Exkluzív interjút adott a HammerWorld magazinnak a nyár elején Dave Wyndorf, a Monster Magnet frontembere. A beszélgetés során szóba került, hogy a legendás énekes/gitáros/dalszerző hogyan látja, milyen hatással volt a grunge előretörése a Monster Magnet pályafutására. A beszélgetésből egy rövid részletet közlünk. Az interjút Pintér Miklós készítette.
Többször is jártál a Monster Magnettel Budapesten, és van itt egy érdekes dolog. A Cobras and Fire című redux album She Digs That Hole című dalának új verziójában azt énekled: „The next stop is Budapest, to get our special guest”. Az említett különleges vendég pedig egy magyar lány. Mi történt itt nálunk, ami miatt dalba kellett foglalnod a találkozást?
„Sajnos nem oszthatok meg veled mindent, mert komoly bajba kerülnék, ha elmondanám a részleteket! (nevet) Igen, volt egy magyar lány, aki nagyon érdekelt engem. Folyamatosan ő járt az eszemben, de sehogy sem tudtunk összefutni valamiért. Azt reméltem, talán ő is pont Budapesten lesz a koncertünk idején. Aztán amikor új szöveget írtam a dalhoz, beugrott, hogy nagyon jól hangzana, ha beemelném őt az egyik versszakba. A ’special guest’ / ’Budapest’ rímpár ráadásul nagyon megtetszett. A többi részlettel viszont tényleg nem untatnálak.” (nevet)
Vannak egyébként bármilyen emlékeid a budapesti koncertekről?
„Imádom Budapestet, sok időt töltöttem már nálatok. Imádom az utcákat, az embereket, a közönséget, de azt különösen kedvelem bennetek, hogy mennyire szeretitek a rockzenét. Arra a hajóra is emlékszem a Dunán, meg az öltözőre a hajó végében, ahol régi műszerek voltak mindenfelé. A közönség ott például nagyon élte a bulit és én annyira szeretem ezt. Sok barátom él nálatok, alig akartam tovább állni legutóbb. Legközelebb jó lenne maradni még egy kicsit Budapesten.”
Ugorjunk egy kicsit vissza az időben. Az első nagylemezetek, a Spine of God 30 évvel ezelőtt, 1991 decemberében jelent meg. Pár hónappal korábban jöttek ki a grunge-korszak legfontosabb lemezei, a Ten, a Nevermind és a Badmotorfinger. Akkor már tudni lehetett, hogy a következő nagy dobás Seattle lesz. Milyen irányba befolyásolta ez a Monster Magnet karrierjét, segített vagy gátolt benneteket a grunge térnyerése?
„Hatalmas hatással volt a karrierünkre! Megkaptuk a lehetőséget, hogy aláírhassunk egy nagykiadóhoz. Na, nem azért, mert úgy szóltunk, mint egy grunge banda, hanem mert a zenei környezet változásnak indult. A grunge meglepte a nagykiadókat, és olyan együtteseket szerződtettek le, mint a Mudhoney vagy a Soundgarden. Ezek a zenekarok egyébként rám is óriási hatással voltak, imádtam őket! A hangzásunk különbözött az övéktől, olyanok voltunk mellettük, mint egy régi rockbanda. A nagykiadók emberei egyszer csak megjelentek a koncertjeinken. Pontosan tudom, hogyha nem lett volna grunge, ezek az arcok soha az életben nem jöttek volna le megnézni minket. Figyelemre sem méltattak volna! Boldogan elvoltak a hajmetal zenekaraikkal. Nagyon gyorsan történt minden. Az egyik pillanatban még Poison, Cinderella és hasonló zenekarok dalai szóltak a rádiókban, erre jött a grunge, ami totálisan mást hozott hangzásban meg minden másban is. A kiadók pedig azt mondták, ha a Soundgarden meg tudta csinálni, akkor talán a Monster Magnetnek is sikerülhet. Nagyon szerencsésnek érzem magamat, amikor visszagondolok erre az időszakra.”
A Soundgardennel turnéztatok is később, de ami érdekesebb, hogy van egy furcsa párhuzam Chris Cornell és a te gyerekkorod között. Te félénk voltál, abszolút nem volt meg benned a rocksztár attitűd, ő pedig komoly pánikbetegséggel küzdött, emiatt nem mert kimenni az utcára, így barátai sem lehettek igazán. Mit gondolsz, mi lehet az oka, hogy mindezek ellenére később mindketten a színpadon találtátok magatokat?
„Az én sztorim csupán annyi, hogy megpróbáltam olyan sokáig tizennégy éves maradni, amilyen sokáig csak képes voltam rá. Az egyetlen dolog, amit igazán élveztem csinálni, az egyetlen, amiben tényleg jó voltam, a zene volt. De csak színleltem, hogy rocksztár vagyok. Mintha egy játék pörgött volna a fejemben azért, hogy segítsen leküzdeni az idegességemet a színpadon. Aztán, ahogyan haladtunk előre az időben, azt vettem észre, hogy a játék kezd valósággá válni. Azt mondtam magamban: hoppá, az élet a kezét nyújtja felém! Nagyon furcsa volt az egész. Fejbe kólintott, de egyáltalán nem volt rossz. Aztán egy ponton rájöttem, hogy nem maradhatok örökké ugyanaz a kissrác. Kölyökként azt játszottam, hogy én vagyok Peter Parker, én voltam Pókember. És ez akkor nagyon boldoggá tett. De örökké nem csinálhatsz úgy, mintha még mindig gyerek volnál!”
__
Az interjú a HammerWorld magazin júniusi számában (2021/6, No.335, Powerwolf-borító) volt olvasható!
