Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején a műfaji határok kezdtek elmosódni a rockzenében. A zenei újságírás kétségbeesetten próbált új címkéket gyártani, hogy értelmezze ezt a hibridizációt. Olyan képlékeny, gyakran vitatott elnevezésekkel próbálkozott, mint a nu grunge, a post-grunge vagy akár a mainstream nu metal. Filozófiai gondolatkísérlet – avagy a műfaji címkék „létjogosultsága”. Kiss Ákos cikke.
Zeneipari skatulyák és generációs zajok
Korosztályom tagjai zenei szempontból nagyjából a grunge indulásakor / virágkorában szocializálódtak, de a 2000-es évekig meghatározó zenekarok és műfajok ugyanúgy a kedvenceik közé tartoznak. A minap egy podcast hallgatása közben megragadt bennem egy gondolat: mi is tulajdonképpen a Godsmack? Hova lehetne besorolni a zenekart? Nu metal vagy inkább nu grunge?
A műfaji címkék a zenei újságírásban (és általában a kritikai diskurzusban) leginkább kommunikációs eszközök. Arra szolgálnak, hogy rövid úton közvetítsenek valamit a hangzásvilágról, attitűdről, célközönségről. Ezért nem feltétlenül kell „tiszta” zenei kategóriának lenniük.
A nu grunge sem az, inkább egy retorikai rövidítés, amely segít a közönségnek viszonyítani, ha úgy tetszik, egy kritikai állásfoglalás, amely gyakran pejoratív színezetet kap (lásd Nickelback és a „zeneipari grunge-klón” narratíva esetét).
A műfaji besorolás persze lehet éppen egy zeneipari címke is, amit a kiadók és a médiumok hoznak létre a fogyaszthatóság növelésére. Maga a „grunge” kifejezés is ezért honosodott meg a világsajtóban, amikor Kurt Cobain három gitárkvinttel szembefordult a tupírozott hajú glamrockerekkel (pedig – mint tudjuk – a grunge ötlete eredetileg a tinédzser Mark Armnak volt köszönhető).
Ha egy fokkal mélyebbre megyünk: a műfaji skatulyák ideológiai és társadalmi konstrukciók – nemcsak zenei jellemzők alapján léteznek, hanem szociológiai, ideológiai mezőkben is. Punk, rap, blues, eurodisco – minden könnyűzenei műfajnak volt egy jól meghatározható kiindulási lokációja, mondanivalója, öltözködési jellegzetessége, ellenkultúra-jellege. Általában egy adott generáció frusztrációinak kifejezése – pszichológiai szakkifejezéssel élve: posztkonzumerisztikus düh – volt az adott stílus és időszak középpontjában.
A grunge esetében ez a társadalmi pozíció főként a fehér amerikai alsó-középosztály fiataljait jelentette.
A ’90-es évek második felében felbukkanó nu grunge (vagy nu metal?) zenekarok – mint például a Creed vagy a Godsmack – létjogosultsága nem zenei eredetiségükben keresendő, hanem abban, hogy milyen mondanivalót képviseltek egy adott korszakban, és ezekre milyen válaszokat adott a média és a közönség.
Soundgarden light – avagy a nu grunge paradoxona
A zeneipari címkék és skatulyák gyakran utólagos racionalizálások – csak egy bizonyos idő elteltével kapják meg az őket megillető jelentést és kontextust. Ma már úgy beszélünk a „grunge”-ról, mintha valami jól körülírható stílus lenne, de a ’90-es évek elején ez még képlékenyebb dolog volt. Ugyanez történik a „nu grunge” kifejezéssel is: egy utólagos eszköz arra, hogy a 2000 körüli időszak zenei túltelítettségében és sokszínűségében valamit rendbe tegyünk.
A nu grunge hangzásvilága érdekes keveréke a korai grunge hagyományainak, valamint a későbbi mainstream rock- és nu metal elemeknek. Leginkább a ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején vált népszerűvé, és olyan zenekarokat társítanak hozzá, mint a Creed, a Godsmack, a Puddle of Mudd, a Staind – vagy akár a korai Nickelback. Velük párhuzamosan megjelentek a rap- és funky elemekből építkező nu metal produkciók – mint a Korn vagy a Limp Bizkit –, nem sokkal később pedig már a hibrid hangzásokkal kísérletező nu metal bandák, élükön a Linkin Parkkal.
Ebben az időszakban a nu metal és a nu grunge kifejezéseket sok esetben rokonértelmű kifejezésként használta a korabeli rocksajtó.
A kérdés az: mi a felelőssége a zenei újságírásnak ezek használatában? Segítenek a címkék, vagy csak leegyszerűsítenek? Mi veszik el, ha csak címkék mentén gondolkodunk?
A nu grunge hangzás főbb jellemzői: grunge hatású riffek, de letisztultabb tálalásban; a torzított gitárhangzás gyakran Alice in Chains- vagy Soundgarden-szerű, de jóval kommerszebb, sterilizáltabb. A zenei struktúra sokkal kiszámíthatóbb: általában verze–refrén–verze–bridge–refrén formát követ. A súlyos riffek megtartása mellett a refrén dallamossága és a rádióbarátság vált prioritássá.
A dallamos, epikus ének – már-már klerikálisan emelkedett hangvétel; a vokálstílus sok zenekar esetén mély, patetikus, néha gospelbe hajló. A torokhangos, szenvedélyes előadásmód megmaradt, de kevesebb volt az irónia vagy a nyersesség, ami a klasszikus grunge egyik alapvonása volt.
DIY kontra hangmérnöki precizitás
A grunge do it yourself-esztétikájával szemben itt a hangmérnöki precizitás érvényesül hatalmas dobsounddal és erősen kompresszált gitárokkal. A hangzás sokszor „metálosodik”, de nélkülözi a komplexitást – sokkal inkább zenei dinamikai hatással operál. Ez az erős verze–elszállós refrén recept a Nirvana óta ismert; a kérdés csak az, ki milyen hangszerelésben használja.
A klasszikus grunge középpontjában a kiábrándultság, a cinizmus és az egzisztenciális nihil állt (lásd: Nirvana, Pearl Jam). A nu grunge ezzel szemben inkább a belülről megélt fájdalmat vagy a vallásos–spirituális felemelkedést hangsúlyozza – lásd a Creed, a Staind, vagy kicsit később a Skillet dalait –, de ettől a mondanivalótól egyáltalán nincs messze a Linkin Park vagy akár a Bullet for My Valentine szövegvilága sem.
A nu grunge hangzás tehát nem újított radikálisan, hanem inkább a grunge egy emészthetőbb, üzletiesített, introspektívebb verzióját teremtette meg.
A nyers, lázadó energiák helyett inkább az érzelmi intenzitás és a könnyen befogadható dalstruktúrák dominálnak benne.
A nu grunge hatása a mai modern rockzenére indirektebb, mint mondjuk a klasszikus grunge-é vagy a brit indie rocké, mégis meghatározó nyomokat hagyott. Nem feltétlenül műfajként él tovább, hanem inkább stíluselemek, produkciós megoldások és érzelmi tónusok formájában.
Hogyan formálta ez az egy (vagy két) stílus a mai rockzenét?
A nu grunge megteremtette annak modelljét, hogyan lehet a súlyos gitárzenét úgy tálalni, hogy az a mainstream rádiókban is működjön. Ezt az egyensúlyt sok mai zenekar is használja – Shinedown, Breaking Benjamin, Three Days Grace: mind a 2000-es évek elején indultak, és ma is sikeresek. Az ő hangzásviláguk egyértelmű örököse a nu grunge, a post-grunge és a nu metal hagyományainak, de például a Bring Me The Horizon későbbi korszakaiban is viszonthalljuk ezt a súlyos, de énekközpontú formulát.
A nu grunge/metal vokális stílusa a „szenvedő férfi” archetipikus hangját tette uralkodóvá.
Hiába: a kitetovált, sebzett gitáros fiú-avatar a mai napig működik a tinilányoknál. Ez a „sebzett, de hősies” énekstílus visszaköszön az Imagine Dragons vagy a Nothing More dalaiban is – még ha esetükben nem is gitárcentrikus zenékről beszélünk. A Spotify rockplaylistjeinek jelentős része ilyen előadókból áll – az alternatívból a mainstream rock soundjává vált.
A nu grunge/nu metal egyik hatása, hogy jó időre lemosta a rockzenéről a grunge lo-fi esztétikáját. A Turnstile-t és az alterrock világ irányváltásait figyelve azonban lehet, hogy lassan visszaköszön majd ez a trend is.
A nu grunge egy ideig a „műanyag rock” szinonimája volt (különösen a Nickelback miatt), de a 2010-es évekre a zeneipari cinizmus is átalakult. A mai fiatal előadók már nem pironkodnak a stadionhangzás miatt – sőt, kifejezett cél, hogy jól szóljanak TikTokon és Spotify-on is. Az önazonosság helyett a hatásosság került előtérbe: a nu grunge az előfutár volt, a nu metal pedig azóta is jól működő receptként szolgál.
Összegzés
A grunge és a nu metal/nu grunge stílus hangzása mára már „klasszikusnak” számít: megalapozta azt a közérthető, érzelmes, mégis súlyos rockhangzást, amit az aktuális mainstream modern rock képvisel. Lehet, hogy a nevével ma már nem villog senki, de a sounddesign beépült a rockzene DNS-ébe.
___
