Megjelent a Bush legújabb lemeze, The Kingdom címmel. Gavin Rossdale és csapata meglepetések nélkül érkezett el a zenekar történetének nyolcadik fejezetéhez. Kritikánk.
Bush
A Bush-t mindig divat volt fikázni. Ugyanazt a pozíciót foglalták el a kilencvenes évek közepén-végén a popkultúrális színtéren, mint amit ma a Nickelback: közutálatnak örvendő lemezmilliomosok, teltházas stadionkoncertekkel.
A zenekart Gavin McGregor Rossdale, brit popzenész (lásd korábban Sachca Puttnam és The Little Dukes) alapította 1992-ben, Londonban. A keresztény skót anyától és orosz zsidó apától származó énekes-gitáros jó családba született, anyagi gondjaik soha nem voltak. Orvos édesapja felmenői még 1867-ben érkeztek Nagy-Britanniába, eredetileg Rosenthal néven, erről változtattak Rossdale-re. A fiú szülei 11 éves korában elváltak. Érdekesség, hogy az élete nagy részét zenéléssel és színészettel töltő művész négy éves koráig egyáltalán nem beszélt.
A Bush nem sokkal megalakulása után, 1994-ben meg is jelentette első nagylemezét, a Sixteen Stone-t. A kiadvány hatalmas sikert aratott. Az album szinte hihetetlen, 20 milliós (!) példányszámban fogyott el eddig, az LP slágerei, a Glycerine és a Comedown pedig egészen a Billboard lista első helyéig jutottak (de az Everything Zen második és a Machinehead negyedik pozíciója is döbbenetes teljesítmény).
A zenekar polírozott Nirvana-klón dalai utat találtak a folyamatosan az MTV-n lógó, a felszín kapargatásán soha túl nem jutó fiatalok sokaságához. A Bush egybegyúrt mindent, ami miatt a seattle-i bandák, de leginkább Kurt Cobainék a felületes hallgatóknak tetszhettek. És valóban, ha csak azt nézzük, hogy mennyire rádióbarát zene ez, akkor semmi meglepőt nem találhatunk abban, hogy a brit banda – szemben az anyaországgal, ahol az aktuális brit pop előadók (Oasis, Verve, Blur, stb.) között nem volt esélyük – könnyedén be tudta venni az Egyesült Államokat.
A kereskedelmi sikerek ellenére azonban a sajtót és a szakmát soha nem tudták maguk mellé állítani. Kaptak hideget-meleget, legtöbbször jogosan, de gyakran előfordult, hogy az újságírók messze túllőttek a célon. A sok-sok savazás csúcsa az volt, amikor a Rolling Stone magazin egyik 1996-os számában a címoldalra tette Rossdale-t, a következő kérdéssel: „Miért nem fogja senki komolyan venni Gavin Rossdale-t?” Az énekes-gitáros teljesen kiakadt a szerkesztő, Robert Love lekezelő stílusán, állítólag csak David Bowie tudta megnyugtatni őt. Bowie egész egyszerűen csak azt tanácsolta neki: „Tedd túl magadat a bírálatokon!”
A Bush az egyik első olyan zenekar volt, amelyet a post grunge-jelzővel illettek.
Bulvár
A zenekar történetének mindig is szerves része volt a bulvár. Pontosabban Gavin Rossdale magánélete. A frontember és Gwen Stefani 1995-ben kezdett el randavúzgatni, amikor a No Doubt a Bush előzenekaraként turnézott Nagy-Britanniában. Rossdale és Stefani 2002-ben házasodtak össze, három fiuk született. 2016-ban viharos körülmények között váltak el.
Szintén a bulvár blokkhoz tartozik, hogy Courtney Love, a zenekarok hitelességének önkéntes lakmuszpapírja, nyolc hónapon keresztül találkozgatott Rossdale-lel, és osztotta meg vele az ágyát. Állítólag ez akkor történt, amikor pont szünet volt Rossdale és Stefani kapcsolatában. Hogy a Bush milyen szemérmetlenül nyúlta a Nirvana dolgait, és hogy ebből hogyan lett Gavin lemezmilliomos, nem volt szempont Kurt Cobain özvegyének. És a hitelesség? Hol van itt az egyenlő mérce – kérdezhetnék a Pearl Jam és a Candlebox tagjai Love-tól. Mivel Steve Albinivel, az In Utero producerével is dolgoztak ebben az időben, az újságok egyszerűen csak Nirvanawannabe-knek hívták őket.
Igazságtalanság lenne azonban mindig és mindennel kapcsolatban ráhúzni a vizes lepedőt Rossdale-re. A Keanu Reeves nevével (és a Perfect Circle Passive-jával) fémjelzett Constanin, a démonvadász című filmben például egészen kiválóan alakította Balthazar szerepét.
2019-ben aztán gurított egy nagyot az egyszemélyes celebzenekarként funkcionáló társulat. (Apropó, meg tud valaki nevezni fejből még egy tagot a zenekarból?) A Bush és a Live útra kelt, hogy együtt ünnepeljék meg legsikeresebb albumaik 25 éves évfordulóját (Sixsteen Stone, Throwing Copper). A 33 állomásos turné óriási, teltházas siker volt az Egyesült Államokban.
És tényleg, a számok azt mutatják, hogy írhat bárki bármit, nincs miért aggódnia Rossdale-nek: a Bush-t még ma is átlagosan 2,9 millió ember hallgatja a Spotifyon havonta. (Érdekességképpen: a Seethert 5 millióan, a Stone Temple Pilotsot 4,7 millióan, a Staindet 3,1 millióan, a Puddle of Mudot 3 millióan, a Live-ot pedig 2 millióan pörgetik ugyanitt.)
The Kingdom
A képlet nem változott zenei szempontból a Kingdomon sem: ugyanazt a dallamos, rádióbarátra csiszolt, letisztult post grunge-ot halljuk tizenkét dalon keresztül, ami már a kezdetek óta a Bush védjegyévé vált. A szerzőjük minden esetben Gavin Rossdale volt.
A Flowers on a Grave korrekt kategória kezdés, a második The Kingdom inkább dallamos nu metal (és iszonyúan kiszámítható), a Bullet Holes pedig visszakacsint a Sixsteen Stone-féle múltba (meg a U2 Bullet to the Blue Sky című dalára). A Quicksand riffje nagyon emlékeztet a Papa Roach Last Resultjára, de míg utóbbi egy korszakos dal, ebből nem lesz semmi sem. A két véglet az Undone (ilyen zenéket Disney-rajzfilmekhez készítenek megrendelésre), illetve a Blood River, ami talán kicsit kilóg felfelé a többi közül. Utóbbi tökéletesen illene egy házak tetején ugrálós mozihoz, mondjuk egy új Pókember részhez.
A számok sokszor ugyanabban a hangnemben követik egymást, és ez zavaró: ha kicsit kevésbé figyelmes a hallgató, észre sem veszi, hogy már a következő felvétel forog. A kvartett tagjai közül nem is lehet kiemelni senkit. Tisztességgel feljátszottak, amit fel kellett, de extra teljesítményt egyikük sem tudott hozzátenni a végeredményhez.
Jönnek egymás után a korrektül megírt szerzemények, zenei szempontból sokszor a keményebb Nickelback-dolgokra emlékeztetve (ilyen a Ghosts in the Machine és a Blood River), de hiába. Chad Kroegerék dalai sincsenek hatással a holnapra vagy a holnaputánra, de azokról legalább nem lehet azt mondani, hogy ne lennének változatosak.
A Kingdom ezzel szemben egy csúcsok és mélységek nélküli, unalmas, lapos lemez. Üresnek és rutinszerűnek érzem. Mintha úgy igazán semmit sem akart volna elmondani vele Gavin Rossdale. Az olyan, Amerikát kifigurázó szöveggel, mint amilyen például a Bullet Holes elején hangzik el, pedig tényleg nehéz mit kezdeni: „Az autópályán vagyok, megyek keresztül Amerikán, izzadságfoltos a kék velúr cipőm; Rasszok háborúja, Csillagok háborúja, bolygóháborúk, elmeháborúk; Mindig a szakadék felett, vágyódva a cukiság után; Szóval mit írnál fel nekem? Mert minden pillanat valami szent dolog, igen; Ez egy oly vad utazás!”
A lemez hangzása pont annyira túlcsiszolt, túlpolírozott, mint maguk a dalok. Jót tenne nekik némi kosz, némi dög, némi disszonancia. Ráférne egy kis élet, mert amit hallunk, annak nagyjából annyi köze van a valósághoz, mint egy random Insta-celebnek.
Összefoglalás
A Kingdom keményebb album lett, mint az azt megelőző, 2017-es Black and White Rainbows. Ez mindenképpen pozitívum. Akinek megfelelnek az olyan, nyilvánvaló áthallásokban lubickoló bandák, mint a Godsmack vagy a Seether, annak valószínűleg az új Bush-lemez ellen sem lesz kifogása. Aki félre tudja tenni az eredetiség hiányát, akár még szórakoztatónak is találhatja majd.
A valószínűleg egyébként emberként és kollégaként egyaránt kiváló Gavin Rossadale 2020-ban sem engedte el a Cobain-es megoldásokat és azt a tipikusan rájátszós, idegesítően modoros, lihegős előadásmódját (sípoló, nagy levegő a mondatok elején, kifújás nyögéssel a mondatok végén). Aki már régen sem tudta elviselni, az bele se kezdjen a Kingdom meghallgatásába.
És ha már Nickelback-hasonlattal kezdtem, hagy fejezzem be azzal is. Ahogy az egyik, úgy a másik zenekar lemeze sem lesz toplistás nálam, mert semmilyen hatással sincsenek rám. Ha viszont játszan(án)ak valaha is Magyarországon, a Bush-t ugyanúgy megnézném, ahogyan Chad Kroegeréket is megnéztem kétszer, a Budapest Sportarénában. Mert azt meg kell hagyni, hogy élőben jól szólnak, szórakoztatóak, ki tudnak kapcsolni arra a másfél-két órára. Ennél többet viszont nem lehet elvárni egyikőjüktől sem.
Egyébként pedig nem hiszem, hogy a kritikák miatt rosszul fog aludni fog Gavin Rossdale. Pláne nem emiatt. Megszokta már, az egész karrierje erről szólt. A Rolling Stone másfél csillagához képest itt ráadásul kifejezetten jó pontszámot kapott.
Pontszám: 5/10
__
Bush – The Kingdom (LP, 2020)
Megjelent: 2020. július 17.
Kiadja: BMG
Bush:
Gavin Rossdale – ének, gitár
Chris Traynor – gitár, vokál
Corey Britz – basszusgitár, vokál
Nik Hughes – dob
Dallista:
- Flowers on a Grave
- The Kingdom”
- Bullet Holes
- Ghosts in the Machine
- Blood River
- Quicksand
- Send in the Clowns
- Undone
- Our Time Will Come
- Crossroads
- Words Are Not Impediments
- Falling Away
