Nevermore, Sanctuary, cseresznyés pite | Beszélgetés Warrel Dane-nel és Jim Sheppard-del Twin Peaksben

Share Button

Amerika a határtalan lehetőségek és a megvalósult álmok hazája. Közhely? Egyáltalán nem fontos, hogy az-e vagy sem. Mert Amerikában a dolgok tényleg megtörténnek, és ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk meg. Mondjuk egy interjú Warrel Dane-nel és Jim Sheppard-del, a Sanctuary és a Nevermore legendás zenészeivel Twin Peaksben? Miért ne? Pontosan úgy írok le mindent, ahogyan történt. Most sem lesz rövid. Sőt inkább extrém hosszú. Egy hihetetlen délután krónikája következik.

Warrel JimJim, Tomi, Greg, Warrel, én

Úton North Bendbe

Amikor megterveztük a seattle-i utunkat, akkor a Snoqualmi Fallt, azaz a Twin Peaks The Greath Northern Hoteljének helyszínét mindenképpen meg szerettük volna látogatni. Azt is tudtuk, hogy útban a vízeséshez megállunk majd North Bendben, a Twede’s-ben, vagy ahogyan a sorozatban hívták RR Caféban. A Twin Peaks túránkon – ahogy az egész seattle-i tartózkodásunk alatt – rengeteget segített nekünk Szakácsi Greg, aki egy nagyon jószívű fickó, egy igazi jóbarát. Greget itthon a legtöbben a C.A.F.B. énekes/gitárosaként, míg a nyugati parton a Sledgeback frontembereként ismerhetnek. Hamarosan egy nagyon klassz interjút is olvashattok vele itt, a Grungery-n.

Szóval koradélután bepattantunk Greg autójába az öcsémmel, hogy ellátogassunk a szintén közelben lévő Rentonba, és hogy tiszteletünket tegyük Jimi Hendrix sírjánál. Nagyon bensőséges élmény volt a világ legnagyobb gitárosának emléke előtt fejet hajtani. A síremléket a temető szélére építették. Könnyen elérhető, hogy bárki, bármikor meglátogathassa. Aztán ettünk pár cheeseburgert a temető bejáratával szemben (!) lévő McDonalds-ban, majd egy félórás autóút után végre befutottunk a legendás kávézó parkolójába.

JHJimi Hendrix síremléke Rentonban

Hardcore Twin Peaks rajongóhoz méltó módon, szinte kitéptem a kocsi ajtaját, hogy mielőbb a kávézó közelébe kerülhessek. Fotózni kezdtem az épületet, de a legtöbb beállítás ismerős volt a filmből, ezért gondoltam, hogy hátramegyek az épület mögé, és onnan is lövök egy-két nagyobb látószögű képet. Úgy biztosan nem láttuk még az RR-t korábban. A Twin Peaks filmzenéjének cd borítóját az egyik hátsó falra felfestették, és mivel nálam volt a booklet (igen, készültem), ezért odakiabáltam az autóból még mindig csak éppen kikászálódni készülő Gregnek és Tominak, hogy jöjjenek ők is oda, jól fog a háttér a képeken kinézni.

Még mindig teljesen hihetetlen visszagondolni arra, ami ezután következett.

Miközben bőszen kattintgattunk, egyszer csak kinyílt egy elhagyatottnak tűnő hátsó ajtó a falfestmény mellett. Egy baseballsapkás, hosszú hajú fickó lépett ki rajta. Kezében moslékos – vagy valami hasonló, ételmaradékkal teli – edény. Ruháját egy hatalmas kötény takarta. Az ajtó a konyha hátsó kijárata volt. A fickó széles mosollyal az arcán ránk köszönt.

– Sziasztok, Twin Peaks rajongók vagytok?
– Igen, persze, és abból is az egyik legnagyobbak!
– Akkor a legjobb helyen vagytok.
– Alapból mi egy blognak írunk, de az inkább grunge zenével foglalkozik.
– Tényleg? Én is zenész vagyok.
– Hát ez szuper – mondtam neki, és odahívtam a falfestmény elé. Gyere már, csináljunk egy közös fotót, jól fog mutatni a blogon, hiszen te itt dolgozol, biztosan tudsz egy-két dolgot arról mondani, hogy milyen a pite, vagy hogy mi várható itt az őszi forgatásokon.

Odajött, és mint valami komoly metal zenész, keresztbe tette a karjait, és ördögvillát mutatott az ujjaival. Összeráncolt homlokkal odafordultam hozzá.

– És egyébként milyen zenét játszol?
– Heavy metalt.
Aha. Képzeld – és közben Gregre mutattam – ő Greg, itt él Seattle-ben, és a Sledgeback gitáros/énekese, ők meg punkot tolnak. Te melyik bandában játszol?
– A Sanctuary-ben és a Nevermore-ban basszusgitározom.

Na, ez volt az a pillanat, amikor majdnem eldobtuk a telefonokat a kezünkből. Greggel egymásra néztünk.

Azt a k…va élet. B…meg. Hát ez… ilyen nincs – nagyjából ennyit tudtam dadogni.

JimHihetetlen. Az ott a képen mellettem Jim Sheppard.

Akkor ismertük csak meg a baseball sapka alatt Jim Sheppard-öt, a Nevermore és a Sanctuary legendás basszusgitárosát. Nem tudom nektek leírni, hogy mennyire sokkolt minket a helyzet. Ott álltunk a világ talán leghíresebb kávézója mögött, és a konyha hátsó bejáratánál a metal színtér egyik legismertebb bandájának a basszusgitárosával beszélgettünk, meg fotózkodtunk. Ő meg ott állt egy kötényben. Most vitte ki a maradékot. Teljesen szürreális.

– Te Jim, te itt melózol?
– Igen, én sütöm a híres cseresznyés pitét.

Na jó, itt már tényleg nem tudtunk nagyon mit mondani. Vigyorogtunk, mint a tök, alig tudtuk magunkat visszafogni attól, hogy ne úgy viselkedjünk, mint valami öt éves kisgyerek, aki valami olyan játékot kapott, amiről soha életében nem is mert álmodozni.

Most őszintén. Mekkora esély volt arra, hogy összefussunk – pláne ilyen körülmények között – Jim Sheppard-del? Mennyi véletlennek kellett ahhoz összejönnie, hogy egy kietlen hátsóajtónál akkor fotózkodjunk, amikor ő pont kilép az ajtón? Hogy beszélgetést kezdeményezzen velünk. Hogy a zenét, mint témát egyáltalán szóbahozzuk. Mindenesetre ezeknek a véletleneknek köszönhetően két iszonyú érdekes interjút sikerült készítenünk úgy, hogy egyikre sem számítottunk. Ja, és ízlelgessük még egyszer. A Sanctuary/Nevermore basszusgitárosa süti a világ leghíresebb cseresznyés pitéjét Twin Peaksben.


Interjú Warrel Dane-nel és Jim Sheppard-del

Innentől kezdve felgyorsultak az események. Jim többször kijött hozzánk a kávézóba, de mert munkaidőben volt, eleinte csak néhány percre tudott az asztalunknál maradni. Ahogyan teszteltük azt az átkozottul finom kávét és ettük a pitét, mintha azt mondta volna, hogy Warrel Dane, a banda énekese, a metal színtér egyik legnagyobb alakja is itt lakik a közelben, és ha akarjuk, őt is lehívja hozzánk beszélgetni. Mondtam Gregnek és Tominak, hogy srácok, én valószínűleg elfelejtettem angolul beszélni, mert Jim azt mondta, hogy Warrel mindjárt itt lesz, ráadásul szól a kávézó tulajdonosának, Kyle Twede-nek is, hogy ugorjon be hozzánk, és adjon nekünk interjút. (A Kyle-lal készült interjút itt olvashatjátok.)

Aztán amikor nagyjából negyedóra múlva a konyhából megláttam Warrel Dane-t felénk közeledni, akkor biztos voltam benne, hogy előző nap Ballardban, a Soundgarden basszusgitáros Ben Sheperd kocsmájában valamit az italomba kevertek, és én most nyilván csak hallucinálok.

Warrel roppant barátságos volt, de mivel nem készültem Sanctuary/Nevermore interjúra, improvizálnom kellett. Milyen jó, hogy az ember száz éve olvassa a Metal Hammert. Szóval úgy döntöttem, hogy inkább lazán beszélgetünk, érintjük a grunge-ot, Warrel-ék bandáit, és persze a Twin Peaks-et. Mivel tényleg hihetetlenül szívélyesen fogadtak a srácok, biztos voltam benne, hogy nem lesz gond a tartalommal. Közben Jim is megérkezett hozzánk, felvett egy Twin Peaks-es/Twede’s Café-s pólót, és a beszélgetés első 25 percében ott maradt az asztalunknál.

Twede'sRR Café, azaz Twede’s Café

Itt vagyunk Twin Peaks-ben, az RR Cafe-ban, egy véletlennek köszönhetően az étterem mögött, munka közben találkoztunk veled. Mióta dolgozol itt Jim?

Jim: Tavaly októberben kezdtem. A Sanctuary-nek van itt egy próbaterme/stúdiója, és én ideköltöztem, hogy ne kelljen annyit utaznom. Aztán csodálatos módon rátaláltam a Twede’s-re, és most itt sütöm az isteni cseresznyés pitét.

Warrel: A gitárosunk is itt lakik, kb. ötpercnyire innen.

Jim: Mondhatjuk, hogy North Bend lett a Sanctuary nem hivatalos székhelye.

Warrel: A Metalcamp Studios, igen. De Jim titkolja, hogy hol lakik. (nevet) Azért jöttünk fel Seattle-ből, mert így csupán pár percnyire vagyunk a nagyvárostól, viszont sokkal egyszerűbb közösen dolgozni az új dalainkon. Bár meg kell mondanom, hogy ez egy egészen más világ. Nem olyan, mint a városban. Furcsa itt az élet. Emlékeztet arra a hátborzongató tv sorozatra. De tényleg, azt várom, mikor futok össze Tuskó Lady-vel valahol. (nevet)

Ti is rajongtok a sorozatért?

Warrel: Én nagyon szeretem, tényleg szívesen találkoznék Tuskó Lady-vel. Az a hír járja, hogy itt lakik valahol, de én még sohasem láttam. Egyébként ő a kedvenc szereplőm a sorozatból.

Jim: Én nem. Nem is láttam. Fogalmam sem volt a filmről, amikor először jártam itt. Én készítem a cseresznyés pitét, amiről nem is tudtam, hogy híresebb, mint én. Nincs is értelme versenyeznem vele, úgysem nyerhetek. (nevet)

Twedes2A legendás cseresznyés pite – személyesen Jim Sheppard sütötte

Jim, még az interjú előtt említetted, hogy fizetett szabadságon lesztek a forgatás idején.

Jim: Igen, itt fognak filmezni North Bendben, és David Lynch lényegében kiveszi az éttermet, azaz az egész személyzet rendesen megkapja a fizetését arra az időre. Ők azt mondják, ez úgy 6-8 hét lesz, de nyilván elhúzódik, szerintünk inkább 10-12 hétre lehet számítani. Szóval David Lynch-nek és a Twin Peaks-nek köszönhetően pár hónapig fizetett szabadságon lehetek. Nem hangzik rosszul. (nevet)

Tavasszal Magyarországon jártatok a Sanctuary-vel. Mire emlékeztek a budapesti látogatásból?

Warrel: Nekem az volt legemlékezetesebb, hogy Attila [Vörös Attila – egy ideig a Nevermore, jelenleg a Leander Rising zseniális gitárosa] elvitt egy étterembe, ahol mennyei hamburgert ettünk. Imádtam az ottani kajákat, azokat a hagyományos magyar ételeket, amiket megkóstoltunk. Attila anyukája főzött nekünk például gulyást. Te jó isten, hát attól behaltam, annyira finom volt. És persze a koncert is nagyon jól sikerült.

Csípősen ettétek?

Warrel: Igen, én erősen szeretem.

Vörös Attila és Jeff Loomis (Nevermore)

A koncerten az Overkill-lel játszottatok. Baráti viszonyban vagytok velük?

Warrel: Persze, barátok vagyunk. Nagyon jó fejek a srácok egytől-egyig. Bobby-t [Bobby Blitz, Overkill énekes] különösen bírom, az egyik legjobb arc a világon. Nincs elszállva egyáltalán, egy egyszerű, normális srác. Mindig szívesen játszom velük együtt. És D. D. is jó fej. Meg persze a többiek is.

Jim: Már a Nevermore-os idők óta csinálunk velük közös turnékat, és nagyon jó a viszonyunk.

Warrel Dane, Dave Mustaine-ról

 

Dave Mustaine, a Megadeth főnöke többször is közvetlen hatással volt a zenekaraid életére. Mit gondolsz róla?

Dave egy igazán jó srác, de sajnos borzasztóan rossz a megítélése. Soha nem játszottam a Megadeth-ben, de ismerek olyanokat, akik igen. (nevet) Hallottad már egyébként Chris Broderick és Shawn Drover új projektjét, az Act Of Defiance-t?

 

Még nem.

Nekem nagyon tetszik. Sokkal jobb, mint az utolsó Megadeth album. Éppen múlt éjszaka láttam a neten egy videót tőlük, az volt a címe, hogy Throwback. Tényleg nagyon jó. Emlékszem, amikor Chris elmondta nekem, hogy kapott egy állásajánlatot a Megadeth-be. Kilépett a Nevermore-ból, és belépett Mustaine-hez. Ideges volt amiatt, hogy mit szólok ehhez. Mondtam neki, hogy ez egy kitűnő lehetőség számára, ragadja meg az alkalmat és éljen vele. Amikor Chris kilépett a Nevermore-ból, és elment a Megadeth-be, akkor találtuk meg Attilát. Nagyon király srác, nagyon kedvelem őt!

 

Hallottatok valamit a Rust in Peace felállás körüli herce-hurcáról?

Nem, semmit.

 

Dave mindenesetre nem lehet egy egyszerű fickó.

Nem tudom, velem mindig nagyon rendes volt. Barátok vagyunk, ha nem is legközelebbiek. Nagyon tisztelem őt. Segítette a zenekarunkat mindig, a szárnyai alá vette a Sanctuary-t. Amikor először találkoztam vele, éppen akkor jött ki a Peace Sells, és a Megadeth volt az előzenekara King Diamondnak Seattle-ben, a Moore Theatre-ben. Fantasztikus koncert volt. A buli után a gitárosunkkal beültünk Dave autójába, betettük a demónkat, majd pár perc után Dave megszólalt: én akarok lenni a producere a lemezeteknek. Mi meg mondtuk, hogy ez óriási, de közben az járt a fejünkben, hogy lehet, hogy ezt csak azért mondja, mert sokat ivott vagy valami ilyesmi. Aztán egyszer csak kaptunk egy telefonhívást tőle. Dave kinyitotta számunkra a zenei piac ajtaját. Emiatt nagyon hálás vagyok neki, és tényleg nagyon tisztelem őt.

Jim, még az interjú előtt meséltél nekem egy sztorit Layne Staley-ről, amikor még nagyon fiatalok voltatok.

Jim: Ez a ’80-as évek végén vagy közepén történt, a helyi zenei élet akkor volt kialakulóban. Játszottam az Alice in Chains elődjében a Sleze nevű glam rock bandában Layne Staley-vel. Layne-nel nagyon jóban voltunk, nagyon közeli barátom volt. Rettenetes volt a halála. Közel laktunk egymáshoz, nekem volt egy éttermem, ahová sokszor bejött, ittunk, együtt lógtunk, meséltünk egymásnak a turnékról.

Warrel: Tényleg, el is felejtettem, hogy bejárt oda hozzád. Layne remek srác volt.

Jim: Volt Warrel-lel egy közös éttermünk a lakása közelében.

Warrel: Eddie Vedder is járt nálunk. Úgy megrohamozták az emberek a bárpultnál, hogy majdnem hívnunk kellett a biztonságiakat. Mondtuk, hogy Eddie enni jött ide, hagyják már békén.

Jim: Dee Snider, a Twisted Sisterből, és Yngwie J. Malmsteen is evett az éttermünkben.

Yngwie Malmsteen?

Warrel: És tudod, mit kért? Húsgolyós szendvicset! (hatalmas röhögés) Nem meglepő, ugye?

Jim: Aznap éppen dolgoztam…

Warrel: Kár, hogy nem tartottunk fánkot.

Jim: Szóval, én bent voltam akkor, és szóltak, hogy jött valaki, aki minket keres. Kérdeztem, ki az. Mondták, hogy nem ismerik, valami szőke hajú fickó. Amikor megláttam, hogy ő az, megállt bennem az ütő. Anyám, ez Yngwie Malmsteen! Az egyik rádiónak itt az utcában volt stúdiója, ott készítettek vele interjút, és a műsorvezető javasolta neki, hogy jöjjön be ide, a Sanctuary-s srácok éttermébe. Próbáltam rábeszélni a borjúra, de ő ragaszkodott a húsgolyós szendvicshez, amit baromi viccesen tudott mondani.

Warrel: Fánk nem volt az étlapon, hát rendelt húsgolyós szendvicset. És állítólag nagyon jó fej volt. Én sajnos nem voltam ott akkor, csak Jim.

Térjünk vissza egy kicsit a ’90-es évek elejére. Nektek akkor már elég jól csengett a nevetek a metal világában. De ekkor történt valami. Feltűntek olyan a bandák, mint a Nirvana és a Pearl Jam. Hogyan érintett ez benneteket?

Warrel: Nagyon furcsa volt, mert a heavy metal a helyi zenében lenézett stílussá vált. Elmesélek egy történetet, amit már sokszor elmondtam, de ez tökéletesen mutatja, milyen is volt akkor a helyzet. Egy este a bárpultnál ültem, és volt ott egy lány. Elkezdtünk beszélgetni, iszogattunk, és jól elvoltunk. Egyszer csak azt mondja: – Látom a hosszú hajad, Te zenész vagy? Mondom, persze, játszom egy bandában. – És mit játszotok? – kérdi ő. Heavy metalt – válaszolom. Látszott, hogy megrökönyödött a válaszon, majd így szólt, és pontosan idézem a szavait: – És ezt képes vagy nyíltan vállalni? Mire én: Na, most azonnal húzz a francba az éttermemből, te korlátolt, kis hülye!

Jim: Szerintem az a szomorú, hogy a sikeres grunge bandák kifejezetten tagadták, hogy ők metalt játszanak.

Warrel: Attól kezdve, hogy kitört az őrület, más zenei stílus mintha nem is létezett volna, csak a grunge volt. A grunge volt az Isten. És ez frusztráló volt nagyon. De az az igazság, hogyha szereted a metalt, akkor azt játszod életed végéig. A lemezkiadónk, az Epic Records meg is próbált presszionálni minket, hogy változtassunk a hangzáson. Amikor azt hallod a telefonban a lemezkiadótól, hogy ’Hé srácok, valami grunge-osabb hangzásra számítottunk’, akkor tudhatod, hogy nagy a baj. De könyörgöm, mi nem grunge banda vagyunk, mi egy tőről metszett metal zenekar vagyunk. Ez még a Sanctuary volt, persze. Különös időszak volt, az biztos.

Greg: Én is hallottam egy jellemző történetet. Guy Lacey a War Babies-ből mesélte, és azt hiszem, a Columbia Records-nál történt. Az igazgató irodájában vagy előtte egy Mötley Crüe poszter volt kifüggesztve a falon. De amint megjelent a Nevermind a Nirvana-tól, a Mötley Crüe poszter ment a szemétbe, és a Nirvana került a helyére. És ez gáz, mert azt mutatja, hogy a metal szinte megszűnt létezni attól a pillanattól kezdve. Egy időben egyébként Guy Lacey volt a Sledgeback gitárosa.

Warrel: Tényleg? Hallotta valaki közületek esetleg azokat a régi demókat, amiket Guy Lacey vett fel egy Sabbatar (?) nevű bandával?

Greg: Nem, de a nevüket már hallottam valahol.

Warrel: Az egyik demón én énekeltem. Már évek óta nem hallottam azokat a számokat, és már alig emlékszem, csak arra, hogy benne voltam.

Az európai metal rajongóknak nagy kedvencei voltatok, de USA tényleg más. Hogyan vészeltétek át a grunge érát?

Warrel: Rengeteget turnéztunk Európában, így sikerült túlélni azokat az éveket. Az első európai turnénk, ahol együtt játszottunk a Blind Guardian-nel, zseniálisan jó volt. A srácok baromi jó fejek voltak. A többség nem is volt tisztában azzal, hogy az amerikai zenei piac mennyire más, mennyire egyedülálló volt akkoriban. A grunge volt az első számú zenei stílus, a grunge volt a minden, és emiatt az amerikai helyzet teljesen más volt. Ezért iszonyatosan jó volt, hogy turnézhattunk, és találkozhattunk olyan emberekkel, akik megbecsülték a metal zenészeket és a heavy metal bandákat, és nem úgy tekintettek ránk, mint valami alsóbb rendű, primitív lényekre. Ez nem vicc, tényleg ez volt a helyzet egy darabig.

Most a Sanctuary-t csináljátok, de szerte a világon a rajongók azt kérdezik, hogy mi a helyzet a Nevermore-ral?

Warrel: Meglátjuk, mit hoz a jövő. Én jelenleg a következő szólóalbumomon dolgozom. Shadow Work lesz a címe, és a szóló együttesemmel Brazíliában vesszük fel. És szerintem a Nevermore-os rajongók nagyon fognak örülni neki, mert sok helyen olyan a hangzása. Persze ez a véremben van, ez ellen nem lehet mit tenni. Közben készül a Sanctuary új lemeze is.

Ezt nagy örömmel halljuk.

Warrel: Az a helyzet, hogy manapság egy banda nem elég ahhoz, hogy meg tudj élni a zenélésből. Van hitelem, és még vagy két együttes kell ahhoz, hogy rendesen tudjam törleszteni. Ma már a kutya nem vásárol lemezeket. Ez nagyon szomorú. Közben az interneten állandóan az illegális zeneletöltés előnyeiről beszélnek, és azt mondják, ha valakinek tetszik valami, úgyis megveszi. Hát, ez egy nagy baromság. Az emberek csak szimplán letöltik a zenéket. És ez ellen semmit nem lehet tenni. A zeneipar most próbál alkalmazkodni ehhez az új helyzethez. Ma a zenével már csak úgy lehet pénzt keresni, ha az ember turnézik, és árulja merch cuccokat. A lemezeladásból már nem jön a pénz, mivel senki nem vásárol lemezeket.

Jim: A hátránya mellett azért van ennek előnye is a bandák számára, hiszen így az interneten bárhol meghallgatható és ingyen letölthető a zenénk, megismerhetnek minket a világ legtávolabbi sarkában is, és ennek köszönhetően magasabb fellépési díjat kérhetünk a koncerteken, több rajongó láthat minket élőben. El kell felejteni a régi rendszert, és turnézással kell megkeresni a pénzt.

Európába kell mennetek, mert ott nagyon népszerűek, valóságos legendák vagytok.

Warrel: Jövő évben, februárban és márciusban én Európában fogok koncertezni szólóban.

Magyarországra is jössz?

Warrel: Igen, majdnem biztos.

Greg: Egyszer láttalak titeket a Type O Negative-val közösen fellépni, és talán ez volt az utolsó koncertetek együtt. A Showboxban volt a buli.

Warrel: Peter Steele nagyon jó ember volt. Irigykedett, mert Jimnek volt egy trapéznadrágja, amit még Svédországban vett. Mit is mondott neked?

Jim: ‘Ezt meg hol vetted?’ [Jim Peter Steele-t utánozta, nagyon mély hangon]

Warrel: Szó szerint ezt mondta: ‘Jim, gyere csak ide! Hol vetted ezt a trapéz gatyát?’

Jim: Majd pár perccel később megszólalt: ‘Csak hogy tudjátok, napi három üveg bort iszom, nem kettőt, nem négyet, mindig hármat.’ (hatalmas röhögés)

Mik a terveitek a jövőre nézve?

Warrel: A Nevermore még nem teljesen halott, vannak még életjelek, még bármi történhet, de erőltetni most biztos nem fogjuk. Nekem ebben a pillanatban a szólólemezem a legfontosabb, ami remélhetőleg jövő év elején jelenik meg. Van egy elképesztően jó zenekarom Brazíliában, csupa szupernél szuperebb zenésszel, akikkel együtt vesszük fel a lemezt. Többször turnéztunk Dél-Amerikában, Nevermore számokat játszottunk. Volt egy turnénk, ahol a teljes Dead Heart in a Dead World albumot eljátszottuk. És ha azt el tudják játszani, akkor mindent el tudnak játszani. (nevet)

Mesélj valamit az új szólólemezedről! Miben különbözik a Sanctuary zenéjétől?

Warrel: Az elsőnél az volt a célom, hogy kicsit bővítsem a zenei palettát, hogy rock’n’rollosabb hangzású számokat készítsek. A második lemezemen olyan előadók számait adjuk elő, akiket fiatal korom óta kedvelek, mint a Sisters of Mercy vagy a The Cure. A The Cure szám egy brutálisan kemény nóta, amire biztos mindenki azt fogja mondani, hogy úgy hangzik, mint a Nevermore, és ez abszolút igaz is. Ezzel szembe kell nézni, nem lehet mit tenni. Most nagyon izgatott vagyok, mert két hét múlva Görögországban játszunk a Bonfire-rel, a D.A.D-vel, a Soulfly-jal, és Gus G-vel. Aztán lesz két szabadnapom, amit Kréta felfedezésével fogok tölteni. Van ott egy barátom, akivel együtt csináltuk az éttermet a belvárosban. Jókat fogunk enni. Azt például tudom, hogy náluk nincsen cseresznyés pite. (hatalmas röhögés)


Közben megérkezett Kyle Twede, így pár közös fotó elkészítése után elbúcsúztam Warrel-éktől, és leültem a tulajdonossal a kávézóról és a Twin Peaks-ről beszélgetni. Warrel és Greg pedig még hosszasan sztorizgatott a kávézó előtt.

Egy óra múlva pedig már úton voltunk a Great Northern felé. Legközelebb talán Shelly Johnsonnal is beszélni tudunk. Ki tudja.

Twin Peaksben bármi megtörténhet.

3 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.