„A legtöbb művészeti ágban a sötét, borult dolgok működnek. Kevés olyat tudnék mondani, amelyik felszabadult és jókedvű, nem is szeretem az ilyen jellegű zenéket, mert nem érzem százszázalékig igaznak” – mondja Gyurácz Németh Iván, az EiLEMA frontembere. Az Attracted to Light című LP-vel debütáló zenekar dolgairól beszélgettünk az énekessel. Nagyinterjúnk.
A grunge jófiúi
Egyetértesz azzal, hogy Magyarországon ti vagytok a grunge jófiúi?
„Hát ezt nem tudom megmondani. Ahogyan azt sem, hogy jó-e az, hogyha egy rockzenekar jófiúnak van kikiáltva. Miért gondolod, hogy mi azok vagyunk?”
Mindig is normális srácoknak tűntetek, ez látszódik a videoklipeiteken és ez érződik a szövegeiteken is.
„Valószínűleg ebben lehet valami. Amikor fiatal koromban csajozni akartam, akkor mondtak mindig ilyeneket, de annak mindig az lett a vége, hogy a dolog pont emiatt nem jött össze! (nevet) Úgyhogy én ritkán örültem annak, hogy jófiúnak tituláltak, mert az nem vezetett eredményre. Ha viszont ezalatt azt értjük, hogy annak ellenére, hogy vannak nyomasztó dalaink, mégis próbálunk pozitívak maradni, akkor egyetértek. Rendezett életünk van, nem áll ki a tű a karunkból, de ha ebből az is következik, hogy nem vagyunk elég tökösek, akkor nem örülök, mert mégis csak egy rockzenekar vagyunk.”
2002-ben léptél ki a VL45-ből és 2017-ben tértél vissza az Amáliákkal, az EiLEMA elődjével. Miért szálltál ki tizenöt évre a zenélésből?
„Úgy nézett ki, hogy felnövök és csak a munkára meg a családra tudok koncentrálni majd. Azt éreztem, hogy annyi kötöttséggel jár a zenélés, hogy egyszerűen már nem fér bele az életembe, pedig akkor benne volt a lehetőség a VL45-ben, hogy egy normális, turnézós zenekarrá váljon. Utólag azt mondom, rosszul döntöttem.”
Megbántad?
„Méghozzá viszonylag gyorsan, de először csak érzelmi szinten. Nagyon hiányzott a zenélés, de továbbra sem gondoltam, hogy beleférne az életembe. Aztán teltek-múltak az évek, jártam koncertekre, és ha kicsit többet ittam, mindig alapítottam valakivel egy virtuális bandát. Aztán egyszer csak Nemes Dani barátom azt mondta, nagyon unja már, hogy állandóan ezzel jövök, ezért vett egy basszusgitárt, úgyhogy mostantól van egy zenekarunk. Ez lett az Amáliák.”
Komolyan vettétek a dolgot?
„Nem igazán, a zenekar eleinte csak a kocsmázásnak volt egy alternatívája. Ugyanúgy ittunk is, csak nem egy presszóban, hanem a próbateremben. Akkor váltunk valódi zenekarrá, amikor Gugyerás Norbi csatlakozott hozzánk. Lett egy zenész is közöttünk.” (nevet)
Norbi honnan érkezett hozzátok?
„Korábban nem ismertük egymást, Dani hozta be őt a zenekarba. Összefutottak egy tejfakasztón, megemlítette, hogy gitározik, Dani pedig elhívta. Norbi az, aki miatt mi igazán zenekar vagyunk. Neki van füle. Mindig szoktam mondani, hogy ő a delfin a zenekarban, aki hallja azokat a hangokat, amik nincsenek is. (nevet) A Mothert például úgy írta meg, hogy kapott egy szöveget és két nap múlva abban a formában küldte át, ahogyan az most is hallható. Ő is zenélt korábban, például a dombóvári Incydensben vagy a budapesti punk & roll Csoportterápiában. A punk-hatásai mellett egyébként klasszik rockban utazik, Nuno Bettencourt- és Slash-vonalon.”
Utóbbi hallatszik is a szólóiban.
„Mindig azzal szoktam szívatni, hogy számára úgy 1991-1992 környékén véget ért a zenetörténet. Szoktam neki CD-ket adni, hogy figyelj, azután is történtek ám dolgok, de nem nagyon vevő ezekre.” (nevet)
Szöllősi Andrást, a zenekar dobosát mindenképpen említsük meg. Épp eleget magyarázkodtatok emiatt a múltkor az M2 Petőfi TV-ben.
„Igen, mostantól minden interjúban ki kell húzni vastag betűvel a nevét. (nevet) Szöllő korábban játszott jazzt is, aztán egy feldolgozás bandával Beatles-dalokat toltak, amit közepesen szeretett, ha jól emlékszem. (nevet) Az külön csavar, hogy tizenvalahány éve már a haverom, de nem tudtam róla, hogy ennyire jól dobol. Amit a Sleepyben játszik, attól a mai napig libabőrös vagyok. Egyébként pedig szövegeket és énekdallamokat is ír az EiLEMÁ-nak. Érdekes, hogy ahogyan Szöllőnek és nekem, úgy Norbinak is kimaradt vagy tíz év zenekarozás. Csak Norbi ez idő alatt otthon megírt egy komplett lemezt, feljátszott minden hangszert és fel is énekelte a dalokat, de nem mutatta meg senkinek.”
Rév Zoli, az új basszusgitárosotok két hónapja van veletek. Nagyon old school dolog, hogy egy hirdetésre jelentkezett!
„Szuper old school! Zoli eredetileg dobos és gitáros, életében most először basszusgitározik. Roadolt Both Mikinek és egyszer véletlenül az AFC-nek is. Dobolt Redbreast Wilson mögött, legutóbbi zenekara pedig a Zebra Eats Lion volt, de televíziós műsorokhoz is készített zenét, mostanában pedig elektronikus cuccokat gyárt a maga örömére. Már látom, hogy nehéz évünk lesz jövőre, mert azért itt össze fognak ütközni a koncepciók és az elképzelések.” (nevet)
Még a végén túl sok zenész lesz a bandában!
„Ja, mi majd Szöllővel hátralépünk! Le sem megyünk próbára. Meccseljék le, jövünk, ha kész vannak!” (nevet)
Miért tartottátok fontosnak, hogy nevet változtassatok és az Amáliákat EiLEMÁ-ra (visszafelé Amelie) cseréljétek?
„Nem ment tovább az a formáció és mivel az egészet Dani találta ki, ő hozta össze, méltatlan lett volna így folytatni. És hát a név nem is volt túlgondolva. Onnan jött, hogy Amália napon alapítottuk meg a zenekart. Egy egyszerű punk-formáció juthat az embereknek eszébe róla és én ezt a képzettársítást nagyon nem akartam. Meg hát angolul éneklünk, miért lenne magyar neve a bandának?”
Attracted to Light, a debütalbum
Van olyan Amáliák-időkben megírt dal vagy ötlet, ami aztán felkerült az első EiLEMA-lemezre, az Attracted to Lightra?
„Összesen öt ilyen szerepel az albumon. A Sleepy például már kész volt, talán az volt a második szám, amit összeraktunk. Amilyen hangulata van annak a dalnak, az nagyon én vagyok.”
Az Alice in Chains találkozik a Toollal?
„Vagy inkább a Perfect Circle-lel. Fel lehetne sorolni az összes hatást, de arra azért nagyon vigyázunk, hogy ne egy az egyben érződjenek ezek. Ma már kevés újító zenekar kerül színre, mi sem találtunk fel semmi újat, ezt kár lenne tagadni.”
A szövegeidhez mindig egy-egy konkrét sztori adja az alapot. Mi az, ami foglalkoztat téged?
„Nem könnyű erre válaszolni, nem véletlenül nem prózát írok. Igazából nem is akarom megfejteni a saját szövegeimet, mert az mindig nagyon béna. Vannak emberek vagy témák, akiket és amiket meg akarok írni. Ezekhez keresek hangulatokat és jellemző dolgokat. Egyébként az Attracted to Lighton nem minden szöveget én írtam. Nem tudom, hogy mennyire érződik kívülről, de elég eklektikus lett a lemez. Ha külön szedjük a dalokat és mondjuk a két végletet nézzük, nem is biztos, hogy meg lehet mondani, hogy ez ugyanaz a zenekar. Van amelyik egyszerűbb, punkosabb és van, amelyik rockos vagy éppen progresszív.”
Van egy dal, aminek a szövege és a karaktered nekem valahogy nem passzol egymáshoz. A Leave Me.
„Igen, sejtettem. Sok-sok emberből váltja ki azt a reakciót, hogy ilyeneket nem lehet mondani. Vagy amit te is feldobtál most, hogy rólad nem hiszem el, hogy ilyeneket mondasz. Pedig de.”
Tényleg ennyire ki tudsz akadni?
„Igen, de ne is csak rólam beszéljünk, hanem a zenekarról. Sőt, inkább vegyünk ide minden embert. Egyszer egy ismerősöm azt mondta, hogy olyan kár, hogy a családja nem látja azt az énjét, amit a munkában hoz. Még a hozzád legközelebb álló embereket sem ismered igazán, mert mindenkinek van egy szerepe. Ha veszekszel, akkor olyan dolgokat is mondhatsz, amiket előfordulhat, hogy nem vállalsz fel másnap, de lehet, hogy már öt perc múlva sem. Ha lenne az embereknek diktafonjuk és felvennék, hogy otthon ki mit mond, vagy mondjuk hogyan szólsz a gyerekeidhez, az nem ugyanaz lenne, amit akkor látnak, amikor mondjuk sétálsz velük az utcán. A Leave Me mindannyiunk számára olyan, mintha kiengednénk a szelepet és bár durvának tűnik, valójában egy nagyon is valóságos helyzet, legfeljebb nem minden ember ismeri be magának.”
A két klipes dal, a Mother és a Worm Inside a lemez vége felé található. Nem egy tipikus szerkesztési mód, hogy a slágereket hátra pakolja valaki, nem pedig előre. Miért lett így?
„Lehet, hogy nem ismertük ezeket a szabályokat! (nevet) A dalsorrenddel egy ívet akartunk és inkább egy koncert setlistjeként gondoltunk rá, mint kereskedelmi tracklistként. A Mother már egy előző verzióban kijött a Take Wing EP-n, azt gondoltuk, hogy a lemezen odáig biztosan el fog jutni mindenki. A Worm Inside-ban pedig minden benne van, ami mi vagyunk. Vicces egyébként, mert azt hittük, hogy a Molobo lesz a legnépszerűbb dal.”
Melyik dalok állnak a legközelebb a szívedhez a lemezről?
„A Sleepy…”
Mindig visszatérünk a Sleepyhez.
„A Sleepy szövege volt az első, amit megírtam és annál volt az, hogy rájöttem, mi hiányzott valószínűleg a VL45-ös pályafutásomból. Ha korrekt akarok lenni, én ott azért nem tettem bele a melót. Akkoriban azt hittem, hogy a művészkedés nem meló, hanem jön magától. A fele jön is, de a másik fele miatt vért kell izzadni.”
És a többi?
„Mostanában a Morning Lightot is nagyon szeretem. Norbinak az idegeire mentem vele. A lemezfelvétel utolsó napja volt, már taxiztam a stúdióba az éneket rögzíteni, de még írtam a szöveget az úton. Félóra múlva meg már a mikrofon előtt kellett állnom. Megérkeztem és mondtam, hogy átírtam a szöveget. Aztán persze minden rendben volt, legalább ilyet is csináltunk. (nevet)
Rengeteg dalban nincsen ma már gitárszóló. Nálatok viszont sokat hozzátesz a dalokhoz.
„Mi dallamosak akartunk lenni és ez az összes hangszerre igaz nálunk, még talán a dobra is. Norbi az a fajta gitáros, mint amilyen Slash vagy Csányi Szabi, akiknél hallod ugyan, hogy gumiból vannak az ujjaik, de énekel a gitárjuk.”
Nem akarunk megmondóemberek lenni
Mesélj egy kicsit a hatásaidról. Gondolkodtál már azon, hogy miért pont azok a bandák hatottak rád, amik?
„Nekem mindig is a grunge volt a stílusom, minden zenekaromba azt a hatást vittem be. A kilencvenes évek elején pont abban a korban voltam, amelyik a leginkább meghatározó az ember zenei ízlésének kialakulásában. Ha nincs szerencséd, ez pont arra az időre esik, amikor épp szar zenék vannak!” (nevet)
Te viszont szerencsés voltál.
„Korábban nekem is megvoltak a ’mindenki kedvencei’, az AC/DC, a Metallica és a Guns N’ Roses, de a grunge-nál éreztem azt, hogy az mindenestől én vagyok. Ott volt az az egyébként fals érzés, hogy Eddie Vedder a Tenen annyira hozzám szól, hogy azt csak ő tudja meg én. Nem is értem, hogy miért szeretik ennyien, amikor ez kettőnké! Nekem a Tennel volt először az az élményem, hogy megért. Ezért akadt be.”
Kamaszkori dolgok, sikertelen szerelem és hasonlók?
„Pontosan. A legtöbb művészeti ágban azért lássuk be, a sötét, borult dolgok működnek. A szomorú-szép mindig szebb, mint a vidám-szép. Kevés olyat tudnék mondani, amelyik felszabadult és jókedvű, nem is szeretem az ilyen jellegű zenéket, mert nem érzem százszázalékig igaznak. Talán a Dog Eat Dog és az Ugly Kid Joe a kivétel. Szóval én eleinte Pearl Jam-es voltam, aztán megérkezett a Dirt, ami biztosan benne van minden idők tíz legjobb lemezében. A Soundgarden is bejött, a Nirvana viszont eleinte félelmetes volt nekem. Félelmetes, hogy valaki ennyire önpusztító legyen. Pár éve aztán a Bleach nagyon beütött, csak akkoriban volt sok nekem. A Pearl Jam mellett a másik nagy hatásom a Faith No More.”
Mike Patton miatt?
„Főleg az ő semmilyen határt és szabályt nem ismerő attitűdje fogott meg. Az Angel Dust idején készült vele egy kétórás interjú az MTV-n. Röhögve meséli benne, hogy direkt megadta a lakcímét a rajongóknak, akik volt, hogy belehajtottak kocsival a kapujába. Mindent pont fordítva csinál, mint amit a híres emberek. Én nem vagyok ilyen, de egyszerűen imádom. Nagyon sokáig bele voltam ragadva a kedvenc zenéimbe. A kétezres évek első tíz éve például teljesen kimaradt nekem. A régieket hallgattam és nem éreztem azt, hogy az új dolgok vannak olyan jók, mint azok. Most meg már szinte csak ilyenek forognak nálam.”
Most viszont éppen egy Walking Papers-pulcsi van rajtad.
„Zenéket mindig influenszereken keresztül hallgattam, csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják őket. (nevet) Annak idején, amire Uzseka Norbi azt mondta a Hammerben, hogy jó, azt felírtam, hogy meg kell hallgatni. Vagy például a Slowmesh-dobos Tonyát megkérdeztem, hogy van-e valami banda, amit érdemes felkutatni. A Walking Paperst pedig a Grungery-n keresztül ismertem meg. A Spotifynak nem engedem meg, hogy ajánljon dalokat, már csak azért sem, mert azt a gyerekeimmel együtt hallgatom. Nincs az a mesterséges intelligencia, ami ki tudja matekozni, hogy Gryllus Vilmos és a Walking Papers közül mit kell ajánlani.” (nevet)
Mik azok a dolgok, amikre mostanában különösen odafigyelsz és megjelenhetnek majd az új szövegeidben?
„Mi nem akarunk megmondóemberek lenni. Én magam sem szeretem a direkt üzeneteket. Nem akarjuk kinyilvánítani, hogy mit gondolunk a világ dolgairól, mert előfordulhat, hogy egy év múlva már nem azt fogjuk. A mikrovilág engem sokkal jobban foglalkoztat. A nagyobb témák is inkább úgy érdekelnek, hogy hogyan éli meg az egyén a saját szintjén őket. Nem akarok univerzális dolgokat mondani. Azért is írunk inkább konkrét emberekről, mert szerintem sokkal érdekesebb, hogy az, amiről mi könnyen mondunk valami általánosítást, az egyébként nem bicsaklik-e meg egy-egy emberen. Egy csomó művészeti alkotás pont arról szól, hogy lehet, hogy össztársadalmi szinten valaminek így vagy úgy kellene lennie, de vannak olyan emberek, akiknél ez árnyaltabb vagy nem igaz. Engem ez érdekel!”
A nyilatkozataitokban gyakran felbukkan, hogy nem vagytok már tizennyolc évesek, szerelemből zenéltek.
„Ez tényleg így van, számunkra nincs tétje a dolognak. Nekünk nem kell görcsösen odafigyelnünk arra, hogy tetszeni fog-e a zenénk valakinek, vagy hogy mennyien jönnek el koncertre. Az emberek könnyen ítélkeznek. Mi inkább igyekszünk más zenekarokról is pozitívat mondani. Fikázóból van egy csomó, nem kell, hogy mi is megosszuk, hogy mondjuk a Metallica új lemeze milyen szar lett, holott, de örülne a legtöbb zenész, ha ilyen ’szart’ tudna csinálni! Ha nem tetszik, inkább nem beszélek róla. Viszont van egy csomó album, ami nagyon jó, mint például a Polytrip Beyond című lemeze. Amióta újra zenélek, kifejezetten odafigyelek arra, hogy ne mondjak rosszat semmilyen zenéről, mert egyre jobban látom, hogy mennyi meló van mögötte. Rengeteg nagyon jó banda van Magyarországon és meg is próbálom előtérbe helyezni őket.”
Kik azok, akiket hallgatsz az itthoniak közül?
„A Polytrip mellett hallgatok Tulpát, Buso Von Kobrát, Óriást, Black-Outot, Aebsence-t, Slowmesht, nagyon nagy kedvencem a Mad Robots, a Trillion második albuma pedig benne van minden idők tíz legjobb lemeze között. Imádom a Red Swampot, az énekesük, Kovács Gergő, az egyik legjobb torok itthon. De tudom még folytatni a sort: Angertea, Shapat Terror, ék, nís, Nagyúr, Alone in the Moon, a fiatalabb zenekarok közül a Tündérvese, a Perfect Pill, vagy a Periscope, akikkel nemrég együtt játszottunk (remélem senkit sem hagytam ki). Vagy ott van a Fish! Írtam múltkor Kovács Krisztiánnak, hogy ez elvileg nem az én zeném, de az idei lemezük, a Pozitív, nagyon beakadt nálam. Az egyébként rettenetesen érdekel, hogy mit hallgatnak a mai 14-20 évesek. Ezzel fárasztom a családban az ilyen korú gyerekeket, mert érzem, hogy ehhez a világhoz nem férek hozzá.”
És mire jutottál?
„Ott van Billie Eilish meg egy csomó másik előadó, tehát mindig vannak új nevek, de a 2000-es évek óta talán már olyan nagy újítások nincsenek, mindenki visszanyúl a múltba. A tinédzser korú rokonaim például az ABBÁ-hoz és a Modern Talkinghoz. A mi időnkben tök ciki volt régi dolgot hallgatni. Ami mondjuk öt évvel korábban jött ki, az már réginek tűnt. Például nekem az Iron Maiden akkoriban ilyen volt. Ez ma már nincs így és ez tök jó.”
Elégedettnek tűnsz.
„Ha a tizenhatéves énemnek elmesélném, hogy később majd Uzseka Norbert kritikát ír rólunk és ráadásul nem is az szerepel benne, hogy szar lett a lemez, nem hinné el. Az a jó ebben, hogy negyven év felett is meg lehet valósítani a gyerekkori álmokat. Sosem késő! Akkor ott azt mondtam, ha velünk semmi más nem történik, csupán ennyi, nekem már ez is elég. Természetesen megyünk tovább, vannak még terveink.”
___
___
