„Nem szeretnék visszatérni abba az állapotba, amiben öt-hat évvel ezelőtt voltam” – jelenti ki határozottan Gábor András énekes-gitáros, az évekkel ezelőtt pihenőre küldött Ozone Mama alapítótagja. Az idén tavasszal első szólólemezével jelentkező zenésszel a drasztikus életmódváltás okai mellett a Bigfoot Preston néven kiadott Light Up My Darkness album dalairól, a rockzene lázadó jellegének hiányáról, valamint egy elkényelmesedett társadalom fájdalmasan magas ingerküszöbéről beszélgettünk. Nagyinterjúnk.
Alt-country Budapestről
Március 7-én jelent meg az első szólólemezed, a Light Up My Darkness, amit nem a saját neved alatt, hanem Bigfoot Prestonként jelentettél meg. Egy általad létrehozott, zenék megosztására specializálódott zárt Facebook csoport szintén ezen a néven fut már jó ideje. Mi ennek a névnek a története?
– Gyerekkoromban édesapám egyszer Bigfootnak hívott – az észak-amerikai folklórból ismert Nagyláb után –, mivel mindig jóval nagyobb cipő kellett nekem, mint az osztálytársaimnak. (nevet) Valamiért ez a név mélyen megmaradt bennem. A Preston pedig Billy Prestonra utal – az amerikai stúdiólegendára, akit gyakran emlegetnek a Beatles „ötödik tagjaként”. Itthon talán kevésbé ismert, de ő egy kivételes funky/soul/R&B zenész volt, aki játszott a White Albumon, az Abbey Roadon és a Let It Be-n is, sőt, közreműködött a The Rolling Stones több lemezén is. Billy hetvenes évekbeli szólóalbumai szerintem zseniálisak – igazi rejtett kincsek.
Számtalan példát tudnánk felsorolni, amikor egy zenész ki szeretett volna lépni a zenekara árnyékából, és egy kicsit mást, többet akart megmutatni magából ahhoz képest, amilyennek a közönség korábban megismerte. Szerinted te is ezt a vonalat képviseled, vagy te másképpen tekintesz erre a lemezre?
– Egyfajta lenyomatot szerettem volna hagyni az életemből. Régóta vágytam arra, hogy olyan dalokat is írjak, amelyek túlmutatnak a klasszikus, hetvenes évekbeli hard rock keretein – azon a zenei világon, amit a korábbi zenekaraim képviseltek.
Mindig is inspiráltak azok a zenészek, akik meg tudtak újulni, képesek voltak kilépni a megszokott szerepeikből, hogy megmutassák egy másik, intimebb, személyesebb oldalukat.
Ilyen volt például Peter Green a Fleetwood Macből, vagy Rich Robinson a The Black Crowesból. Mindkét gitáros olyan kreatív alkotó, akik a szólóprojektjeikkel a saját művészi identitásuk mélyebb rétegeit tárták fel, és ez számomra követendő példaként szolgált.
A zenei változatosság szempontjából igaz szerinted az a képlet, hogy a szólólemezed úgy viszonyul az Ozone Mama korábbi anyagaihoz, mint mondjuk Jerry Cantrell első saját lemeze az Alice in Chainshez?
– Úgy érzem, zeneileg nagyobb távolságot tettem meg a korábbi zenekarom hangzásától, mint ő. Jerry Cantrell szólólemezei sem Alice in Chains albumok, de ha meghallgatod őket, rögtön a zenekara jut eszedbe. A gitársound, a tipikus vokálharmóniák mind ismerősen csengenek. A Light Up My Darkness viszont élesebb váltás. Ha meghallgatod a My Jerusalemet, vagy mondjuk a Carnivale-t, egészen biztos, hogy nem az I Really Care vagy a Doppelganger ugrik be elsőként. Úgy gondolom, hogy a különbség jóval markánsabb.
Stílusát tekintve hova sorolnád be a Light Up My Darknesst?
– Amit a lemezen hallasz, azt az Egyesült Államokban alt-country-nak nevezik. Nem klasszikus értelemben vett country, de nem is hagyományos folk vagy indie – inkább egyfajta rockos, de még nem hard rockos középút. Ebbe a kategóriába szokták sorolni többek között Tom Pettyt, Neil Youngot, Bruce Springsteent, Jason Isbellt, a Drive-By Truckerst, vagy a Counting Crowst – meg persze még jó pár száz további formációt. Hangulatilag minden dal más-más világ. Talán a Glory Bound és a Carnivale állnak a legközelebb egymáshoz. A Melody Lane egy visszafogott ballada, rengeteg akusztikus hangszerrel, a Light Up My Darkness gyakorlatilag egy R&B szám gospelhangulatú szöveggel, a Bluebird Wine pedig hozza a Black Crowes-féle southern rock hatásokat – ezt nem is akarom letagadni. A lemezt záró My Jerusalem viszont koncepcionálisan kilóg a sorból. Úgy éreztem, itt az idő megkavarni egy kicsit az összképet. Addigra a hallgató kapott egy sokszínű country-rock albumot, ami hol sötétebb, hol világosabb tónusokat üt meg – legalábbis a címadó dal alapján a fény felé tartunk. A My Jerusalem viszont zárásként egy fülbemászó, kissé rendhagyó, ismét komorabb hangulatú felvétel.
Még a lemez megjelenése előtt említetted, hogy a nyilvánvaló Americana-vonal mellett egyes felvételekben érzékelhetőek lesznek a Screaming Trees-hatásai is. Melyik dalokra céloztál ezzel?
– A Broken Halos egy középtempós, teltakkordos, kissé komorabb hangvételű dal, amelyben kétségtelenül fellelhető a Screaming Trees dallamvilágának a hatása, – ahogy talán a Melody Lane és a Borrowed Time esetében is. A lemezbemutató koncertünk intrója is egy Mark Lanegan felvétel, pontosabban a Soulsaverstől a Revival volt, ami egy lassú, női kórussal kísért gospelszerzemény. Ez a fohászszerű, spirituális hangulat pedig a lemezem címadó dalában is visszaköszön. A kilencvenes években voltam fiatal, főleg grunge, illetve más amerikai alternatív rockbandák zenéje hatott rám.
A lemezbemutatón a saját dalok mellett és egy Led Zeppelin-szám mellett például a No Excusest is eljátszottuk az Alice in Chainstől.
A következő koncertünkre is biztosan fogunk még kilencvenes évekbeli dalokat feldolgozni.
Nem vagyunk szuperhősök
Az utolsó Ozone Mama-lemez intrójában, az Evil Waysben már lehetett hallani a hangodat, de ahhoz képest elég nagy vállalásnak tűnt, hogy egy egész lemezt és koncertet végig énekelj.
– Az inkább csak amolyan kántálás volt. (nevet) Egy Blind Lemon Jefferson nevű, az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején élő delta blues legendát próbáltam utánozni. A síron túli, hátborzongató hangért egy torzított szájharmonika mikrofon volt a felelős, abba énekeltem bele.
Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, hogy ez nem fog menni?
– Volt bennem eleinte némi kétely, de legbelül mindig is éreztem, hogy a lemezt csak akkor fogom tudni teljesen a magaménak érezni, ha egyedüli szerzőként írom a dalokat és magamra vállalom az énekesi szerepet is. Jártam énektanárhoz, kellett fejleszteni az énekhangomat, ez tény. Hajba Áron, aki szintén gitározik az albumon, úgy fogalmazott, hogy hatalmas szerencsém van, hogy merek természetesen és intuitívan énekelni. Nincs benne felesleges frazírozás, az egész ösztönösen, magától jött.
Ha a lemezed Amerikában jelenik meg, azt mondják, hát persze, ez a mi zenénk, ilyenek vagyunk, nem lepődtünk meg. Csakhogy ez az album Magyarországon született, ahol a spektrum ugyan nagyon széles a Dalriadától a Halott Pénzig, a kulturális környezet mégis teljesen irracionális ahhoz, hogy ilyen stílusú dalok szülessenek. Mit gondolsz, van olyan réteg, amelyik nyitott lehet a zenédre itthon is?
– Úgy gondolom, hogy van, bár valóban nem túl széles rétegről beszélhetünk. Egyrészt nem szeretném magamat senkihez sem hasonlítani, másrészt azoknak az előadóknak zenéjétől, akiket említettél, az én zeném olyan távol áll, mint Makó Jeruzsálemtől.
A kortárs magyar popzene nem különösebben érdekel.
Az én kis mikrokozmoszomban – ahol néhány közeli barátommal megegyezik a zenei ízlésünk – nem igazán követjük a hazai mainstreamet.
Fontos ez egyáltalán?
– Úgy érzem, most érkeztem meg abba az életszakaszba, amikor végre adottak voltak a feltételek ahhoz, hogy elkészíthessem és megjelentethessem az első saját lemezemet – ez pedig óriási dolog számomra. Nem kellett görcsösen azon aggódnom, hogyan fogok pénzt keresni vele, miként turnéztatom majd, vagy hogy ki fogja szeretni, és ki nem. Nem siettetek semmit, egyszerűen csak hagyom, hogy a maga tempójában haladjon. A lemez a megjelenése óta rengeteg szeretetet és pozitív visszajelzést kapott, ami nagyon jóleső érzés. Ezzel az albummal mintha létrehoztam volna a saját kis időkapszulámat – és ha ez másoknak is tud adni valamit, az még inkább boldoggá és elégedetté tesz.
A Carnivale című dalod szövege úgy kezdődik, hogy „life is like a rollercoaster”, vagyis az „élet olyan, mint egy hullámvasút”. Te most merre tartasz éppen?
– Ha a zenéről van szó, úgy érzem, most vagyok a csúcson – nem ismertség vagy koncertszámok tekintetében, hanem azért, mert a Light Up My Darkness lemezen teljes mértékben önmagamat adhatom. Az előző zenekaromnál is én írtam a dalok nagy részét, de ott a közös munka miatt mások véleményét is figyelembe vettem, itt viszont jóval szabadabban el tudtam merülni az alkotói folyamatokban, határok nélkül tudtam alkotni, és a hangmérnök barátomnak köszönhetően bőven jutott idő a kísérletezésre is, nem volt semmi stressz. Na jó, kivéve a végén, mivel számomra minden határidő stresszes. (nevet)
És ha egy kicsit túltekintünk a zenén?
– A negyvenes éveimet az életem talán eddigi legszebb évtizedeként élem meg – minden nehézségével és kihívásával együtt. Bár ez az időszak számos rossz élménnyel és egészségügyi problémával indult, sőt olyan traumák is felszínre kerültek, amelyeket korábban nem ismertem fel, ma már tudatosan figyelek magamra – mentálisan és fizikailag egyaránt. Az elmúlt öt év során sok mindenen változtattam, sok mindenről le is mondtam annak érdekében, hogy végre jól érezhessem magam a bőrömben.
Például?
– Amikor mindig van otthon egy üveg pia, minden nap legurul pár sör, emellett nem mozogsz eleget, és nem törődsz azzal, hogy milyen kajával mérgezed a szervezetedet, valamint nem alszol a turnén, szinte soha nem pihened ki magad, annak előbb-utóbb meg lesz a böjtje. Amikor már a vérképed sem jó, akkor elkezdesz aggódni. Sikerült ledobnom vagy tizenkét kilót, több évtizednyi piálás után az alkoholt pedig szinte teljesen száműztem az életemből. Igyekszem odafigyelni arra is, hogy mit eszem, valamint hatodik éve már, hogy nem dohányzom – ez utóbbi életem egyik legjobb döntése volt. Nem szeretnék visszatérni abba az állapotba, amiben öt-hat évvel ezelőtt voltam. A változáshoz mindig erőfeszítés kell. Rájöttem, hogy ha továbbra is zenélni szeretnék, ráadásul energikusan, akkor ennyi idősen már tudatosan tennem kell valamit ezért. Elmondhatom, hogy most fittebb vagyok, mint az utóbbi 20 évben bármikor.
Mihez képest élsz most, mondjuk úgy, tiszta életet?
– Olyan drogproblémám hála Istennek nem volt soha, hogy abból akár nagyobb bajom is származhatott volna, de azt sem mondhatom, hogy a témát tekintve teljesen szűz lennék.
Az alkohol azonban különösen alattomos dolog, ezzel nekem is meggyűlt a bajom. A drogoktól már jó ideje távol tartom magam.
Nem állítom, hogy soha többé nem nyúlnék hozzájuk, de azt inkább már csak egészségügyi céllal tenném. Bár nem látok rá túl sok esélyt, de ha egyszer, egy szebb jövőben Magyarországon legalizálnák a kannabiszt, biztosan szívesen kipróbálnám a gyógyhatású formáját – azt, ami nemcsak a testre, hanem a lélekre is jótékonyan hat. Ennek már vannak előremutató jelei például az Egyesült Államokban, ahol egyre szélesebb körben ismerik el a kender pozitív tulajdonságait, és ennek köszönhetően egy újfajta, gyógyászati alapú szemlélet kezd kibontakozni.
Ezek a változások és megélések hogyan jelennek meg az albumon?
– A lemez egyik legszemélyesebb dala, a Borrowed Time például arról szól, milyen rövid is valójában az élet – és hogy egy idő után muszáj odafigyelnünk magunkra. Fiatalon, huszonévesen még úgy érezzük, hogy végtelen idő áll előttünk, szétbulizzuk az agyunkat, mintha örökéletűek lennénk. Aztán eljön egy pont, amikor ráébredünk, hogy ez nem egy film, és nem vagyunk szuperhősök. Lassítanunk kell, végig kell gondolni, mit is szeretnénk ténylegesen megvalósítani, mielőtt lehull a függöny. Én például szeretnék még dalokat írni, lemezeket készíteni, barátokkal a színpadon állni – és másoknak is adni valamit azzal, amit csinálok. Emellett azt is szeretném, hogy még jobban el tudjam fogadni és szeretni önmagamat – annyira, hogy ez az alkotói folyamat folytatható és őszinte maradhasson.
Illegálisan kiképzett harci kutyák
Ahhoz, hogy mentálisan jól legyél, le kell zárni a dolgokat. Az Ozone Mama például egy lezárt történet?
– Számomra ez lett az út. A zenekar hivatalosan nem oszlott fel, inkább csak pihenőre tettük. Rengeteget turnéztunk, és egy idő után egyszerűen elfáradtunk. Az úton az állandó összezártság óhatatlanul nyomot hagy az emberi kapcsolatokon is. Már nem éreztem azt a harmóniát, amit korábban, de azt gondolom, hogy egy évtized után ez szinte elkerülhetetlen egy zenekar életében. Eljön egy olyan pont, ahol döntést kell hozni arról, hogy merre tovább, akárcsak egy párkapcsolatban. Így utólag nincs bennem semmiféle rossz érzés a többiek iránt – egyszerűen úgy éreztem, eljött az a pont, amikor nem megy már együtt, és tovább kell lépni. Minden dolognak megvan a maga kifutási ideje. A legnagyobbakkal is megtörténik – elég csak megnézni a Rolling Stones vagy a U2 történetét: a biográfiák tele vannak olyan fejezetekkel, ahol egy-egy turné után kiégésről, fásultságról, elveszett motivációról, vagy a feloszlás gondolatáról írnak.
Alakulhattak volna másképpen is a dolgok?
– Igen, de így visszatekintve úgy érzem, hogy amit az Ozone Mamával elértünk, az szép és értékes időszak volt, mindannyian pótolhatatlan dolgokat tanultunk belőle. Aztán jött a koronavírus, ami még tovább nehezítette a helyzetet – de én egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra dalokat írok otthon. Nem tudok zene nélkül élni – így született meg a szólólemezem is.
Tartod valakivel a kapcsolatot a zenekarból?
– Igen, van, akivel tartom még a kapcsolatot, bár nem túl intenzíven – az élet külön utakra sodort bennünket. Mindenki a saját dolgával foglalkozik. Lehet, hogy valakiben maradt némi tüske, de az idő remélhetőleg ezeket majd elsimítja. Valahogy olyan ez, mint egy film, aminél már elértünk a stáblistáig – de ki tudja, lehet, hogy egyszer még készül belőle folytatás. Talán lesz egy második rész valamikor a jövőben. Maradt pár ötletem, dalkezdemények, amiket egyszer szívesen megvalósítanék – akár egy új felállással is.
Az imént Magyarországgal kapcsolatban a pozitív jövő lehetőségét említetted. Milyen világ van most itthon szerinted?
– Globálisan nézve úgy érzem, hogy épp baljós időket élünk. A koronavírus-járvány után egyfajta elkényelmesedett korszakba csöppentünk, ahol szinte minden azonnal és túlságosan könnyen elérhetővé vált – ez pedig az emberi kapcsolatokra máig mély hatást gyakorol. Egyre ritkábban találkozunk személyesen; inkább az online térben próbáljuk fenntartani a kapcsolatainkat.
A közös élmények helyét videók, algoritmusok és gyorsan fogyasztható tartalmak vették át. Mindeközben olyan, a globalizációt irányító háttérfolyamatok zajlanak, amelyekről alig tudunk valamit – és ez különösen nyugtalanító.
Mintha csak egy Philip K. Dick regényben élnénk. Valami olyasmi disztópikus jövőkép bontakozik ki épp előttünk, amit akár az író is megálmodhatott volna. Már csak az idegen bolygók kolonizálása és az időugrás hiányzik abból a palettából, amitől teljessé válna ez az alternatív valóság. Lehetne beszélni a politikáról, háborúkról, a globális feszültségekről, vagy az amerikai elnökválasztásról, de a lényeg számomra az, hogy az emberiség – szerintem – jelenleg rossz irányba tart. És bár most nem szeretnék ebbe mélyebben belemenni, őszintén aggódom Magyarország jövőjéért is – sajnos minden okunk megvan erre.
A My Jerusalem című dalod szövege azért feltesz pár erős kérdést.
– Jerusalem nem csupán Izrael fővárosának a neve – a jelentése szó szerint: „a béke városa”, és a hagyomány szerint az angyalok lakhelye is. A dalban ez a szimbolikus hely jelenik meg: egy hely, ahol egy ideig rendben mentek a dolgok, aztán jött egy vezetés, ami kiforgatta a közösséget az értékeiből – ellopott, eladott, tönkretett mindent. Bár nem kifejezetten kormánykritikus dalnak szántam, a történet könnyen párhuzamba állítható a jelenlegi politikai helyzettel. A szöveg valódi célja az elvágyódás, az, hogy végre békére leljenek az embereknek – különösen azok, akik hisznek a rockzene -, illetve a szólás szabadságában, és az egyenlőségben. A dolgozó és álmodozó emberekről szól, akik nem akarnak tovább az elnyomás és a kiszolgáltatottság foglyai maradni.
A punk- és rockzene a hetvenes és nyolcvanas években a lázadásról szólt. Aztán a kilencvenes évektől kezdve teljesen átalakult a mondanivaló, mintha az elmúlt évtizedekben nem lett volna mi ellen szembe menni – egészen mostanáig. Mégsem változott semmi, mintha nem érte volna el az ingerküszöböt az, ami itthon és a nagyvilágban történik. Nem láttunk az elmúlt években az utcákon a jogaikért tüntető tömegeket, nem látjuk, hogy az emberek kiállnának magukért, a zenében nem találunk itthon új Beatricéket, de külföldön sem találkozunk új Rage Against The Machine-ekkel. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?
– Az egész egy puding-állagú halmaz, nagy a bizonytalanság. Rengetegen foglalkoznak a kérdéssel, de úgy tűnik, senki sem tudja a pontos választ – pedig a hazai tudományos életben is vannak olyan szakemberek, akik abszolút releváns és átgondolt elméletekkel álltak elő. Ma 2025-ben például elképzelhetetlennek kellene lennie, hogy korlátozzák az egymástól eltérő szexuális identitású emberek szabadságjogait – mégis a minap egy jelentős megmozdulás hívta fel erre a figyelmet.
A szemünk előtt egyre inkább egy diktatórikus, szélsőséges nézeteket képviselő állam képe kezd körvonalazódni, és közben a társadalom ingerküszöbe még mindig fájdalmasan magas. Még az sem rázza fel az embereket, hogy a történelem szemmel láthatóan ismétli önmagát.
A legaggasztóbb talán az, hogy mindezt rendkívül ügyesen csinálják a hatalom birtokosai. Elég figyelmesen, óvatosan adagolják a szabadság illúzióját: még zenélhetsz, koncertezhetsz, el tudsz menni a kedvenc kávézódba, meg tudsz rendelni bármit az interneten. Adnak egy kicsit – majd szép csendben sokkal többet visszavesznek. Olyasmi technikával, ahogyan az illegálisan kiképzett harci kutyákat idomítják. Fájnak a dolgok, de még nem eléggé ahhoz, hogy valódi változást kényszerítsen ki a társadalom.
Mi a helyzet a zenével?
– Van egy elméletem, ami konteónak tűnhet, miszerint a rockzenét tudatosan próbálják háttérbe szorítani. A rock mindig is a lázadóknak, a munkásosztálynak és azoknak a hangja volt, akik kérdeznek, vagy kritikusan gondolkodnak – éppen azoké, akiktől a hatalom tarthat. A rockzene nyers, szókimondó és veszélyes közeg – és pont ezért kényelmetlen egy autoriter vezetésnek. Zenei szempontból is egyre aggályosabb a helyzet. A mainstream – egy-két kivételtől eltekintve – gyakorlatilag katasztrófa, különösen most, hogy a mesterséges intelligencia is belépett a zenekészítés világába. A Light Up My Darkness belső borítóján nem véletlenül szerepel a felirat: „No AI has been used in the making of this album” – vagyis az album elkészítéséhez nem használtunk mesterséges intelligenciát. Ezt fontosnak tartottam feltüntetni. Egy idő után olyan lesz ez szerintem, mint az ember, akinek egyetlen tetoválása sincsen. Ő lesz a furcsa, a renegát.
Egyenlőség és igazság
Meddig juthat el a lemez szerinted?
– Nem vagyok kimondottan racionális alkat – sokkal inkább álmodozó típus vagyok. Az előttem járó generáció talán rögtön azt kérdezné: ebből mégis hogyan lehet megélni? Engem viszont a számok sosem izgattak igazán, hiszen nem a megélhetésért zenélek. Már az is óriási dolog, hogy elkészíthettem ezt a lemezt – ha szabad így fogalmaznom, számomra ez a saját magnum opusom. Most végre sokkal kevesebb kompromisszumot kellett kötnöm, őszintén, szabadon lehettem önmagam. Nem azért írtam a dalokat, hogy megfeleljek másoknak, vagy hogy feltöltsek velük egy lemezt, hanem azért, hogy történeteket meséljek el, és örömet adjak azoknak, akik meghallgatják. Tiniként egy-egy nehéz pillanatban elindítottam egy Blind Melon-, vagy egy Alice in Chains-lemezt, és azonnal tudtam a dalok szövegeivel azonosulni. Bár nem vagyok nagy rajongója a Staind zenekarnak, de az It’s Been A While című dalukat egyszer egy traumatikus pillanatomban hajnalig hallgattam, könnyek kíséretében, a földön fekve, egy üveg whisky társaságában, – akkor valahogy az a dal óvott meg a teljes széteséstől.
Amikor egy dallal vagy egy dalszöveggel teljesen azonosulni tudsz, az az egyik legszebb dolog a világon.
Én mindig is azokat a zenéket és filmeket szerettem, amelyek nehezek – de éppen ezért emberiek.
Például?
– A Testvérbosszú egy klasszikus B-kategóriás film, két ír származású bostoni munkásról szól, akiknek elege lesz abból, hogy a várost az olasz és az orosz maffia uralja, és úgy döntenek, hogy szembeszállnak velük. A két főszereplő kezére az equitas és veritas, vagyis az egyenlőség és az igazság szavak vannak tetoválva – ezek az értékek számomra is rendkívül fontosak. Vágyom arra, talán naivan, hogy ne legyen korrupció, hogy a magukat felsőbbrendűnek tartó vezetők ne lopjanak. Hogy a társadalmat a háttérből ne irányítsa/sanyargassa semmiféle maffiaszerű hatalmi hálózat. Számomra az egyenlőség és az igazság nem csak elvont szavak – hanem olyan alapelvek, amelyek mentén szeretnék élni és alkotni.
Hatalmas lemezgyűjtő vagy. Milyen albumok kerültek mostanában célkeresztbe?
– Kitaláltam magamnak egy sajátos koncepciót: csak olyan lemezeket veszek meg, amelyek nem elérhetők Spotify-on, vagy pedig valamilyen régi, ritka kiadásban jelentek meg (persze ezt később a gyűjtőszenvedély felülírta). Teljesen ráálltam a hetvenes évek olyan – főleg a déli-államokból ismert – soul előadóira, mint Marvin Gaye, Otis Redding, Sam & Dave, egy olyan időszakra, amikor az Egyesült Államok történelmében felerősödtek a fekete polgárjogi-mozgalmak, és a zene ennek szerves részévé vált. Ez a korszak mindig is mélyen érintett.
Ellátogattam Martin Luther King egykori otthonába Georgia államban, láttam Elvis szülőházát Mississippiben, átutaztam Alabamán, ahol az amerikai polgárháború után a Ku-Klux Klan-mozgalom indult, de jártam a Tennessee-állambeli Memphisben és Nashville-ben is, mely városok számomra zenei zarándokhelyek.
Nemcsak hallgatom ezt a zenét, hanem próbálom megérteni azt a világot is, amelyben született. Számomra ez nem csak hobbi, hanem életforma.
Mik a legfrissebb felfedezéseid?
– A korai soul- és Motown-felvételekben egészen elképesztő gitárjátékok hallhatók. Sokszor fehér zenészek játszották a torzított gitárokat, amelyekre aztán ráépült a fekete vokál – és ez a különleges keveredés adott ennek a zenének egy sajátos, már-már misztikus hangulatot. Ezt a kicsit spooky, kicsit gótikus stílust különösen közel érzem magamhoz – akárcsak az amerikai irodalomban a déli gótikát, William Faulknert és a hozzá hasonló írókat. Most már azt is értem, hogy sokszor honnan merített például Mark Lanegan. A könyvében persze azt írja, hogy eleinte Styxet és Bostont hallgatott – de az I’ll Take Care of You című feldolgozás albumán egyértelműen olyan, kevésbé ismert ír folk- és gospel-szerzők dalai köszönnek vissza, akik mélyebbről jönnek. Itthon ezek a dalok tényleg a réteg rétegének a rétegei. Mintha pástétomos csigát tálalnának szufléval a tetején – a sima marhasült helyett. (nevet)
Mindig óriási lelkesedéssel beszélsz az Egyesült Államokról. Jó neked itt?
– Nem tudom biztosan. Nagyon vonz Amerika, legalább egy ideig szívesen élnék ott – de felmerül bennem a kérdés, hogy ott bevándorlóként dolgozó emberként maradna-e időm és energiám a zenélésre?
Van ugyanakkor valami különös kihívás és szépség abban, hogy amerikai-hangulatú zenét csinálok Európa közepén.
Amíg itt, a saját mikrokörnyezetemben, a barátaim körében megtalálom azt a közönséget, akik értik és átérzik a dalaimat, addig boldog tudok lenni. Ettől függetlenül szinte napirendi téma nálunk a külföldre költözés, ami a fentebb említettek miatt talán nem is annyira meglepő. Lehet, hogy egyszer tényleg eljön az a pont, amikor összepakolunk, és új életet kezdünk máshol.
Mi következik most?
– A lemezbemutató számomra egy igazi csoda volt. A koncert után olyan boldogság és eufória töltötte meg a színpadot, hogy szinte magától értetődően kezdtünk beszélgetni a folytatásról. A ritmusszekcióval már meg is állapodtunk abban, hogy zenekarként szeretnénk továbbmenni ezen az úton. Elöljáróban annyit elárulok, hogy lesznek még újabb arcok is a „Bigfoot Preston Motorosklubban”. Akik a Light Up My Darkness-lemezen közreműködtek, akikkel együtt álltam színpadra, illetve akik folytatják velem a jelenlegi felállásban – mind olyan kiváló zenészek és egyben csodálatos emberek, akiket szívből kedvelek és nagyon tisztelek. Valami egészen különleges kötődés, erős összetartás és baráti szeretet alakult ki közöttünk, ami számomra felbecsülhetetlen érték. Szívesen játszanék külföldön is – legyen szó Pozsonyról, Bécsről, vagy akár távolabbi városokról, de leginkább olyan helyekről, ahol ezt a fajta country-rock zenét kedvelik. Szerintem a többiek is nagyon élnének egy-egy kiruccanást!
_____
__
