Egy koncert, ami 27 éve kezdődött és soha nem ér véget | Chrysta Bell koncertbeszámoló – Dürer Kert, Budapest

Share Button

A Twin Peaks harmadik évadjának idei megjelenése ajándék volt a generációnk számára. Hogy David Lynch-nek mennyire zseniálisan sikerült tovább vinnie a történetet, mennyire volt képes újakat beemelnie az eredeti karakterek közé, azt az egyik főszereplővé előlépett, csodaszép Tammy Preston bizonyítja. A titokzatos FBI ügynököt alakító énekesnő/dalszerző/színésznő, Chrysta Bell, 2012 után látogatott el újra hazánkba.

chrysta_bell_01 Chrysta Bell és Cole Hanson (Fotó: Valentin Szilvia, shockmagazin)

Huszonhét évvel ezelőtt

Ááá, én ebbe belehalok” – fordultam hátra a barátaimhoz, amikor az álom-ébrenlét és a képzelet-valóság határán kötéltáncot járó intró után Chrysta Bell két méterre előttem megállt a színpadon.

Huszonhét év.

Még belegondolni is döbbenetes!

Huszonhét évvel ezelőtt gabalyodtunk bele végzetesen egy képzeletbeli washingtoni kisváros szövevényes történetébe, és a semmihez sem fogható hangulatába. David Lynch tökéletes munkát végzett: Twin Peaks-et a képzeletünk szép lassan valóságossá tette, a misztérium a részünkké vált, hogy aztán Chrysta Bell kívülállókból a történet szereplőivé varázsoljon minket is.

1991-ben senki nem gondolta volna, hogy Laura Palmer beváltja majd az ígéretét, és negyedszázaddal később tényleg találkozni fogunk. Arra aztán meg még a belé költözött, megveszekedett Bob sem számított, hogy lesz valaki, aki 2017-ben – ha a dalok és az előadás szintjén is – tovább viszi majd a történetet.

És most nem a harmadik évadra gondolok, bár anélkül valószínűleg most nem írnám ezeket a sorokat.

A pár száz elképesztően szerencsés Chrysta Bell (és hazudnék, ha nem írnám ide, hogy Tammy Preston) rajongó számára, 2017. november 19-én a sztori a képernyők helyett, a Dürer Kertben folytatódott.

Másfél óra.

Nagyjából ennyi idő elegendő volt ahhoz, hogy az énekesnőnek sikerüljön valamiféle fura, megmagyarázhatatlan mágiának köszönhetően mindannyiunkat az ujjai köré csavarnia. Talán nem szaladok nagyon előre, ha leírom: bár a többség Tammy Preston miatt volt jelen, legközelebb már egészen biztos, hogy Chrysta Bell miatt fog jegyet váltani!

chrysta_bell_08 Chrysta Bell és Jayson Altman (Fotó: Valentin Szilvia, shockmagazin)

Bang Bang Bar, Budapest

A hangszórókból felcsendülő zenék, már a koncert kezdése előtt megadták azt a semmihez sem hasonlító hangulatot, amit washingtoni kisváros sztoriját valamiféle földöntúli, ködös köntösbe csavarják. Olyan zenék hangzottak fel, mint például Roman Polanski 1968-os Rosemary’s Baby (Rosemary Gyermeke) című misztikus-horrorjának fő témája. Azt a filmet ráadásul abban a házban forgatták, ami előtt John Lennont megölték.

Vajon véletlen lenne a dalválasztás?

Nem hinném! Az egész vasárnap esti műsor annyira precízen volt felépítve, annyira odafigyeltek mindenre apró részletre, ahogyan azt talán csak egy Tool nevű, Los Angeles-i banda esetén tapasztalhatta meg egy generációm béli zenefanatikus.

A színpadi hátteret adó kivetítőn aztán egyszer csak megmozdult a függöny (kivételesen nem vörös), majd a harmadik évad, csak kísérleti mozijaként emlegetett atomrobbanás-szerű, szemcsés képernyőjének éles képekkel, apró szakadásokkal teli nyomasztása után színpadra lépett két talpig feketébe öltözött fickó, fekete napszemüvegben. Hátratett kezekkel megálltak a színpad két oldalán. A hanghatások fokozódtak, majd egyszer csak megjelent a végletekig eltorzított képen David Lynch, hogy felkonferálja Chrysta Bellt.

A fekete ruhások gitárt ragadtak, a lélegzetállítóan gyönyörű, az alkalomhoz illően csodaszép, csillogós ruhát viselő énekesnő-színésznő, pedig ugyanazokkal a kissé arisztokratikus mozdulatokkal táncolt be a színpadra, amelyeket a filmből már számtalanszor láthattunk tőle. Chrysta Bell mozgása egyszerre idézte egy díváét, Tammy-ét, de még talán egy picit Audrey Horne-ét is. Ez volt az a pillanat, amikor a Dürer 041-es terme a Bang Bang Bárrá, Budapest pedig Twin Peaks-szé változott.

 

Tammy Preston, de miért pont Tammy Preston?

 

A Double R vagy RR Café – eredeti nevén a tulajdonos, Kyle Twede után, Twede’s Café -, a Seattle-től 48 kilométerre fekvő kisvárosban, North Bendben található. Ezen a környéken forgatták az első két Twin Peaks évad jeleneteinek nagy részét. Big Ed benzinkútja például a North Bend szomszédságában található apró településen, Prestonban állt akkoriban, illetve – egy kicsit magára hagyva és átalakítva – áll most is. Tavaly novemberben mindenképpen meg akartuk nézni, hogy mi maradt belőle, de miközben az autóban ülve elmélyülten interjúztam Szakácsi Greggel, a seattle-i Sledgeback és a C.A.F.B. frontemberével, a nagyjából a semmi közepén, hatalmas fenyők között kanyargó úton teljesen eltévedtünk. És bár az anyag nem hasonlítható a Blair Witch Project megkerült kazettáihoz, a hátborzongató felvételek pontosan visszaadják a hely hangulatát! Fogadni mernék rá, hogy Tammy, Preston miatt lett Tammy Preston.

 

 

(A Kyle Twede-vel készült 2015-ös interjúnk itt, a 2016-ban, az újabb forgatások, de még a bemutató előtt készült helyszíni riportunk pedig ide kattintva olvasható!)

 

A koncert

A szett három, David Lynch-csel közös dallal (Real Love, Friday Night Fly valamint a címadó) indult, a 2011-es This Train lemezről. Az közönség egy része lehunyt szemmel hallgatta a dalokat, a nézők egyik lábukról a másikra állva táncoltak a lassú ritmusokra. A Devil Inside Me blues-os dallamai és erőteljesebb gitár soundja PJ Harvey-t, míg a Gravity relatív frissessége fura mód Mark Lanegan Phantom Radio lemezének poposabb dalait idézte. A csodaszép Undertow pedig még az estéhez mérten komolyabb beindulást is hozott magával, a stúdióverziónál jóval karcosabban szólalt meg Chrysta legújabb kislemezdala!

A koncert egyik fénypontja a Fire Walk With Me (Tűz, jöjj velem!) mozifilm két, Angelo Badalamenti szerzeménye, a Pink Room és az eredetileg Juliee Cruise által énekelt Question in a World of Blue volt, amivel Chrysta Bell végérvényesen a Black Lodge fekete-fehér cikkcakkos padlójára taszított minket. A két dalos szettben elsőként felcsendülő Question in a World of Blue-ban az énekesnő is gitárt ragadott, méghozzá egy gyönyörű, fehér Gibson Les Pault, majd a háttérben hatalmas lángok jelentek meg a filmvásznon.

Leírhatatlan pillanatok voltak ezek!

A texasi hölgy társai, a szintén a déli államból érkező austini és San Antonió-i zenészek, Cole Hanson gitáros, Jayson Altman dobos, valamint a produkciót vokálokkal is támogató Christopher Smart basszusgitáros hatalmas odafigyeléssel és a produkció iránti teljes alázattal kísérték végig Chrystát a koncerten.

Jó volt látni azt is, hogy Cole mennyire élvezi a játékot az olyan kicsit keményebb szerzeményeknél, mint a We Dissolve lemez Beautifulja, vagy a már említett Devil Inside Me. Amikor a koncert végén beszélgetésbe elegyedtünk a gitárossal, és megemlítettem neki, hogy úgy tűnt, hogy amellett, hogy a gitárja inkább egyfajta párhuzamos hangszer, a zengetős, tremolós hangszíneivel Chrysta Bell dallamai mellett, akkor egyetértett. Amikor szintén megjegyeztem, hogy látszott rajta, hogy a keményebb, rockosabb dalokat mennyire élvezi játszani, akkor nevetve válaszolta, hogy déli srácokként ez benne a vérükben!

A koncert a másik csúcspontját a kifejezetten slágeres – és megint csak Lanegant idéző – Planet Wide-nál érte el, ami önmagában is egy nagyszerű dal, és amibe Bell-kisasszony még némi szövegmódosítással Budapestről is megemlékezett egyszer, amit hatalmas ováció fogadott.

A csodálatosan éneklő díva a dalokkal eggyé válva, a produkció alatt végig átszellemülve, játszi könnyedséggel használta ki a nőiességét. Mástól talán erőltetettnek tűntek volna az enyhén teátrális hajdobálások és mozdulatok, de az énekesnő lehengerlő természetességgel használta ki és állította a produkció szolgálatába a színészi képességeit. Nem volt tolakodó, nem volt közönséges, ahogyan a mögöttem álló kollégám megjegyezte, olyan természetesen viselkedett, “mintha csak a hálószobában lenne”.

A kétdalos ráadás – közte a Nick Cave feldolgozás Do You Love Me-val – után sem nagyon mozdult a tömeg, de ez talán nem is véletlen! Sokan lesznek/leszünk még, akiknek napok kellenek majd ahhoz, hogy feldolgozzák ezt a nagyjából másfél órás tripet. Voltam olyan szerencsés, és már kétszer jártam a Twin Peaks forgatási helyszínein, de egyik alkalommal sem kerültem olyan közel David Lynch és Mark Frost történetéhez, mint vasárnap este!

chrysta_bell_13 Chrysta Bell és Christopher Smart (Fotó: Valentin Szilvia, shockmagazin)

Á, ezt nem hiszem el!

A koncerten az első-második sorban, egymás mellett álltunk a hozzám hasonlóan Twin Peaks-rajongó, shockmagazinos barátaimmal, az alapító és egyben kiváló fotós-újságíró Valentin Szilvivel, illetve a mindig nagyszerű cikkekkel megörvendeztető, grunge-szakértő újságíróval, Nagy Andorral. Az előadás varázsától enyhén megrészegülve többször is összemosolyogtunk a másfél óra alatt. Valószínűleg mindhárman ugyanarra gondoltunk azokban a pillanatokban. Az “ilyen nincs, ezt nem hiszem el” érzés egy pecre sem hagyott alább, egyikünknél sem! (Hogy Szilvi és Andor hogyan látta a harmadik évadot, itt lehet elolvasni!)

Eleinte kifejezetten bosszantott, hogy ha már Budapestre jön Chrysta Bell, akkor miért nem találtak hozzá egy elegánsabb, egy dívához méltó helyet az eseménynek. Teljesen alaptalan volt a félelmem, mert a Dürer nagyon jól vizsgázott! Az énekesenőhöz mondjuk a MÜPA sokkal jobban illene, zenésztársaival mégis teljesen “be tudták lakni a helyet”, emellett pedig kizártnak tartom, hogy ne tetszettek volna nekik a helyszín kicsit vadregényes körülményei!

Az este lezárásaként az énekesnő kijött a merch pulthoz, és olyan mérhetetlen kedvességgel, olyan angyali türelemmel dedikálta a lemezeit (mindenkinek névre szólóan), olyan őszinte mosollyal az arcán fényképezkedett mindenkivel, amilyet én még zenésztől, művésztől soha nem láttam! Hatalmas respekt neki, talán el sem tudja képzelni, hogy mennyi embernek szerzett életre szóló élményt ezzel!

Nem lehet kétséges, hogy ez a koncert azért is vált felejthetetlenné, mert valójában nem vasárnap este, hanem huszonhét évvel ezelőtt kezdődött. Nagyon-nagyon úgy néz ki, hogy számunkra már soha nem is ér véget. Chrysta Bell elhozta nekünk, így megint egy lépéssel közelebb kerültünk Twin Peaks-hez.

Talán ezért is volt ez egy kicsivel több, mint az év koncertje!


 

Chrysta Bell – We Dissolve European Tour 2017

 

Helyszín: Budapest, Dürer Kert

Időpont: 2017. november 19. vasárnap

 

Zenészek:

Chrysta Bell – ének, gitár

Cole Hanson – gitár

Christopher Smart – basszusgitár, vokál

Jayson Altman – dob 

 

Setlist:

 

1. Real Love

2. Friday Night Fly

3. This Train

4. Devil Inside Me

5. Gravity

6. Undertow 

7. Questions in a World of Blue (Angelo Badalamenti/Juliee Curtis)

8. The Pink Room (Angelo Badalamenti)

9. Angel Star

10. Bird of Flames

11. All The Things

12. Planet Wide

13. Monday

14. Beautiful

 

(szünet)

 

15. Do You Love Me? (Nick Cave cover)

16. Swing with Me