Kis magyar grunge tabló

Share Button

1992. január 11-én egy kis aberdeeni banda seggbe rúgja a Billboard lista élén Michael Jackson hivatásos popisten új lemezét, a Dangerous-t, és ezzel megváltozik a világ. A huszonöt év alatti populáció tagjai kockás flanelinget, kardigánt, bakancsot és kopott pólót öltenek (az outfit opciálisan bővíthető bomberdzsekivel, pláne, ha fekete), és hirtelenjében mindenki egy új stílusról kezd el beszélni, amiről igazából senki nem tudja, hogy pontosan mi a fene is, csak érzik, hogy ez végre tényleg valami más, valami friss: a GRUNGE. A Nirvana által pozdorjává tört kapukon pedig új megközelítéssel (viszonylag) újféle muzsikát toló bandák százai és ezrei törnek előre – azon pedig azóta is vitatkoznak az emberek, hogy mindezért a jó öreg Kurt koronát, vagy kötelet érdemel-e. De mi történt ezek után Magyarországon? Nagy Andor, a Shock! kiváló újságírója a hazai színtértől írt egy nagyszerű összefoglalót a Grungery olvasói számára!

Kis Magyar Grunge Tabló Grungerians

Egy szőke gitáros virslit eszik a Nyugatiban

1989. november 21-én, egy álmos keddi napon Magyarországon lépett fel a seattle-i Sub Pop kiadó két üdvöskéje. A főműsort jelentő TAD-et sem ismerték még túl sokan akkoriban, nemhogy a hozzájuk csatlakozott baráti előzenekart, akit egy láthatóan igen neurotikus szőke énekes/gitáros vezetett.

Nem csoda hát, hogy a Petőfi Csarnokban alig 100-150 ember lézeng a fellépésen, a bemelegítő bandát még ennek fele sem nagyon nézi meg, aki azonban mégis, az azt állítja, kifejezetten rossz hangulatú koncertet adtak, bő félórányi terjedelemben, a már említett fazont pedig jól láthatóan rendkívül zavarta, hogy a Pecsa betonkoporsójában össze-vissza cseng-bong-zúg a gitárja.

A koncert után még gyorsan bekaptak valamit a Nyugati pályaudvar oldalán lévő virslizőben, aztán húztak is tovább Bécsbe, ahol másnap újabb koncert várt rájuk (előtte való nap pedig Linzben próbáltak szerencsét, illetve közvetlenül a koncert előtt a Vörösmarty téri Gerbeaud-ba is beültek, ahol egy fotó is készült).

Nirvana Budapest 1989 2Nirvana – Budapest, 1989

A kutya sem beszélne erről a kissé félresikerült fellépésről, ha nem ez lett volna az első igazi grunge koncert Magyarországon, és ha az a szőke faszi és két társa alig két évvel később nem adott volna ki egy azóta kábé huszonöt-harmincmillió példányban elkelt lemezt. Hát igen, így esett meg a Nirvana egyetlen magyar bulija. Hatása persze akkor még bőven a nulla felé konvergált.


Egyszerű, fekete-kék dal

Így visszatekintve, az első dolog, ami az embernek a magyar grunge élettel kapcsolatban eszébe juthat, az a hiányérzet. Mert hiába hallgatta a szépreményű ifjúság jelentős része nálunk is Seattle nagyjait, egy igazán népszerű, országosan ismert magyar grunge banda csak nem akart befutni.

Ezért aztán olyan kétségbeesett kísérletek is megtörténtek, mint néhány akkori hozzáértő lap cikke arról, miszerint a Tankcsapda lenne a „magyar Nirvana”. Jó nagy baromság volt ez, persze, de hát ezek a szerzők nyilván nem sokat tudtak arról, hogy a punk and roll vonalról elstartolt bandának korábban volt már egy mocskos rock and roller lemeze is (A legjobb méreg) és egy jóval súlyosabb, keményebb (Jönnek a férgek), ők csak Lukács fazonját látták, meg azt az Egyszerű dalt hallották, ami bizony a Nirvana Polly-jának főtémáját hasznosította újra, cserébe megemlékezvén arról a magát utáló srácról, akit már mi is láttunk, mégse hittük volna, hogy a végén előveszi a pisztolyát.

Minderre csak rátett egy lapáttal, hogy a debreceni trió akkoriban – ’94-’95 környékén járunk – előszeretettel játszotta a Negative Creepet (sőt, rápakolták az Eleven koncertlemezre is), igaz, ezt meg csak a bennfentesek ismerték, lévén nem a Nevermindon volt rajta, hanem még a Bleachen. De az éppen ekkortájt szép lassan a Nagy Nemzeti Rockegyüttessé váló Tankok csak nem stimmeltek igazán a képbe, ezért aztán kellett keresni más grunger hősöket…

És ez lett a Black-Out. Pedig a Békéscsabáról induló Csányi-fivérek (Szabi – gitár; Zoli – dob) által vezérelt, ám a nagyközönség szemében leginkább a karizmatikus Kowalsky (születési nevén: Balázs Gyula) énekes által megjelenített csapat zenéje szintén közel sem volt vegytiszta grunge, igaz, a Csapdánál azért sokkal több közük volt a seattle-i hangzáshoz. Ráadásul ők is játszottak élőben olyan dalokat, mint a Them Bones, az Alive és a Plush, nem is akármilyen színvonalon.

Az az érzelmes, gyakorta lázálomszerű költői képekkel telepakolt, iszonyúan vokálgazdag és sokszínű muzsika pedig, ami a csapat első négy-öt lemezén található, számomra mind a mai napig nem csak a kilencvenes évek közepének, hanem úgy en bloc a magyar rockzenének a legizgalmasabb vadhajtását jelenti, és igen, majd minden dalukban többé-kevésbé ott bújkál az a depresszíven és drogokkal kacérkodóan sötét (Fekete-Kék), esős és kaleidoszkópszerűen vibráló (Esőnap), vagy éppen kicsit megtisztultan és bölcsebbé válóan elmélyülő és magunkba néző hangulat (Ezüstkötet), ami miatt kiérdemelhették a már sokszor említett stílus-megjelölést.

Még akkor is, ha ez a banda kicsit mindig is más (megkockáztatom: több) volt, és ez a jellemző a V.V.V. (Valaki Vagy Valami)-től kezdődően egyre inkább ki is ütközött rajtuk. Teljesen mindegy amúgy, minek nevezzük a Black-Out zenéjét, bizton leszögezhetjük: ha nem ismered őket, igazából semmit nem ismersz.


Bolondokháza az esőben

A Black-Outnál is előbb érzett rá azonban az új stílus velejére egy olyan zenekar tagsága, akiktől igazából nem sokan vártak volna ilyesmit. Abban mindenki egyetért, hogy minden idők talán legalulértékeltebb magyar bandájának, a The Bedlamnek két korszaka volt: egy jó és egy jobb. Azt viszont ki-ki saját szájíze szerint értékeli, hogy melyik melyik volt. Az 1987-ben, még Reaper néven, majd Bedlamként tevékenykedő, eredetileg kazincbarcikai banda thrash vonalról startolt, olyannyira, hogy a General Rejection/Dreamland In Misery demó-párosnál nem is nagyon született jobb progresszív thrash (vagy akkori nevén: techno-thrash) zene hazánkban, talán csak a velük igencsak baráti kapcsolatot ápoló, és közösen sun clubozó Slogan volt hozzájuk mérhető.

Aztán amikor a beavatottnak számító tábor és a kritika részéről is már-már az egekbe magasztalt, Jánosi „Cicó” Szabolcs gitáros és Fodor „Fodi” Zoltán énekes által vezetett csapat 1994-ben végre kiadja bemutatkozó lemezét, az Inside Ash-t, mindenkinek a padlón koppan az álla. Ezen ugyanis thrash már maximum csak nyomokban lelhető fel, helyette viszont van sokkal érzelmesebb és tisztább megközelítés, és bizony-bizony grunge is. A változások leginkább Fodi énekében érhetőek tetten, meg persze abban, hogy koncerteken a korábbi thrash-feldolgozások helyére olyanok kerülnek, mint a Man In The Box, vagy az Animal. A közel egyórás Inside Ash olyan örökérvényű klasszikusai, mint az Afterpain Of A Dyin’ Life, a Mother Infinity, vagy az It’s Not Yet Time szerintem azóta is a stílus hazai csúcsteljesítményét jelentik, a régi hívek közül viszont nagyon sokan nem tudtak mit kezdeni az új dalcsokorral.

Az elismerésért való reménytelen küzdelembe belefáradó banda nem sokára be is dobta a törülközőt, szép nagy űrt hagyva maga után, amin az olyan reinkarnációk sem segítettek túl sokat, mint az X Bedlam, a Godlam, vagy épp a rendes reunion. A Bedlam szellemiségét Cicó jelenleg abban a Nomadban viszi tovább, amiben a régi társak közül ott van vele Ujvári Petya dobos is, és amely leginkább álomszerű, továbbgondolásra szánt dalszövegeivel, meg persze Cicó továbbra is utánozhatatlanul hideglelős gitárjátékán keresztül kapcsolódik a grunge-hoz.

A történet ezen szakaszában a legfőbb közvetítő figura mégsem ő, hanem az a Mester Csaba, aki basszusgitárosként szintén a Bedlam Boys tagja, majd átnyergel abba a gödöllői The Rainbe, amely már jóval egyértelműbben közelít a Seattle Soundhoz, és amelyben rajta kívül még egy ex-Bedlam tag van, Lovász Béci gitáros személyében. Pintér Balázs érzelmes éneke és verseknek beillő dalszövegei egy demón (Nobody) és egy remek lemezen (Tales) keresztül vezeti csapatát és a hallgatót át az esőn, elég markáns kapcsolódási pontot jelentve olyan kissé alter/progger csapatokhoz is, mint mondjuk a baráti Tér-Idő. Nem az ő hibájuk, hogy ők sem lettek ismertebbek, és a Tales ’95-ös megjelenését követően pedig sajnos szét is széledtek.

Koltay Tomi dobos például abba a Moodba vándorolt át, ami minden idők legjobb magyar doom metal bandáját jelentette és jelenti ma is, sok-sok évvel feloszlásuk után. Mester is ment tovább, többek között abba az akusztikus, szintén erősen grunge-szagú Damn Naturalbe, amit pedig az a Dudás Tomi énekes hozott létre, akinek a fő bandája az a Screen, ami szintén megérne néhány bekezdést, viszont ők aztán már tényleg csak szőrmentén kapcsolódnak a grunge-hoz, így róluk majd máskor. Csaba pedig „szólóban” és designerként is igen tevékeny, honlapja tanúsága szerint gyakorta agyal új zenéken, de például készített már Bedlam-képregényt is!


Polly, a halott bálnalovas

Sokan sokszor leírták már: igencsak nehéz definiálni, hogy mit is jelent pontosan a grunge, ezért én most meg sem próbálnám. Ellenben van itten egy másik stílusirányzat is, aminek mibenlétét ugyancsak nem a legkönnyebb megragadni, és ez a stoner.

Hogy a játék még nehezebb legyen, ez a kettő nálunk jó ideje szinte kéz a kézben jár, és ha vissza akarunk ásni a szimbiózis gyökeréig, elkerülhetetlenül arra a névre fogunk bukkanni, hogy Polonkai Tamás. Ez az egri csávó még ’93-ban alapította meg Polly Is Dead nevű zenekarát – ahol zenét szerzett, szövegeket írt, énekelt, majd basszusgitározott, ritkásan gitározott is – többek között pont a fentebb kivesézett The Bedlam hatására, de később is előszeretettel hivatkozott vissza Seattle nagyjaira (élükön a Soundgardennel és az Alice In Chainsszel), minden alkalommal hozzájuk kötve a Kyuss és a Tool nevét is.

Hát, pont ilyen volt a saját zenéje is, ráadásnak meg ott volt az annak side-projectjét jelentő Napok Romjai. Halott Polly egy időben sajnálatos módon igazi átjáróházként funkcionált, ám többek között innen indult olyan markáns zenészek útja is, mint Szűcs Peti dobos (lásd még Superbutt és Ørdøg), a később a stoner-mester Shapat Terrort megalapító és stúdióssá avanzsáló Sohajda „Sohi” Peti vagy a death ’n’ rollban erős Chief Rebel Angel-gitáros Kiss Barnabás. Az érdekes szövegvilágú, karcos gitárokkal riffelő PID-életmű (ami lényegében alig több, mint néhány demó) csúcsa pedig számomra az a (sajnos elég vacakul szóló) Sóhajok hídja EP, amin ott figyel talán legkedveltebb magyar dalom, a Kincs. Megunhatatlan téma!

Szerencsére Polonkai Úr sem tűnt tova a semmiben, néhány csendesebb év után jelenleg azzal a Bálnalovassal ápolja Seattle (de még inkább a Tool) zenei örökségét, amely korábbi munkáinál mindenképpen finomabb és meditatívabb, hogy azt ne mondjam, helyenként igazán spirituális hallgatnivalót jelent, de ezt már abszolút jelzi a projectnek indult csapat elnevezése is. Akárhogyan is, Holdraforgó elnevezésű első lemezükkel biztosan nem tévedhetünk nagyot, mégha számomra nem is jelent azonos szintet a nagy kedvenc PID-del, és a csapat összetétele azóta meg is változott kissé, mindenekelőtt Nárcisz énekes távozását értve ezalatt.


A Napfény Városa és környéke

Nem tudom megindokolni, miért, de szerintem egyetlen más magyar város sem működött olyan katalizátorként a hazai grunge (jellegű) zenék életében, mint a csongrádi megyeszékhely. Szegedről származott például az az Everflow, amelynek már elnevezéséről is, kis változtatással beugorhat a Pearl Jam (vagy épp a Psychotic Waltz, kinek hogy) és akik a korai évek angol nyelven előadott, némileg eltérő zenéi után a Vérzik és Világszem demókra, a kilencvenes évek közepére jutottak el egy eléggé grunge-os, kicsit progresszív és minimálisan alteros beütésű muzikális egyveleghez.

Az Everflow ’98-ban ott toporgott az ismertté válás kapujában, végigturnézták az országot a Black-Out társaságában, aztán valamiért mégis lemaradtak a sikervonatról. Ez persze zenéjük értékéből fikarcnyit sem von el, mint ahogy az a tény is kalapemelésre késztető, hogy kisebb-nagyobb kihagyások után, jócskán megváltozott felállásban ugyan, ám mind a mai napig léteznek, koncerteznek, sőt, kifejezett grunge-esteket is tartanak.

A Békés megyei Újkígyósról származik ugyan, ám szintén Szegeden (konkrétan a szögödi laktanyában) alakult az a Baby Bone, amely az elhivatottság és a kitartás szobra lehetne. Huszonöt évnyi, feloszlástól, nagyon nagy átalakulásoktól mentes működésük alatt (bár igazából meg nem mondom, jelenleg is léteznek-e) a dobosból énekessé avanzsáló Rákóczi Anti vezette brigád igazából sosem került a mainstream áttörésnek még csak a közelébe se, de soha nem adták fel.

Pedig már első lemezük, az Ablak a semmibe is több, mint húszéves, és igazából jottányit sem változtattak a kezdetektől fogva igényes, magyar nyelvű és tipikusan magyaros szövegvilágon, és azon az alter-grunge ötvözeten sem, aminek korrekt összefoglalása hallható a tavalyi kiadású, Húszas címre keresztelt válogatásukon. Ha nem ismernéd őket, ez pont meg is teszi bemutatkozás gyanánt, hogy utána jöhessen mondjuk utolsó stúdióanyaguk, a 2009-es Supernova, ami egy csapásra bebizonyítja: ez a banda is egy azok sorában, akiknek sokkal többre kellett volna vinniük. (Kis érdekesség: első gitárosuk Lukács László névre hallgatott ugyan, de ez nem a „nemzet költője” Lukács, sokkal inkább az, aki jelenleg a stoner reménység Barbears soraiban küzd.)

Szintén szegedi banda a kábé évtizedes múltra visszatekintő (tehát a korábban említettekhez képest igencsak friss húsnak számító) Real Lies, akik alter/stoner/pszichedelikus színekkel keverve viszik tovább a vonalat, és akik olyan hihetetlen számcímekkel operálnak, mint Kamionpuszi; Agytörés; vagy Ó, Hallgass!, Szabad! És még náluk is fiatalabb csapat a Dungaree, akik – ki hinné – szintén ugyaninnen származnak, és ők ugyan már kissé súlyosabb végén fogják meg a dolgokat, de legalább hasonlóan jó végeredményt produkálva.


Torso, ami már majdnem egész

Az előzőekből is jól látszik, hogy a magyar grunge valahogy mindig másssal keveredett, lett légyen az stoner, alter, dark, vagy épp indie rock, neadjisten punk. Ám ha egyetlen csapatot kellene mondanom, aki a legközelebb merészkedett ahhoz, hogy legalább hellyel-közzel lefedje tevékenységét a grunge címke, akkor az a feldolgozás bandaként kezdő, majd számtalan átalakuláson, megingáson és nehézségen átesett Flop lenne.

1995-től 2000-ig még mint Full Circle funkcionáltak, azóta azonban már az új néven jár a verkli, és még ha náluk bizony elég lassú lefutásúak is a dolgok, a működés hellyel-közzel folyamatos (mostanság ráadásul mintha új erőre is kapnának). Pearl Jam és Alice In Chains hangulat száll a levegőben (néha bizony konkrét témák, énekmegoldások is), fűszerként számos kapcsolódási ponttal olyan alter/dark csapatokhoz, mint a zseniális A Kert, vagy épp a Nulladik változat.

A Töller „Töce” Gábor által vezetett csapat fellépett már a Sisters Of Mercy előtt, megjelent egy részben angol, részben magyar nyelvű, ötszámos EP-jük, jóval később egy nagylemezük is Torso címmel, de végig megmaradtak underground ígéretnek. Pedig – talán legismertebb daluk címével ellentétben – ez nem csak Jó lesz, hanem már most is az.


Naphoz Holddal

A magyar grunge élet egyik izgalmas alakja Török-Zselenszky Tamás, azaz Nap, aki országosan ismertté a Hetes Körzetből és a Nowhere-ből kialakult Eleven Holddal vált, amit három nagylemez után, 2007-ben hagyott ott, hogy akusztikus előadói esteket tartson, vagy csak úgy minden különösebb nélkül zenélgessen Zselenszky néven, vagy épp Hetedik Ég elnevezés alatt. Továbbá hősünk nem csak irodalmi igényű dalszövegekben érdekelt, hanem konkrétan verseket is ír, verseskötete Szívrák címmel jelent meg néhány éve, de írt már prózát is Dobogó könyv elnevezéssel. Ennyiből is jól látszik: igazi művész-lélek.

A grunge-ot a populárisabb oldaláról megfogó, mindezt pedig kelta elemekkel is keverő, hogy mást ne mondjunk: hegedűt, klarinétot, kongát és egyéb ütőhangszereket is alkalmazó Eleven Hold volt az egyik olyan grunge-közeli formáció, amiben megvolt a potenciál, hogy tényleg általánosan ismertté váljon. Finoman szellős hangvételű, könnyedebb számainak (mint például a klipesített és még a zenetévén is tényleg sokszor felbukkanó Az a néhány tegnapi perc) ugyanúgy szerepe volt ebben, mint Nap költőien elvarázsoló, nosztalgikus dalszövegeinek, amitől az egész játék egy finom, álomszerű hangulatot kapott. [Bocs, hogy közbeszólok, de nem bírom ki. Az Eleven Hold első albuma – többek között a Még egyszer utoljára, a Fák istenéhez, a Hetedik ég, a Sehol vagy az Egyperces szerelmes hol kíméletlenül mély, hol szarkasztikus üzeneteivel – zenei szempontból, és Zselenszky mester zseniális szövegei miatt is a magyar nyelvű grunge csúcsteljesítménye számomra. Nekem azok a dalok örök kedvenceim – PM]

2000 és 2005 közötti három lemezükön (Eleven Hold/”Leszálltunk, hogy felférj”/Cserélnénk magunkkal) tényleg olyasmit műveltek, ami valóban elég nagy hiánycikk a magyar zenei polcokon, és a 2010-es újjáalakulást követően – immáron Nap nélkül, Moller Zsolt énekessel – is megpróbálják tovább vinni a régi vonalat, olyannyira, hogy néhány éve új lemezzel is jelentkeztek, Négy címmel.


És még sokan mások

Jó sok mindenről lehetne és talán kellene is még beszélni, olyanokról, mint a grunge-ot csak éppen megkarcoló, ám mindenképpen említésre méltó csapatok: az alter rockosabb vonalról elindult, majd a Tool komplexitását és borultságát a Kyuss füstjével ötvöző, és mindebből valami teljesen egyedit összekutyuló nagymágocsi Angertea, a teljességgel bekategorizálhatatlan, a népzenei motívumokat a metallal elsőként vegyítő, ezáltal korát jócskán megelőző (és ebbe belebukó, majd tíz évvel később feltámadó) Aebsence, az egyre ismertebbé váló (figyeljük a nevet is!) Black Hole Sound-ot vezető stúdiós guru, Vári Gábor vezette (szintén szegedi) Dystopia, vagy a grunge elszállását a különféle súlyos és extrém zenékkel unikális módon mixelő Room Of The Mad Robots.

Vagy kifejthetnénk, hogy semmi sincs veszve, hiszen nyomulnak előre a fiatalok is, a már említett Dungaree és a fővárosi Alone In The Moon képében, akár még a legfrankóbb grunge-tribute bandákat (Men In The Box, Superunknowns, Gouranga) is fel lehetne hozni, de nem szükséges.

A lényeg már így is látszik a függöny mögül: lehet, hogy egyetlen nagy, mindent vivő grunge banda valóban nem jutott nekünk, magyaroknak, de ez nem jelenti azt, hogy a kilencvenes évek Seattle-ből induló zenei mozgalma ne lett volna óriási, máig is érzékelhető hatással a hazai rockzenére. Tiszta formájában talán tényleg nem volt jelen átütő erővel, viszont ilyen-olyan módozatai most is jól beazonosíthatóak.

Ha engem kérdeztek, rendben is van ez így – csak becsüljük is meg azokat!

Nagy Andor

 

9 hozzászólás

  1. Chabito

    Helló!
    Köszönöm az érdekes cikket és ,hogy információt kaptam a mai bolhapiacon fellelt The Rain:Tales c. kazettáról.Most forog a “B” oldal és nagyon bejön.Véleményem szerint inkább a “Riverside” hangzásvilágához hasonlít ez a zene,persze ez szubjektív….Sajnálom,hogy tovább nem jutottak,viszont örülök,hogy a birtokomba került ez a remek anyaguk.

  2. M

    Igen, a Frogshow, meg a Farhát, meg az aszódi Deals se volt rossz 🙂 Volt egy grunge aranykor itt is a kilencvenes években 🙂

  3. Jó az írás, és nyilván hosszú lehetne a lista, de sajnalom, hogy alap debreceni vagy környéki bandák kimaradtak pedig ők aztán hozták vagy hozzák ma is a stílust. A debreceni Honeymaze (R.I.P.Bodnár Attila), Frogshow, Phaidon, és Trident, Benzin, szintén fontos része volt a hazai grunge életnek. Asztalos Paszti Attila és Rábold Ákos ma is a két legnagyobb hangja a műfajnak. Addig amíg sok pályatársuk már elfelejtette a gyökereit ők még ma is olyanok mint akkor. Érdemes őket keresni.

  4. Megtiszteltetés számunkra. Zenésztársaim nevében köszönöm; nem csupán ezt a cikket, hanem az egész munkásságukat! A legjobbakat kívánom a továbbiakban!

    nap

  5. Zsolti

    “Az Eleven Hold első albuma (…) a magyar nyelvű grunge csúcsteljesítménye számomra. Nekem azok a dalok örök kedvenceim.” Magyar zenék közül ezt hallgattam meg a legtöbbször, zseniális.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.