„A halált idővel megszokjuk, az élet az, amivel kezdeni kellene valamit.” Várhidi Adrián, az Alone in the Moon énekes-gitárosa búcsúzik Mark Lanegantől.
A család igenis választható, pontosabban bővíthető, sőt, rosszabb esetben lecserélhető: barátokra, zenésztársakra, csapattagokra, kollégákra és számtalan egyébre, és persze a végtelenül folytatható sorban ott vannak azok az emberek, akikkel sosem találkoztunk személyesen, de mégis megosztjuk velük – sokszor csak velük – az életünk rengeteg fontos pillanatát. Akikhez fordulhatunk, olyan helyzetekben, amikor rádöbbenünk, mennyire gyengék és tehetetlenek vagyunk, ha pl. az egyik barátunk borzalmas körülmények között hal meg egy kegyetlen betegségben, egy másik öngyilkos lesz, vagy még éppen él, de lassan öli magát és mi ezt tehetetlenül nézzük végig, vagy éppen mi gyilkoljuk magunkat drogokkal, generációs traumák miatti szorongással, vagy épp viszonzatlan szerelmekkel. Vagy egy kórházi ágyon fekszünk összeszart ágyneműben. Vagy valamilyen érthetetlen okból megcsaltuk életünk szerelmét, talán mert halálfélelmünk lett a boldogságtól és szabotálni akartuk azt. Vagy csak mert ehhez volt kedvünk, de most már utáljuk magunkat emiatt, mert rájövünk, mennyi aljasságra vagyunk képesek mi is.
És ezek az emberek nem okoskodnak, nem ítélkeznek, nem veszik ki a tizedik poharat vagy a harmadik doboz cigit a kezünkből, nem mondják fel a „minden rendben lesz” szintű közhelyeket. Nem oldják meg helyettünk az életünket, nem mossák ki a lehányt ruháinkat, nem gyógyítják meg a barátainkat és nem beszélik rá életünk szerelmét, hogy legyen már szíves észhez térni. Nem tudják megakadályozni a közelgő világvégéket, háborúkat, és nem tudják megmondani, mi van odaát, ha van egyáltalán. Nem mondják, hogy jó emberek vagyunk. Ezek az emberek csak mesélnek. Olyan történeteket, amik miatt egy-egy dal, vagy lemez, vagy könyv, vagy film, vagy festmény erejéig nem érezzük magunkat ennyire menthetetlenül kiszolgáltatottnak ebben a közömbös univerzumban, ahova úgy dobtak be minket, hogy mi azt egyáltalán nem kértük.
Fogadott nagybátyámnak, Mark Lanegannek pedig mindig volt egy jó sztorija. Kezdetben talán csak azért került a látokörömbe, mert iszonyatosan menő társaságból jött. Ott volt, ismerte, sőt, túl is élte őket (tudjátok kikre gondolok, felesleges részletezni). Ezt a felületes ismertséget aztán felülírta a számos közös sztori. Néha nem is figyeltem rá, hogy mit mond, csak hallgattam a hangját, ezt a senki máshoz nem hasonlító mély basszbaritont, amiből egyszerre áradt valami pancsolt whiskey-ben és sodort cigiben érlelt cowboy-bölcsesség, és közben az igazán fontos beszélgetésekhez méltó figyelő, érzéki visszafogottság és valami szakrális bizonyosság.
Nos, kedd este szóltak, hogy meghalt Mark bácsikám. Bár ismertem az életét, tudtam, hogy ezerszer túlélte már a halálát, mégis váratlan volt ez. A Bartók Béla úton álltam, sírtam, egy végigveszekedett nap után először öleltem meg a barátnőmet, aki – látva, hogy ez most nem gyakorlat – egy csapásra túllépett azon, hogy egész nagy mennyire paraszt voltam vele és beültetett az első helyre, ahol ittunk és tovább sírtam, mert bár mostanában csak úgy hullanak az ikonok (Lemmy halála óta minden szar, nem?), választott családtagot ritkán veszít el az ember.
És ő ott volt, amikor elveszítettem a szüzességem (Melissa auf Der Maur – Taste You). Ott volt, amikor a szakdolgozatom írása közbeni idegösszámlasokban csak négy lemezt bírtam meghallgatni, ami egyszerre zaklatott és közben mégis megnyugtató (Winding Sheet, Whiskey for the Holy Ghost, Scraps at Midnight, Field Songs). Ott volt, amikor az egyetem elvégzése után egy időben lettem szingli és kezdtem el dolgozni, és nagyon felnőttnek és romlottnak éreztem magam, és elmerültem az éjszakai életben, majd hajnalonként a kőbányai albérletünk konyhájában cigiztem és azt a rengeteg érzést próbáltam gereblyézni, amit a túlságosan is komolyan vett töredékes szerelmek és kavarások okoztak (Imitations).
Ott volt, amikor egy év alatt két szakítást is sikerült összehoznom, és a Duna-parti Gizella-sétányon sétálgattam fel-alá, egyre részegebben és egyre jobban sajnálva magam (Bubblegum), és ott volt, amikor rájöttem, hogy akit nem tudsz elengedi, azt nem is szereted igazán (Desert Song). Nagy eséllyel sokszor félreértettem a sztorik mondanivalóját, de tök mindegy: tessék, most csak így fejből legalább öt konkrét élményt fel tudok idézni, amikre örökké emlékezni fogok.
Meg persze sosem felejtem el az első „személyes találkozásunkat” (2015, A38), ahol az első pár dalban csak egy gitáros kísérte, és mikor megdörrent a hangja élőben – ami valamilyen csoda folytán még a lemezes verziónál is sokkal csontig hatolóbb -, egymásra néztünk az akkori barátnőmmel, hogy “uh, baszd meg”!
Legutóbbi (francba… legutolsó) magyarországi koncertjére Thurzó Noellel (Tüskevár) mentem el. A koncert előtt pár sör mellett megbeszéltük, hogy mennyire nehéz Magyarországon zenélni, meg ez grunge valamiért nem megy itthon, pedig az érzések, amiket ezek a dalok adnak, mennyire rezonálnak velünk. Bónuszként a koncert végén még Dylan Carlsonnal is sikerült összehozni egy közös fotót, ami után elmerengtem, hogy milyen szar, hogy ebből a bizonyos hármasból (aki érti, érti) Kurt már nincs itt, de milyen jó, hogy ők még itt vannak. Érdekes ez. A hatvanas, hetvenes évek nagyjai hetven felett is virulnak, de az X-generációs férfi grunge ikonok közül már „csak” Billy Corgan és Eddie van velünk. Ez miért van? Talán a sötétség csak kölcsönadta nekünk őket egy kis időre, hogy ne érezzük magunkat egyedül?
A (budapesti) Feneketlen-tó stégjén ültem egy barátnőmmel, aki épp az édesanyjával való ellentmondásos viszonyáról mesélt, amikor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen engem részben rockzenészek neveltek föl, akik már a saját pokolbeli víg napjaim előtt is ízelítőt adtak, de szerencsére nem csak a fájdalomból, de a feloldozásból is, és talán így tudtam elkerülni, hogy igazán mélyre merüljek – felszerelés nélkül.
Egy egyetemi zenetörténeti előadáson került szóba, hogy a hangfelvételek kora előtt – ami azért az emberiség történetét figyelembe véve nagyon friss esemény -, ha az emberek zenét akartak hallgatni, akkor ugye vagy elmentek egy koncertre/templomba vagy a családjukkal zenéltek, a zenehallgatás közel sem volt annyira privát, intim élmény, mint ma. Talán mi, akik szeretünk éjszakákat átsétálni a városon a soha ki nem alvó ciginkkel a kezükben, egy új embertípus vagyunk. Ezek a szeánszok fogadott nagybátyámmal örökre bennem maradnak.
A halált idővel megszokjuk, az élet az, amivel kezdeni kellene valamit. Mark Lanegannek minden próbálkozása ellenére ez nagyon is sikerült – számos önjelölt rokonával együtt gyászolom is persze, de inkább köszönöm, hogy mindig ott volt – és lesz – ha szükségem volt rá, és elfogadott olyannak, amilyen vagyok.
__
