Minden nap lemeze | Nomad: Márványmenyasszony (2016) lemezajánló

Share Button

A nagyszerű Hotel Polimer (2014) album megjelenése után két évvel, október 21-én került a boltokba a harmadik Nomad lemez, a Márványmenyasszony. A különleges történetet elmesélő kiadványt a szakma, és a rajongók is fokozott érdeklődéssel várták. Vajon sikerült-e a zenekarnak szintet lépni, vajon beváltja-e a lemez a hozzáfűzött reményeket? Lemezajánlónk.

nomad Nomad: Márványmenyasszony (2015)

 

Igazából

 

– Fogalmam sincs Levi, hogy hogy fogok írni az albumról – sóhajtottam gondterhelten a zenekar lemezbemutatója után a Londoner Music Pubban.

 

Álltunk a pultnál a Nomad basszusgitárosával, aki szemmel láthatóan egy kicsit még mindig a pár perce befejeződött koncert hatása alatt állt. Egy pillanatra elgondolkodott, a vállamra tette a kezét, majd így szólt:

 

– Írd azt, amit gondolsz, úgyis mindig az a legjobb!

 

Persze, alap. De néha talán könnyebb zenésznek lenni, mint bloggernek – gondoltam magamban, és egy online magazinban pár nappal korábban olvasott cikk, egy autóteszt bevezetője jutott az eszembe. Abban a szerző úgy kezdi a mondandóját (félig-meddig viccesen), hogy azonnal tisztázza az olvasókkal, hogy nem azért fog a továbbiakban szemmel láthatóan lelkesedni az adott verdáért, mert a szaksajtó “meg van véve kilóra”, hanem azért, mert a vas “olyan kevés botlást enged meg magának, mint azelőtt soha”.

 

Nos, igazából én is ugyanezt éreztem az új Nomad lemezzel kapcsolatban. Úgyhogy köszi Levi a jó tanácsot, azt írom le, amit gondolok.

 

Pontosan azt.

 

Ez az a nap

Imádtam a Bedlamet.

Az Inside Ash (1994) a mai napig a kedvenc hazai lemezem, minden idők Top 10-es albumai között szerepel a listámon.

Szerettem a Végál.om..-t (2007), az első Nomad kiadványt is: a Hová mehetnék például az egyik legkiválóbb all time hazai grunge szerzemény, hihetetlenül jó ritmusokkal, örökre megmaradó szöveggel (“Hová mehetnék? / Összetart egy kötelék. / Ha te nem vagy boldog, mondd, én hogyan is lehetnék?”) és dallamokkal, meg egy igazi, hamisítatlan, wah-pedálos Cicó szólóval. A srácok sajnos valamiért hanyagolják a dalt a koncerteken, pedig a 35, a Csak egy függöny meg a Flashback bazár mellett simán ott lenne a helye a többi régi kiválóság között.

7 évvel később a Hotel Polimer teljesen elvarázsolt: olyan váratlanul, olyan felkészületlenül ért az album zsenialitása, hogy egyetlen más, magyar nyelvű anyagot sem hallgattam meg többször a 2014 év végi megjelenés óta, mint azt. Itt írtam is róla.

Úgyhogy most akár az is jöhetne, hogy igen, a felsorolt lemezek miatt elfogult vagyok a Nomaddal kapcsolatban, mert Cicó dalai számtalan fontos pillanatnál jelen voltak az életemben. És most itt van a 2016-os év általam legjobban várt magyar nyelvű rocklemeze.

Viszont egyáltalán nem leszek elfogult vele kapcsolatban. Nem is lehetek, mert az először hallott dalokkal egyáltalán nem tudtam mit kezdeni.

Nem erre számítottam.

Nem tudtam hova tenni őket.

Nem értettem őket.

Azt akartam, hogy legyen megint olyan élmény, mint amikor A tenger meséit először meghallottam. Meg a Kimondhatatlant.

De nem volt olyan.

Az első randi nem sikerült jól. Pedig meg voltam győződve arról, hogy ez az a nap, most aztán minden idők legfantasztikusabb éjszakája következik. Mintha csak minden azon múlna, hogy milyen az első benyomás. Majdnem. Néha azonban az ember megfeledkezik önmagáról. Nincs mindig topon. Fáradt, kimerült, ideges. Vannak olyanok is, akiknek tényleg fáj a fejük.

Lehet, hogy én nem figyeltem eléggé?

Menyasszony. Na?

Aha. Márványmenyasszony.

Igen, az. Figyelj csak, az megvan, hogy az új Nomad lemez nem egy egyéjszakás kalandra hívott?

A szerelem ilyen

A lemez megjelenését az utóbbi évek egyik legkreatívabb teaser-kampánya vezette fel.

Zseniális ötlet volt a menedzsmenttől (Szarka Joseph rules!), hogy visszaszámlálás-szerűen, a kiválasztott online portálok és blogok tematikájához, irányvonalához tökéletesen illeszkedve adagolta az új dalokat a rajongók számára. Nagyon sok embert elértek vele még akkor is, ha a zenei oldalak olvasói között viszonylag nagy az átfedés. Jobb esetben több helyről érkezett impulzus a számukra. A nyilvánvalóak – HammerWorld, Shock!, Lángoló Gitárok, Rockstation, Recorder, Nuskull – mellett a 24.hu, valamint a legnépszerűbb magyar online vitorlásmagazin, a Porthole.hu is részt vett (a Csak a szélre várok című instrumentális dallal – zseniális párosítás!) a kampányban.

A címadót pedig itt halhattátok először a Grungery-n.

Hálás vagyok, mert talán a legjobb dalt kaptuk meg, és valójában az album teljes felfedezése is innen indult el számomra.

Aznap egy órát beszélgettem Cicóval az inspirációiról (hamarosan olvashatjátok az interjút a Grungery-n), este pedig ellátogattam a lemezbemutató partyra. Az apró, ám roskadásig megtelt pubban döbbenetes volt látni, hogy az új dalokat – a CD csak aznaptól volt megvásárolható –, már kívülről fújták a megjelentek. Persze sokkal jobban szólaltak meg a számok, mint az addig hallott YouTube videókon keresztül (még jó), de olyan elsöprő erejű volt az előadás, olyan elképesztően erős volt a zenekar illetve a közönség közötti interakció, hogy azonnal nyomtam egy reset gombot: alig vártam, hogy újra bemutatkozhassunk egymásnak az említett hölggyel.

Nem titok: szerelem lett a dologból.

Mert a szerelem ilyen.

Minden történet

Budapesten, a Thököly út 61. szám alatt található ház egyik erkélyén áll egy szobor, egy márványból készült menyasszony. A városi legenda szerint a hölgy éveken át, minden egyes nap az ablakban könyökölve várta haza a háborúban harcoló vőlegényét. Egyszer aztán rettenetes üzenetet kapott: a párja elesett a fronton. A hölgy azonnal összeesett és meghalt, de nem sokkal később kiderült, hogy a hír egy tévedésen alapult. Amikor a fiatalember hazaérkezett, majd meghallotta, hogy mi történt a kedvesével, befalaztatta az erkélyt, és szobrot állíttatott neki.

A történet minden egyes pillanatban ott van a szövegekben.

Személyesebbek, mélyebbek és ezzel együtt kifejezőbbek lettek, mint az egyébként szintén nagyszerű szóképekkel játszó előző lemezen. Muszáj megemlíteni, hogy Cicó – aki annyi zenéléssel töltött év után életében először két éve, a Hotel Polimerre írt először szövegeket – valamire nagyon ráérzett. Könnyedén fogalmazza meg a dalok üzeneteit a legegyszerűbbnek tűnő gondolatoktól, a legbonyolultabb képekig. Már-már a belső kitárulkozás intimitását súroló költeményeket alkotott.

A reményről szóló, valódi költeményeket.

Juhász Marci hatalmasakat énekel, ezer hangon szólal meg: néha rock, néha dark, néha metal, néha grunge, de ha éppen az kell, akkor hardcore frontembereket megszégyenítve üvölt a mikrofonba. Úgy játszik a hangjával, ahogyan akar, pont úgy, ahogyan azt az adott dal karaktere megkívánja. Nem csupán az egyik legtehetségesebb énekes itthon, de valamiért – és ezt remélem valaki hamarosan megfejti majd –, fiatal kora ellenére sincsenek problémái a hitelességgel. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy ki énekli mondjuk egy olyan, enyhén blues-os dalban, mint a Minden történet, hogy „Anyám azt mondta: ami a szíveden, a szádon / Fiam, nem lesz baj – hidd el – hosszútávon / Mert többet ér az őszinte szó, mint a pillanatnyi jó / Látod, én így szeretlek téged!” Nagyon erős gondolatok, és lehet, hogy ezt mástól, más körülmények között sokkal nehezebben fogadnám el, de Marcinak elhiszem minden szavát.

És ha már feljött a Minden történet: a dalvégi zúzda zseniális, egyszerre emlékeztet a The World Needs a Hero című Megadeth lemez egyes hangulataira, az utolsó riff – tart vagy 27 másodpercig – mégis már-már Operation: Mindcrime-szerű szerves része a sztorimesélésnek, amit az instrumentális Csak a szélre várok vezet át a zúzósabb Maradj még Tool-hangulatú kezdésébe, és a hasonlóan mindcrime-os levezetésében. (Ezek érzések, úgyhogy nem kell konkrét Chris DeGarmo hatásokat keresni az említett dalokban!)

Maradj még

Közben meg persze mosolyog az ember, mert írogat itt mindenféle hatásokról, amikor ismerve Cicó zene(nem)hallgatási szokásait ez minimum vicces, mivel például – és egy kicsit most spoilerezek az interjúból – a gitáros-dalszerző legutóbb januárban (!) hallgatott meg bármilyen lemezt, akkor is az első Iron Maident.

Akkor meg milyen hatások?

Cicó gitárjátékára tényleg nehéz jelzőket találni. Aki már a Bedlam-időkben is hallgatta, pontosan tudja, hogy már akkor is egy nagyon egyedi, saját stílusban alkotott. A hangzása ezer kilométerről felismerhető, pedig nem lehet azzal vádolni, hogy ne lenne változatos.

Sőt.

Ha valahogy le lehetne írni, akkor valamiféle Hetfield/Frusciante/Morello/Cantrell/Hendrix keverékként tudnám meghatározni, de tényleg dalról dalra pörögnek-forognak a dallamok és a riffek, úgyhogy ha valaki mást hall ki belőle, lelke rajta, simán lehet mondjuk Mustaine is. Vagy Adam Jones. Tényleg egészen egyedi, ahogyan Cicó a gitártémáit felépíti egy-egy szerzeményen belül. A nyilvánvalóan mély érzelmek mellett pedig gyakran a korlátok nélküli zenélésből fakadó öröm (!) jön le a játékából, olyan Jimi Hendrix módra. Nem tudom annyira jól megfogalmazni ezt a Hendrix-szabadságot, mint amennyire a dalok hallgatása között érzem, de ha jobban odafigyeltek a gitársávokra, szerintem tudni fogjátok, hogy mire gondolok.

Ez a fajta játékosság, és a mondanivalónak alárendelt zenélés egyébként Nagy Levire és Újvári Petyára ugyanúgy jellemző, ahogyan Cicóra és Marcira. Ahogyan az ember egyre mélyebbre és mélyebbre merül a lemezben, úgy jönnek ki az apró finomságok, ráadásul annyira tisztán és erőteljesen szólnak az alapok, hogy az ember – főleg jobb minőségű hangfalakon hallgatva – nem győzi feljebb és feljebb tekerni a hangerőt. Levinek ott van ez a mocsári, röfögős, betonkemény Sabbath/Down/Pantera/Crowbar basszus-soundja, ami az alapból rockból táplálkozó daloknak iszonyú súlyt ad. Rengeteget hozzátesznek Petyával a felállás második lemeze után most már „nomádosként” nyugodtan definiálható hangzáshoz.

Húzz fel magadhoz

Személyes kedvenceim a Maradj még azzal a zseniális (dupla) refrénnel, a jó értelemben vett gigasláger Ez az a nap, de legfőképpen a lemez sztorija miatt torokszorító, záró-címadó Márványmenyasszony (némi Kowalsky Meg a Vega asszociációval). De szeretem még az Igazából zúzdáját is, a lemez leginkább grunge-os/bedlames szólójával.

A már korábban megismert Sajnálom mellett a Húzz fel magadhoz is rádiós szereplésért kiált. Oké, az alapriff az All Along The Watchtower akkordmenetét idézi, de nem az eredeti Bob Dylan dalét, és nem is a Hendrix-varázslatét, hanem az Eddie Vedder-féle, a Water on the Road DVD-n feldolgozott, feszesebb megközelítését.

A Bárcsak itt lennél szintén rádiós kategória, borítékolhatóan az egyik legnagyobb koncertfavorit lesz hamarosan (a „Kettő a hely, kettő a szék” meg egy hihetetlenül erős kép).

A zseniális szövegű dalok sorából is kiemelkedik A szerelem ilyen („Értelmet keresünk ebben az életben / Valami olyat, ami nem csak véletlen”). A nyitó, már-már bedlamesen komplex Az utolsó katona pedig a John McCrae: Flandria mezején című versének inspirációja alapján megfogalmazott nyitógondolataival, valamint a gyönyörűen csilingelő, 12-húros akusztikus gitár akkordjaival összefonódó dallamai miatt lesz nagy kedvenc.

De hogy legyen valami kritikai észrevételem is: a Sajnálom és az Igazából című dalokat talán bonus track-ként lett volna érdemes feltüntetni. Ezeket már ismerjük a koncertekről, hallgatjuk a Spotify-on őket hónapok óta, és még ha illeszkedik is az album történetébe, Cicó temérdek ötletéből kettőt még valahogy érdemes lett volna kidolgozni. Tudom, az kétszer 14 nap, de hagy legyek egy kicsit telhetetlen!

És miközben végig dalokról írok, az igazság az, hogy vétek egyes tételeket külön-külön kiemelni. A Márványmenyasszonyt egyben igazán jó hallgatni!

Márványmenyasszony

Hónapokkal ezelőtt a Wake Up volt a nap dala a Grungery-n, a Mad Seasontól. Cicó akkor azt kommentelte a videó alá, hogy “Minden nap dala”. Nos, azt hiszem ennél jobban nem lehet a Wake Upot meghatározni.

Hát Cicó, az új Nomádot sem.

Jelenleg a Márványmenyasszony nálam a minden nap lemeze.

Ez az album számomra ezt jelenti.

Megérdemelne egy vinyl kiadást is!

“Minden szép lesz. Minden jó lesz megint. Minden más lesz. Minden szép lesz megint.”

10/10


 

Nomad: Márványmenyasszony

 

Megjelenés: 2016. október 21.

 

  1. Az utolsó katona
  2. Boldogság felügyelő
  3. Húzz fel magadhoz
  4. Bárcsak itt lennél
  5. A szerelem ilyen
  6. Minden történet
  7. Csak a szélre várok
  8. Maradj még
  9. Ez az a nap
  10. Igazából
  11. Sajnálom
  12. Márványmenyasszony

nomad-heroes-02-small

Nomad (b-j): Jánosi Cicó Szabolcs – gitár, Nagy Levente – basszusgitár, Juhász Marcell – ének, Újvári  Péter – dob

 

Zene: Jánosi Szabolcs, Juhász Marcell, Nagy Levente, Újvári Péter
Szöveg: Jánosi Szabolcs

 

Dobfelvétel: SSR stúdió, 2016 szeptember – hangmérnök: Horváth Attila, dobtechnikus: Gaál Csaba
Basszusgitárfelvétel: Jánosi Szabolcs
Gitárfelvétel: Jánosi Szabolcs, Horváth Attila
Énekfelvétel: Köteles Leander – Leander Production, Jánosi Szabolcs, editálás: Csongor Bálint, Jánosi Szabolcs
Zenei utómunka: Jánosi Szabolcs
Keverés és mastering: Adam Whittaker
Artwork: Bödecs András

 

Facebook: https://www.facebook.com/nomadzenekar

 


 

A Nomadról eddig megjelent cikkek és interjúk a Grungery-n: