lett. Chris mindenképpen szeretett volna még egy felvételt rögzíteni, mivel köztudottan kényszeres-rögeszmés volt a páratlan számokkal kapcsolatban. Ha már így alakult, szerepeljen tíz szám a közös kiadványon. Kellett tehát még egy ötlet. Chrisnek volt egy dalkezdeménye, ami sehogy sem akart összeállni. Zenei szempontból és a szöveget tekintve is elégedetlen volt vele.
Chris Cornell: Alapból egy verzéből, azokból a vaskos riffekből és a visszatérő refrénből állt. Azt hiszem, hogy ez volt az egyetlen dal, amit befüvezve írtam. A dolog soha nem működött nálam, nem voltam valami nagy fogyasztó. Játszottam azt a pörgő-forgó akkordbontogatást újra és újra, és egyszerűen csak előjöttek a dallamok. A szöveg is gyorsan megszületett hozzá, de nem tudtam több sort írni ugyanebben a koncepcióban. Megpróbáltam, de borzalmas volt. Az első versszak elmondott mindent, amit lehetséges volt elmondani, arról az érzésről. Úgy gondoltam, hogy így van készen.
Ugyanezen a napon érkezett meg Eddie Vedder San Diegóból Seattle-be, a Stone-nal, Jeffel és Mike-kal közös, leendőbeli zenekaruk első próbáira. Ez volt az első találkozása a srácokkal. Cornell, a srácok délutáni próbáját követően, egy Temple of the Dog próbát szervezett. Miután Chris és Eddie a folyosón egy gyors „hellóval” köszöntek egymásnak, Vedder elfoglalta magát az előtérben, amíg a többiek hangszert fogtak, és egyesével végigmentek a projekt dalain. Aztán a Hunger Strike-hoz értek.
Eddie Vedder
Chris Cornell: A próbán megmutattam a dalt a többieknek. Éppen a refrént vettük át, aminek van egy mélyebb és egy magasabb része. „Most el fogom énekelni nekik mindkettőt. Meg tudom csinálni, jól fog szólni. Nem lesz probléma. Úgyhogy elkezdtem: ’Going hungry, going hungry, going hungry.’ Nem csinálom jól. A magas részek nehezek, de el tudom énekelni.” Hirtelen valakinek az árnyékát érzem a vállam mögött. De csak Mike van ott.” A refrénnek újra és újra nekifutottunk, amikor megkocogtatta a vállam. Van egy ötlete. Nem ismertem őt. Éppen csak köszöntünk egymásnak. „Hi”. Ennyi volt. Nem volt kioktató vagy egoista. Olyan volt, mintha megsajnált volna. Segíteni próbált, hogy túljussak ezen a pillanaton, mert látta, hogy nehezen birkózom meg a feladattal. És megcsinálta a ’Going hungry, going hungry, going hungry’ részt. Én hoztam a magas szólamot, ő pedig a mélyet. Hirtelen világos lett minden: „Basszus, ennek a srácnak a hangja hihetetlen jól szól a mély tartományokban. Ahogyan én éneklem, az nem elég meggyőző.” Azt gondoltam: „Várjunk csak egy percet. Mi lenne, ha én énekelném az első versszakot, csak gitárkísérettel, aztán a zenekar bekapcsolódna, és ő énekelné a másodikat. Ugyanaz a verze, de egy másik énekes, így már olyan lehetne, mint egy rendes dal, két versszakkal.”
Chris fejében csak úgy kavarogtak a gondolatok: „Itt ülök, hogy felvegyek egy lemezt, van ez a dalom, szeretném, ha minél jobban szólalna meg. Nem akarok kínos helyzetbe kerülni, de az ő hangjával egyszerűen jobban szólal meg, mint az enyémmel.”
Eddie Vedder: Kicsit ideges voltam, amikor odaléptem a mikrofonhoz. Chris nagyon örült annak, ahogyan megszólalt a dal. Aztán amikor, hogy felkért arra, hogy énekeljek a lemezen… úgy értem, az volt az első alkalom, hogy egy valódi lemezen szerepelhettem. Ezért is lehet, hogy ez az egyik kedvenc dalom, amiben valaha is énekeltem, vagy legalábbis az egyike azoknak, amik a legtöbbet jelentik nekem.
Stone Gossard: A legjobb háttérénekes a rock történetében: Eddie Vedder. A Hunger Strike volt a leggördülékenyebben összerakott, azonnal jól megszólaló zenei dolog, amiben bármelyikünk is részt vett valaha.
Stone Gossard
A Temple of the Dog lemezt 1990 novemberében és decemberében vették fel a seattle-i London Bridge Studiosban, Rick Parasharrel (RIP). A zongora- és orgonarészeket is Rick játszotta fel az album egyes dalaihoz (Say Hello 2 Heaven, Call me a Dog, Times of Trouble, All Night Thing). A végeredménnyel elégedettek volta Gossardék, így a Ten produceri feladatait is rábízták később.
A Temple of the Dog az egyetlen koncertjét ebben az időszakban adta: 1990. november 13-án az Off Ramp Caféban lépett fel a csapat, 299 (!) néző előtt. Az előzenekar a Bathtub Gin volt (talán egy ismertebb MTV Headbangers Ball-os, Vedder-McCready interjúból lehet ismerős a név, ahol Mike a zenekar pólóját viselte). Az Off Rampben debütált élőben a Hunger Strike is, bár mivel nem volt jelent, Eddie Vedder nélkül. A Hunger Strike után egymás után jöttek a Temple of The Dog lemez dalai: Hunger Strike, Wooden Jesus, Say Hello 2 Heaven, Reach Down, Call Me a Dog, Times of Trouble, Pushin’ Forward Back, Your Saviour és végül a Four-Walled World. Érdekesség, hogy a bulin Mike McCready, a későbbiekben a Mad Season lemezről ismerős River of Deceit intróját is eljátszotta. Pár nappal korábban debütált Gossardék új bandája – Dave Krusen dobossal kiegészülve – a Mookie Blaylock, szintén az Off Rampben.
Az A&M, a Soundgarden kiadója, a Hunger Strike-ot választotta az album felvezetéséhez: a kislemez 1991. január 14-én debütált az Egyesült Államokban, de kellett a promócióhoz egy videoklip is. Az A&M azonban nem akart súlyos dollár ezrekkel egy hibrid produkció, egy rövid életű projekt mögé állni. Így is kizárólag a Soundgarden jövője miatt vállalták be a Temple of the Dog album megjelentetését. Chris Cornellék túl voltak már a Loud Love-on, jó úton jártak afelé, hogy világszinten is sikeres zenekar váljon belőlük. Mindössze egyetlen forgatási napra elegendő költségvetéssel dolgozhattak. Olyan embert kellett találniuk, aki képes ilyen rövid idő alatt nagyot alkotni.
Hunger Strike – A klip története
Paul Rachman, a Los Angeles-i székhelyű Propaganda Film zenei videókkal foglalkozó rendezőjeként tevékenykedett a nyolcvanas-kilencvenes években. Nevéhez számtalan, híres klip kapcsolódik. A Kiss, Roger Waters és Joan Jett mellett keményebb bandákkal (Pantera – Cowboys from Hell, Cemetary Gates, Psycho Hoilday, Mouth for War; Anthrax – Who Cares the Winner; Sepultura – Territory) is örömmel dolgozott együtt. A Temple of the Dog tagjai nagyon szerették az Alice in Chains Man in the Box klipjét, ami szintén az ő keze nyomát viselte. Nem volt véletlen tehát, hogy a zenekarok menedzserei, Susan Silver (Soundgarden) és Kelly Curtis (Mookie Blaylock), kifejezetten Rachmant keresték meg a Hunger Strike megfilmesítésével. Curtisnek volt már tapasztalata a filmgyártásban: korábban Cameron Crowe-val dolgozott együtt, mint produkciós menedzser. Nem gondolkodtak másban, kifejezetten Paul Rachman akarták.
Paul Rachman: Amikor a grunge felforgatta a zeneipart, az megmentette a karrieremet. Én a hardcore punk rockból jöttem, a korai munkáim között olyanok voltak, mint a Bad Brains vagy a Gang Green. Amikor a nyolcvanas évek második felében videó rendezőként el kezdtem dolgozni Los Angelesben, akkor még minden pénz a glamben és a heavy metalban volt. Kemény időszak volt ez a számomra, mert nem igazán illetek bele ezek a dolgok az én világomba. Amikor viszont jött a grunge, az nekem való volt, én is fejlődni tudtam. Nekem szükségem van arra, hogy szeressem azt a zenét, amin éppen dolgozom, csak így tudok jó munkát végezni.
A Soundgarden és a Mookie Blaylock zenészei között azonban volt egy kis egyet nem értés. Chris Cornell és Matt Cameron egyáltalán nem szerettek volna a klipben szerepelni, inkább valami filmszerű dolgot képzeltek el Seattle nevezetességeivel, tisztán csak tisztelgéssel Andy Wood előtt. Ezzel szemben Jeff Ament, Stone Gossard és Mike McCready kifejezetten szerepelni akartak a videóban: a Mookie Blaylock beindításához szükségük volt a megjelenésre. A probléma, típusánál fogva, nem olyan dolog volt, amit a menedzserek meg tudtak volna oldani. Szükségük volt Paul Rachmanre, aki kívülállóként és szakemberként egyaránt véleményformáló volt a zenészek számára. „A srácok veled szeretnének dolgozni, de azt kérik, hogy utazz fel Seattle-be a forgatás előtt és lógj velük együtt egy héten keresztül” – kérte őt Susan Silver.
Rachman 1991 kora tavaszán Seattle-be utazott. Soha korábban nem járt a városban és lenyűgözte őt a város sötét szépsége. Az ég túlságosan is felhős volt, az időjárás másodpercek alatt képes volt megváltozni. Ahogyan kezdett ráhangolódott Seattle-re, minden kezdett a helyére kerülni. Miközben a srácokkal lógott, sikerült túllendíteni őket azon az elképzelésen, hogy a város ikonikus nevezetességeit mutassa be a klip. Az új ötlet az volt, hogy csináljanak helyette valami igazi, organikus dolgot. Kapcsolódjon Seattle-höz, kapcsolódjon a helyhez, ezen keresztül pedig maradjon érzelmi szempontból kapcsolatban Andy Wooddal. A srácoknak nagyon tetszett az ötlet.
Paul Rachman: Chris Cornell elvitte egy terepszemlére a városban, ő mutatta meg nekem a Discovery Parkot is. Hihetetlen hely volt. Állt ott néhány régi épület, ahol tudtunk néhány belsőt forgatni, nagyszerű kilátás nyílt a vízre, az erdő és azok a hatalmas növények. Egy kőhajításnyira volt egy csomó különböző helyszín. Minden megvolt, amire szükségünk volt. Azonnal mondtam Chrisnek, hogy „tökéletes, csináljuk itt”. Kiválasztottunk a környéken féltucat helyet, amiről azt gondoltam, hogy jól fog mutatni. Ezzel meg is voltunk.
A Discovery Park
A Discovery Park, Seattle legnagyobb parkja, egy 534 hektáros erdős-fás terület a Puget Soundnál (Puget tengerszoros – a Csendes Óceán és a Salis tenger része). A terület a Magnolia település része volt, de Magnoliát 1891-ben Seattle-höz csatolták. A Discovery Park legnyugatibb pontján helyezkedik el a Hunger Strike klipjében is látható, hét méter magas világítótorony, a találó nevű West Point Lighthouse. A torony 1881. november 15. óta működik. A területet 1898-ban a város a hadseregnek ajándékozta. Itt rendezkedett be 1900-tól a Fort Lawton. Az egyébként csendes védelmi létesítmény a második világháború második legnagyobb előörse volt a Csendes óceáni ütközetek során. Katonai felszereléseket és élelmiszert tároltak a helyen. A hadsereg 1972-ben a parkot visszaadományozta Seattle városának, a Discovery Park nevet 1973-ban kapta. 2011. szeptember 14-én Fort Lawton végleg bezárt.
Jeff Ament
A forgatás
A Discovery Park felfedezését (haha) követő napon Rachman Stone-nal és Eddie-vel ebédelt. A filmes főképpen Stone-nal beszélgetett a punk rockról és a hardcore-ról: a korai videói miatt ő maga is benne voltam ezekben a dolgokban. Gossardék arról meséltek Paulnak, hogy van ez az új bandájuk és hogy a következő évben megjelenik a nagylemezük is. A rendező figyelmesen hallgatta őket, de valójában még egyetlen felvételt sem hallott tőlük. Nem gondolta, hogy a srácok bármivel is készen lennének, de azt látta, hogy tehetségesek, elszántak és tudják, hogy mit akarnak. Talán eljött az idő, hogy megmutassák a világnak, hogy mire képesek. Eddie egészen félénk és csendes volt, bár amikor megszólalt, akkor nagyon pontosan, nagyon konkrétan fogalmazott azzal kapcsolatban, hogy mit szeretne.
Mire eljött a forgatás napja, az időjárás megváltozott. Míg a helyszíni bejáráson az a tipikus, félhomályos, seattle-i idő fogadta a rendezőt, aznap hajnalban, amikor kinézett az ablakon, sűrű szemekben esett a hó. Fehér volt odakint minden. Paul azonban úgy gondolkodott, ha esik a hó, hát essen, ők akkor is leforgatják aznap a klipet. Titkon persze abban bízott, hogy az időjárás – ahogyan azt korábban megtapasztalta – egyik pillanatról a másikra akár meg is változhat. Mikor kiértek, az ég felhős volt, egy kicsit még szitált, de a földről már mindenhol elolvadt a hó. Az első beállítás a csúcson készült. Míg Chris Cornell a kép előterében énekelt és gitározott, a háttérben Matt Cameron dobcuccát állították fel. Abban a pillanatban, ahogyan a kamerák elkezdtek forogni, a felhők mögül kibukkant a Nap. Úgy reggel 8:00 és 9:00 között lehetett.
Paul Rachman: Fantasztikus volt! Emlékszem, hogy a monitor nézegettem – forgatás közben még nem tudod, hogy milyen végeredményt kapsz, amíg fel nem dolgozod a nyersanyagot – de már ott is láttam, hogy a felvételek nagyon jól sikerültek. Chrisnek csak annyit mondtam, hogy „ez egy playback, egy hülyeség, de meg fogod csinálni”, és meg is csinálta, nem kellett neki semmit elmutogatni.
Matt Cameron és Chris Cornell
A stáb a felvételek után bement az egyik régi épületben, hogy a belsőket is felvegye. Szint egy perc sem telt, és odakint elkezdett szakadni az eső. A romos épületben az egyik fal mellé be volt állítva egy asztal, amin egy tányér volt némi ételmaradékkal és egy csomó hangyával. Ez alá ültették be a két énekest. Nem lehet rá azt mondani, hogy az a tipikus rocksztár-beállítás lett volna.
Az ebédidő végére kint elállt az eső. A sor a Mookie Blaylock tagjain volt. Újra kimentek, hogy a hatalmas gyomnövények között a gitárosokat és Eddie Veddert is felvegyék. Veddernek ez volt az első igazi forgatása, soha korábban nem szerepelt videoklipben. Az énekes rettenetesen kényelmetlenül érezte magát. A playback miatt komoly problémái voltak a szájszinkronnal, mesterkéltnek találta az egészet. A többieknek könnyebb dolguk volt, mert már a Mother Love Bone-nal is készítettek videókat. De Eddie-nek új volt ez az egész. Ahogyan Mike McCreadynek is.
Paul Rachman: Emlékszem, amikor Mike arról mesélt, hogy milyen szerencsésnek érezte magát, amikor Jeff és Stone felhívta, hogy csatlakozzon hozzájuk (amiből később a Pearl Jam lett), és hogy játszhat a Temple of the Dogban is.
A stáb leforgatta a gyomnövény-jeleneteket és áttelepült az erdőbe. Bár a rendező tudta, hogy tábortüzet fognak gyújtani, de mivel északon, tavasszal hamar sötétedett, nagyobb fényforrásokra volt szükség ahhoz, hogy valamiféle holdfény-hatást tudjanak produkálni. Éppen csak elkezdték az első felvételeket készíteni a teljes zenekarról, amikor újra leszakadt az ég: pillanatok alatt hatalmas jégeső kerekedett. Mintha sziklák hullottak volna az égből: az öt centiméter átmérőjű jégdarabok teljesen tönkretették Matt Cameron cuccát. Mindenki megrémült egy kicsit, a stáb aggódott a felszerelés és a fényberendezések miatt. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg az eső elállt. Minden csupa víz volt, a tábortüzet pedig újra meg kellett gyújtani. Végül sikerült és a stáb le tudta forgatni az anyagot. A Temple of the Dog tagjai nem hisztiztek, senki nem panaszkodott vagy mondta azt, hogy valamit nem akar megcsinálni. Rachmannak könnyű dolga volt a csapattal, mindannyian nagyon segítőkészek voltak. A nyersanyag majdnem teljesen megvolt. Rachman még 1991. március 7-én forgatott pár snittet egy elhagyott általános iskolában. Ezek a felvételek fa klip első és harmadik verziójában játszottak fontosabb szerepet.
Paul Rachman: Miután néhány nappal korábban megbeszéltük az összes beállítást, hagyták hogy dolgozzam. Ez volt az egyik legjobb élményem rendezőként. A következő este volt egy stábvacsora, ahol Jeff, Stone, Eddie és Mike elmondták nekem a bandájuk új nevét: Pearl Jam. Talán már korábban eldöntötték, hogy ez legyen, de akkor jelentették be nekünk. Emlékszem, hogy a producereimmel összenéztünk: „Pearl Jam? Az meg mi a francot jelent?” Nem igazán hangzott úgy, mint az akkori zenekarok nevei.
A Hunger Strike videója 1991. április 1-jén debütált. De ez még nem az a verzió volt, amit a világon mindenhol ismernek.
Hunger Strike – A klip, amit a világ ismer
1991. április 16-án megjelent a Temple of the Dog azonos című albuma. Az A&M mindössze hetvenezer példányt küldött szét az amerikai lemezboltok számára. Bár a lemezt a szakma pozitívan fogadta, különösebb sikert nem értek el vele az alkotók. Az, hogy miért is készült el az album, nagy publicitást kapott, de maga a lemez nem. Inkább valamiféle bennfentes, seattle-i anyagnak gondolták, túl nagy figyelmet sehol sem kapott. A klipet inkább csak alternatív zenével foglalkozó műsorokban lehetett egyszer-egyszer elkapni, akkor is napközben. A zeneipar szemében a főhős, a zenekar „sztárja”, akkor még Chris Cornell volt.
1992 nyarán azonban megváltozott a helyzet.
A Pearl Jam és a Ten világméretű sikere a Hunger Strike klipjére is komoly hatással volt. Az A&M úgy döntött, hogy újra kiadja az albumot. A Temple of the Dogban nem csak jókora üzleti potenciált láttak, de marketing szempontból is jó ötletnek tűnt meglovagolni – elsősorban – Eddie Vedderék sikerét. Úgy tudtak hatalmas profitot generálni, hogy a Pearl Jam nem is hozzájuk, hanem egy másik kiadóhoz, a Sony/Epic-hez volt leszerződve. Az 1991 szeptemberében piacra került Badmotorfinger eladásait még egyszer fel tudták pörgetni. Ehhez csupán annyit kellett tenniük, hogy a már korábban leforgatott Hunger Strike videójában sokkal többször mutatják meg Eddie Veddert és a Pearl Jam tagjait. A számításuk bejött: ahhoz képest, hogy a Temple of the Dog lemez hetvenezer példányban jelent meg először, az újrakiadás után csak az Egyesült Államokban kétmillió példány felett értékesítették a lemezt (kétszeres platina lemez lett), míg a Badmotorfinger a kilencvenes évek elején egymillió, a ’96-ra pedig szintén kétmillió példányban kelt el Amerikában (azon kívül pedig még további kétmillió darabot adtak el belőle).
Paul Rachman: A Pearl Jam lemeze, a Ten csak hónapokkal később, 1991 augusztusában jött ki. De a Pearl Jam alapvetően csak 1992-ben robbant be. Az A&M úgy dönött, hogy újra kell vágni a videót – és ez jól jött nekem. Az első alkalommal a költségvetés olyan alacsony volt, hogy nekem kellett összevágni a klipet. Szerkesztői háttérből jövök, de mint rendező, mindig jobb visszalépni és figyelni, mint a vágási folyamatban benne lenni. De nekünk tényleg nem volt keretünk az első alkalommal. Másodszor viszont alkalmaztunk egy igazán jó vágót, és a fókusz Eddie-re és a Pearl Jamre szegeződött. Azt gondolom, hogy ez a változat sokkal sötétebb, hátborzongatóbb lett. Imádtam.
Paul Rachman: Amikor visszagondolok rá, azt gondolom, hogy ők voltak a legklasszabb zenekar, a legklasszabb emberek, akikkel valaha is dolgoztam.
Végszó
A Temple of the Dog sok-sok jogi huzavona után, 2016-ban visszaszerezte a dalok kiadási jogát. A szeptemberr 30-án megjelenő, csodaszép deluxe edition és a remasterizált felvételeket, egy kilenc állomásos, amerikai turnéval ünnepelték Chris Cornellék. A Los Angeles-i és a seattle-i koncerteken mi is ott voltunk. Előbbiről itt olvashattok beszámolót. A lemezkiadáshoz egy újabb videó verziót vágtak a Hunger Strike-hoz, ebben a zenekar hangszeresei már nem, csupán Eddie és Chris (no meg a hangyák) szerepelnek.
Chris Cornell: A Hunger Strike és a Wooden Jesus olyan ötletek voltak, amelyeket hónapokkal korábban írtam, de nem fejeztem be egyiket sem. Nem illettek a Soundgardenhez, emiatt nem is akartam foglalkozni velük. A Hunger Strike azért született meg, mert a Soundgarden egzisztenciális válságba került. Mi voltunk az első zenekar, amelyik felkeltette a nagy kiadók figyelmét Seattle-ben. Ez a fajta licitverseny szokatlan volt a helyi bandák számára. Az álmainkat éltük, de volt egyfajta bizalmatlanság is bennünk. Eladtuk magunkat? Mi is egy kereskedelmi rock zenekar lettünk? Vajon megváltoztatja a motivációnkat, amikor majd dalokat írunk és lemezeket készítünk? A Hunger Strike egy állásfoglalás, egy kiállás, hogy hű maradok az elveimhez, hű maradok magamhoz, függetlenül attól, hogy mi vár ránk. És hogy soha nem változom meg a siker vagy a pénz miatt.
___
Andy Wood és Chris Cornell emlékére
