A grunge úgy érkezett meg a kilencvenes évek rockzenei térképére, mint egy hurrikán: minden addig megszokott stílust, erőviszonyt alapvetést elfújt, felrúgott és átalakított. A nyolcvanas évek uralkodó glam rock bandái azt vették észre, hogy egyik napról a másikra elfogyott a hajlakkra való, néhány északi kockásinges favágó-leszármazott lemosta őket a világot jelentő deszkáról. Kiss Ákos hét olyan lemezt szedett össze, amelyek sohasem születtek volna meg, ha nincs az a pár seattle-i és környékbeli zenész, akik úgy gondolták, szembe mennek a mainstreammel (hogy aztán ők maguk legyenek a mainstream).
Bár a grunge-láz nem tartott sokáig – a Nirvana 1991-es Nevermind-lemezének megjelenése volt a nagy belépő, hogy aztán három évvel később Kurt Cobain öngyilkossága gyakorlatilag véget is vessen az őrületnek -, de megváltoztatta a zeneipari játékszabályokat, egyúttal hatalmas hatást gyakorolt a rockzenei színtérre.
A korábban sikeres bandáknak dönteniük kellett: lehúzzák a rolót, vagy megpróbálnak valamennyire alkalmazkodni a helyzethez. Talán merész kijelentés, de meglátásom szerint a grunge – ebből a szempontból legalábbis – a hetvenes évek diszkólázához hasonlítható: akkoriban még az olyan óriások, mint a The Rolling Stones, a The Fleetwood Mac és a KISS sem tudtak (vagy akartak) szembe menni a korszellemmel, inkább ők hajoltak arra, ahonnan a szél fújt. Ezen zenei kísérletek egyes esetekben remekül, máskor pedig röhejes vagy elszomorító végeredményekkel zárultak.
A grunge-korszakban is számos, világhíres rock és pop (!) előadó próbálkozott „grunge-osabb” lemezt készíteni. Ezeket vesszük most sorra időrendi sorrendben a teljesség igénye nélkül!
Spoiler: az általunk listázott kísérletekből egyik sem sikerült túl jól kereskedelmi és/vagy kritikai szempontból. Lenne valami a seattle-i levegőben, ami máshol nem reprodukálható?
Michael Hutchence, az attraktív Kurt Cobain – INXS: Full Moon, Dirty Hearts (1993)
Az ausztrál pop-rock banda a nyolcvanas években abszolút a Nr. 1 kategóriába tartozott. Mivel a csapat könnyed zeneisége ellenére a keményebb hatásokat sem tagadta meg, ezért viszonylag gyorsan tudtak reagálni, úgyhogy a Nevermind megjelenése után rögtön fel is kérték Chris Thomast (Sex Pistols, Roxxy Music) producernek az új lemezükhöz.
Bár maga a zenekar – főként Michael Hutchence énekes – és a korabeli zenei szaksajtó is úgy próbálta pozícionálni az albumot, mint az INXS válaszát a grunge-hullámra – utólag azért kijelenthető, hogy az ausztrálok nem tudtak kibújni a bőrükből: korábbi műveikhez hasonlóan ez is egy attraktív, szépen hangszerelt dallamos rock album lett. Ha nagyon grunge-hatásokat akarunk belelátni és belehallani a Welcome to Wherever You Are címmel megjelent anyagba, akkor jóindulattal azt mondhatjuk, hogy néhány korábbi munkájukhoz képest egy-két dalban (Heaven Sent, All Around) megjelent egyfajta garázsos hangulat, de ennyi. Az album egyébként bekerült a The Independent magazin TOP 10 lemeze 1992-ben válogatásába, de az UK és USA chartokon is az élbolyban nyitott.
Az INXS (vagy inkább a menedzsment) mindezek ellenére úgy gondolta, hogy a zenekarnak mégis szükséges kiadnia egy kifejezetten grunge-hatású lemezt, igazodva a korszak elvárásaihoz. A banda tagjai szinte azonnal újra stúdióba vonultak, hogy új dalokon dolgozzanak. A Full Moon, Dirty Hearts címet viselő, Mark Opitz produceri felügyelete mellett készült album végül 1993 őszén jelent meg, és a banda korábbi dolgaihoz képest valóban sokkal karcosabb, sötétebb hangulatú lett. A címadó dalt mai füllel hallgatva például simán tekinthetnénk a Walking Papers előképének.
Hutchensék 1993-as lemezét már egyértelműen – és már némi okkal – egy kifejezetten alternatív rock/grunge albumként írták le. A zenei hatások, sőt, a lemezhez kapcsolható imidzsváltás egyértelműen mutatják, hogy az INXS próbált alkalmazkodni az akkori fiatal grunge-sztárok stílusához, mégis, leginkább a korabeli visszaemlékezések próbálták kissé erőltetetten párhuzamba állítani őket a Seattle Sounddal.
Ez azonban pont elég ahhoz, hogy mindenki úgy emlékezzen vissza a Full Moon, Dirty Heartsra, mint „az INXS grunge-albumára”.
Érdekesség, hogy ez az egyetlen olyan lemez a jelen felsorolásból, amely a zenekar sikerességét nem kezdte ki. Bár a TOP 10-es Billboard-nyitásból kimaradt a banda, de a húszas listára simán felfértek, ami az INXS esetében visszaesés, de azért sok olyan banda van, aki a fél karját odaadta volna egy ilyen helyezésért bármikor karrierje során.
***
Hajmetálosok hajlakk nélkül – Mötley Crüe: Mötley Crüe (1994)
A hajmetal állócsillaga, a sex, drugs & rock’n’roll életérzés pápái, a Világ Legveszedelmesebb Zenekarának (Guns N’ Roses) mentorai, azaz a Mötley Crüe. Bár a zenekar 1989-ben letette az asztalra karrierjének legsikeresebb lemezét (Dr. Feelgood), de mire a minden kontinenst érintő megaturnéról hazaértek, már 1991 lett. Nikki Sixx csapatát egyszerre érte a külső és belső problémák garmadája. A turné végén a végtelenségig elcsigázott zenekarban felszínre kerültek az addig kezeletlen feszültségek, és megérkezett a seattle-i őrségváltás is. Érdekes, hogy a Mötley karrierjét feldolgozó The Dirt című netflixes produkcióban ezt egyetlen rövid vágóképpen jelenítették meg, az viszont mindent el is mond a helyzetről: eső, köd, csend és egy házfalon a Pearl Jam Ten-lemezének plakátja.
A Crüe pillanatok alatt földbe állt, de bizonyos szempontból épp ez a törés volt az, ami lehetővé tette egy borongósabb hangulatú, mondhatni grunge-os hangulatú lemez elkészítését. A bandatagok közti problémák és magánéleti válsága miatt a zenekar szőke, kék szemű alfahímje, Vince Neil kiszállt – lássuk be, vele az élen elég valószínűtlen próbálkozás lett volna egy baljósabb hangulatú lemez -, és megérkezett a zenekar „egylemezes” énekes/gitárosa, John Corabi.
A Mötley életében először (és utoljára) két gitárra hangszerelte a nótákat, és a dalszerzési folyamatban részt vett az új fiú is, aki teljesen más színt hozott a zenei palettára. A végeredmény mind muzikális, mind szöveg szempontjából egy, a korábban megszokottól teljesen eltérő hangzású anyag lett: kissé fura hallgatni a néhol komoly társadalmi problémákat feszegető sorokat, a hangzás pedig egy igazán mocskos (ha úgy tetszik grunge-os) valami lett.
Zenekedvelő, zeneértő emberek között egyöntetűen az a vélemény, hogy ez a legalulértékeltebb Mötley Crüe lemez.
Ebben lehet valami, mert ezen a szűk körön kívül eső rajongók (és a korszak kritikusai) olyannyira lehúzták a lemezt, hogy a KISS-hez hasonlóan itt is egy szinte letagadott, elfelejtett, élőben – Vince Neillel – soha nem játszott dalcsokorról beszélünk.
(A szerk. megjegyzése: az 1994-es Mötley Crüe a világ egyik legjobb lemeze, a hangzása mai napig is utolérhetetlen.)
***
Mariah Carey grunge-kalandja – Chick: Someone’s Ugly Daughter (1995)
Tudtad, hogy Mariah Carey szerepelt egy „kvázi” grunge lemezen? A napi grunge-bulvár kategóriát ezzel a sztorival meg is nyertük! Bizony, a grunge-mozgalomnak akkora hatása volt, hogy még a popdívát is megihlette. 1995-ben a Daydream című lemeze munkálatai közben kitalált magának egy punk-rock-grunge alteregót. Akkoriban magánéleti válságban volt (első házasságában ekkor kezdődtek a később váláshoz vezető gondok), és a gondosan ápolt jó kislány imidzsébe is kezdett belefáradni.
Az akkoriban divatos grunge-hullám zabolázatlansága magával ragadta, olyannyira, hogy ő maga írt meg egy albumnyi dalt ebben a stílusban.
Az album, akkori lakótársa, Clarissa Dane neve alatt jelent meg, aki az egylemezes projektre a Chick művésznevet vette fel. Bár Carey a lemezen szerző, a studiómunkálatok mellett az image kialakításában is részt vett, sőt ő maga is hallható egy „rejtett” éneksávon az anyagon, mégis, soha senkinek nem jutott eszébe ezt a produkciót az R’n’B királynőjéhez kötni… egészen 2020 végéig, amikor az énekesnő The Meaning of Mariah Carey címmel megjelent önéletrajzi kötetében le nem leplezte a sztorit.
***
Nuno, a bostoni Mike McCready – Extreme: Waiting for the Punchline (1995)
A bostoni rock négyes 1985-ben alakult. Az utókor úgy emlékszik rájuk (sajnos jogosan), mint a világ egyik legalulértékeltebb rockzenekarára. Első három lemezük 1987-ben, 1989-ben és 1992-ben jelent meg. A zenekar – és annak fő dalszerzője, az unikális gitárjátékáról híres Nuno Bettencourt -, a dallamos rockot a funkkal sajátosan vegyítő stílusa nem volt egyértelműen besimítható a korszakot uraló glam-érába.
Az, hogy Los Angelestől távol, a „túloldalon” volt a zenekar bázisa, szintén nem segített az igazi nagy durranás elérésében. Az első, és a Get the Funk Out mellett az egyetlen igazi nagy sláger az akusztikus More Than Words volt, amely a banda második, Pornograffitti című albumán jelent meg. A nóta természetesen alanyi jogon is óriási darab, de az egy szál gitáros szerelmes dalocska MTV-sikeréhez nagyban hozzájárult az zenecsatorna unplugged-koncertsorozata is.
Az 1994-ben elkezdett negyedik lemez így már egyértelműen a grunge-hullámnak való megfelelés jegyében készült. Első körben természetesen a kiadó nyújtotta be ez irányú igényét, de a zenekar, főleg Nuno, nem élték meg ezt annyira kényelmetlenül (főként, hogy a gitáros akkoriban szoros barátságot ápolt Seattle zenészeivel).
Az 1995-ben megjelent Waiting for the Punchline című lemez az első, ahol a szimfonikus hatások és a tupírozott hajak helyett a Nuno-féle gitározás, a funk ritmusosság helyett pedig sokszor az elszállósabb témák kaptak főszerepet.
Teljesen egyértelmű volt a grunge hatása a lemezen!
A rajongók (köztük jelen sorok szerzője is) utólag a legjobb Extreme kiadványnak tartják ezt az anyagot, a maga idejében azonban a fogadtatás viszont olyan ködös volt, mint a seattle-i időjárás: a lemez épp csak a TOP 40-be fért be, kereskedelmi szempontból pedig meg sem közelítette elődje sikerességét.
A sikertelenség éket vert a tagok közé, az 1996-os lemezbemutató turné közben a banda feloszlott, Bettencourt a szólókarrierjére kezdett koncentrálni, Gary Cherone énekes pedig a Van Halenben próbált szerencsét. A banda 2008-ban Saudades de Rock címmel megjelentette ötödik lemezét, majd 2010 és 2015 között újra inaktív volt. A zenekar idén nyáron jelentkezett új sorlemezzel, Six címmel.
***
Egy forró grunge-perc Dave Navarróval – Red Hot Chilli Peppers: One Hot Minute (1995)
Az Red Hot Chili Peppers mindig is rendhagyó és vidám, funkos és rappes hatásokkal operáló kaliforniai muzsikát nyomott, még annak ellenére is, hogy a rock’n’roll árnyoldalai az ő karrierjüket sem kerülték el. Hillel Slovak, a banda alapító gitárosa 1988 nyarán drogtúladagolásban hunyt el, Jack Irons dobos pedig nem bírta el a Slovak elvesztésével járó terhet, ezért kilépett a bandából.
Chad Smith és John Frusciante csatlakozásával a banda feltámadt, és az új évtized elején, 1991-ben egy, a zenekart és sok szempontból a stílust is újra definiáló lemezt jelentettek meg Blood Sugar Sex Magik címmel. A minden korábbit felülmúló sikert és az ezzel járó pörgés akadályait a banda nem vette zökkenőmentesen: a gitáros csodagyerek Frusciante súlyos drogfüggősége miatt – először, de nem utoljára – kényszerűségből elhagyta a köteléket. A pótlás az akkoriban szintén pihenőt tartó Jane’s Addictionből érkezett, Dave Navarro személyében. Navarro az akkoriban széthullóban lévő Guns N’ Rosesból is kapott ajánlatot, de ő inkább a Chilit választotta.
„Szokták mondani, hogy a Nirvana döntötte le azt a falat, ami az underground és a mainstream közt volt. Az ő berobbanásuk előtt az MTV nem játszott underground zenét. Ami az MTV-n ment az ment, ami oda nem jutott be, az maradt az undergroundban. Ezt a falat tényleg a Nirvana döntötte le, de előtte már a Jane’s Addiction iszonyatosan megrugdosta” – fogalmazta meg tökéletesen Reszegi Laci újságíró barátunk a nekünk adott interjúban.
Navarro gitárjátéka sokkal inkább gyökerezett a Hendrix-féle hard rockban és pszichedeliában, mint a funkban. A One Hot Minute az ő gitárjátéka és a zenekar tagjainak magánéleti nehézségei miatt a korábbiaktól eltérően sokkal borúsabb hangulatú volt, így szinte kézenfekvő volt, hogy a korabeli sajtóvisszhang a grunge-jelzőt aggassa az anyagra. A lemez végül kereskedelmileg egy viszonylag sikertelen, viszont nagyon is unikális Red Hot Chili Peppers-lemez lett, ennek ellenére a zenekar nem játssza koncerteken a dalait.
A „justice for the One Hot Minute” örök vita a zenerajongók körében, és ennek mi sem tudunk pontot tenni a végére: az viszont biztos, hogy a Grungery-szerkesztőség több tagja a kedvenc Chili-lemezeként jelöli meg ezt a lemezt – talán nem véletlenül!
***
James in Chains – Metallica: Load (1996)
Az igazhitű thrash-rajongók szerint a Metallica már az 1991-es Fekete albummal eladta magát, mindenesetre tény, hogy a Smells Like Teen Spirit mellett a második leggyakrabban játszott dal az Enter Sandman volt az MTV-n abban az évben. A San Franciscó-i metálosok ezzel lettek igazán A-ligás sztárok, ebből az egy lemezből többet értékesítettek, mint az előző négy anyagból (Kill ’Em All, Ride the Lightinng, Master of Puppets, …And Justice for All) összesen.
A Metallica azonban hiába vált a világ legnagyobb metálzenekarává, mégis úgy döntöttek, hogy egy kicsit újra definiáljak önmagukat. Az „új Metallica-recept” kikeverése meglehetősen sokáig tartott: a grunge-hullám már gyakorlatilag lecsengett, mire 1996-ban megjelent a Load, a zenekar első igazán megosztó lemeze (ezt a hagyományt gyakorlatilag napjainkig tartják James Hetfieldék).
Bár az album dalai közül a legtöbb egyértelműen magán viseli a Metallica saját stílusjegyeit, ugyanakkor van olyan felvétel is, ami kifejezetten country-irányba ment el és itt jelent meg először a The House Jack Built című tétel is, ami úgy szól, mintha egy Alice in Chains lemezről maradt volna le.
A Metallica háromnegyede, James, Lars és Kirk, 1996-ban élőben nézte meg az Alice in Chains legendás MTV Unplugged felvételét (emlékezhetünk Mike Inez és Sean Kinney Enter Sandman gegjére), de James Hetfield is többszőr beszállt már a zenekar mellé, hogy elénekelje velük koncerten a Would?-ot. Nem véletlen tehát, hogy a seattle-i MoPOP (Museum of Pop Culture) által Founder Awarddal (Alapítói Díjjal) jutalmazott Alice in Chains tiszteletére rendezett Covid-bulin a Metallica feldolgozott egy dalt (Would?) 2020 decemberében.
A kilencvenes évek hajnalán egyértelmű volt, hogy Jerry Cantrellék egyik fontos hatása a Metallica, napjainkban viszont már nem ennyire egyirányú a dolog.
***
Gene Simmons félresikerült „gyűlölkedése”- KISS: Carnival of Souls (1997)
Ha már a bevezetőben a KISS-t megemlítettük, stílszerűen zárjuk velük a sort. A rock’n’roll képregényhőseitől sosem volt idegen a divathullámok meglovaglása. 1992-ben, amikor már javában tombolt a Nirvana- és a Pearl Jam-láz a világban, Revenge (Bosszú) címmel hozták ki legújabb lemezüket, ami nem volt túl sikeres, viszont legalább teljesen önazonosnak mondható.
Az akkor éppen maszk nélküli zenekar és vélhetően a mögöttük álló kiadó marketing osztálya arra a döntésre jutott, hogy a korszaknak megfelelő hangzással és megjelenéssel lehet majd kitörni ebből a tetszhalott helyzetből. Gene Simmonsék „grunge-lemeze” elég későn, időn túl ért célba: 1997-ben jelent meg Carnival of Souls: The Final Sessions címmel, amikor már inkább a nu-metal bandák kezdték el uralni a színteret.
A karneválos lemezen a dalcímek és szövegek kétségtelenül a borongós hangulatnak akartak megágyazni: Hate, Rain, I Walk Alone és hasonlók, míg zenei szempontból a Soundgarden és az Alice in Chains hatásai (vagy inkább koppintásai) köszöntek leginkább vissza.
A KISS ősrajongói nem tudtak mit kezdeni ezzel az anyaggal, a grunge követői pedig nem tartották hitelesnek: összességében ez minden idők legsikertelenebb KISS-lemeze, amelyről Simmonsék egyetlen egy dalt sem játszottak élőben sohasem, a lemezt gyakorlatilag törölték az életműből. Az online stream-felületeken megtalálható ugyan, de nincs több lejátszás rajta, mint egy közepes magyar rocklemezen.
__
