Vannak együttesek, amelyek – legyenek bár a fősodor közelében – valamiért nem keltik fel a szélesebb tömegek figyelmét; akik hírnév helyett inkább megbecsülést vívnak ki maguknak. És ez jól is van így. Bíró Máté cikke az Eleven 2003-ban megjelent, csodaszép és különleges Howling Book című albumáról.
Egy különleges zenekar csendes búcsúja
Az Eleven a kilencvenes évek egyik jelentős amerikai zenekara volt, egészen 2008-ig. Los Angeles West Hollywood-i közegében éltek, és szoros kapcsolat fűzte őket Flea-hez, Anthony Kiedishez, Jack Ironshoz, Hillel Slovakhoz, illetve Slashhez. Életművük arról tanúskodik, hogy fokozatosan emelkedtek ki közvetlen környezetük és koruk zenei átlagszínvonalából, művészetükbe pedig sok mindent átörökítettek egykori hazáik – Dél-Amerika és Kelet-Európa – zenei világából.
Szűk két évtizedes működésük elismerését nemcsak az jelzi, hogy a következő generációk újra és újra felfedezik őket, hanem az is, hogy olyan előadókra gyakoroltak elvitathatatlan hatást, mint a Queens of the Stone Age, Chris Cornell, Mark Lanegan, közvetett módon pedig a Red Hot Chili Peppersre és a Pearl Jamre is.
Nehéz dolga van viszont annak, aki legutolsó, Howling Book című albumukról szeretne átfogóbb írásokat találni.
Bár Natasha Shneider, Alain Johannes és Jack Irons egykori triójának világszerte sok rajongója van, akik szívesen hozzászólnak az együttes számaihoz és videóihoz, kiemelve, milyen különleges és egyedi zenei együttműködés ért véget Natasha Shneider 2008-ban bekövetkezett halálával (amely egyúttal a zenekar megszűnését is jelentette), az alaposabb és szakmaibb visszajelzéseket nyújtó írások száma mégis elenyésző.
Az Eleven öt stúdióalbumot jelentetett meg, turnézott a Soundgardennel, a Taddel, a Pearl Jammel és a Red Hot Chilivel, de nem igazán reklámozta magát: mindössze öt számukhoz készült videóklip (Rainbow’s End, Crash Today, Reach Out, Why?, No, I Know).
Lemezeiket hosszú ideje korlátozottan, vagy egyáltalán nem lehet beszerezni – még online sem –, és zenekart népszerűsítő anyagokat (pólókat, felvarrókat, posztereket) sem terjesztettek. Visszafogottabb módját választották az érvényesülésnek: a zenében teljesedtek ki, a sok szereplés mellett pedig figyelni tudtak zenésztársaik hívásaira.
*
A kezdetek
„Kilenc országban éltem már – ilyenkor új nyelveket tanul az ember, az pedig kéz a kézben jár a zenével. Mindig is szerettem alkalmazkodni és tanulni a környezetemtől.” (Alain Johannes)
Alain Johannes közvetlen felmenői közt találunk románokat, oroszokat, osztrákokat, chileieket; a művész élt Svájcban, Chilében, iskolás kora óta pedig Los Angeles az otthona. Natasha Shneider egy lett muzsikus családban született, Rigában, majd Amerikába költözése után, a hetvenes évek végén a Black Russian zenekarban játszott, mellette filmes szerepeket vállalt.
Kettejük élete és zenei pályája a nyolcvanas évek közepén fonódott egybe.
Amikor Johannes Anthym, majd What is This? nevű zenekarából Flea, Hillel Slovak és Jack Irons a Red Hot Chilihez csatlakozott (majd a dobos később a Pearl Jamhez is), Alain Natashával megalakította a Walk The Moon nevű együttest, aztán 1990-ben az Elevent, melynek legtöbbet népszerűsített számai a Saturday Night Live-ban is előadott Reach Out, a Seasick of You, illetve a Why? lettek. (Utóbbit a zenekar néhai barátja, Frank Zappa, illetve Kurt Cobain váratlan halála ihlette.) Az együtteshez olykor-olykor visszatért Irons, távollétében viszont a zenekar dobosi teendőit Greg Upchurch és Matt Cameron látta el (lásd a Thunk c. albumukat).
Az Eleven működésének meghatározó életeseménye volt, hogy összebarátkozhattak és együttműködhettek a Soundgarden tagjaival, majd nyitó zenekaruk lehettek a ’94-es és ’96-os észak-amerikai turnéjukon. Sőt: Natasha Shneider klavineten (!) közre is működik a Superunknown album Fresh Tendrils című számában, Matt Cameron pedig az Eleven Thunk című lemezére négy szám (Why?, Seasick of You, Big Sleep, No Ground) dobtémáit játszotta fel.
1994 sokkja és a Soundgarden 1997-es feloszlása után egyre érezhetőbbé vált, hogy Seattle addigi tágas és élettel teli zenei világa lassanként átalakul-beszűkül, az új évezred közeledtével pedig másfajta rockzenék kerülnek az érdeklődés homlokterébe.
Johannesék ekkoriban új albumuk, az Avantgardedog véglegesítésén dolgoztak; 1998-ban azonban a lemez meglévő anyagát egy időre félretették, és teljes erejükkel-figyelmükkel a Soundgarden felbomlása utáni zenei űrben a továbblépés lehetőségeit kereső barátjukra, Chris Cornellre összpontosítottak, támogatva őt önálló zenei ötleteinek kidolgozásában. Nem volt pontosan meghatározott céljuk, sem ütemtervük. Mindössze néhány dalkezdeményről volt szó, amelyekben megláttak valamit, amit a Soundgarden tagjai már nem (talán még Cornell sem teljesen), és amellyel kapcsolatban úgy érezték: szívesen foglalkoznának velük.
Az elvonulás időszaka volt ez, amikor minőségi időt tölthettek hármasban Natasha és Johannes (a néhai 11AD stúdiónak is helyet adó) közös otthonában: pihenhettek, kikapcsolódhattak, önfeledten zenélhettek. Hármójuk együttállásában egy rendkívül termékeny, zenei felfedezésekben gazdag légkör bontakozott ki; olyan, aminek művészi eredményére, az Euphoria Morningra (1999) később is büszkék lehettek.
Különösnek hat, hogy ez után a „diadal” után további közös lemezt már nem jelentettek meg. Szoros barátságuk ugyan mindvégig megmaradt, de Cornell is, az Eleven is eltérő célokkal, külön szakmai nyomvonalakon folytatták tovább a zenélést.
2000-ben Johannesék kiadták a korábban félretett Avantgardedogot, amely méltó folytatása volt ugyan a zenekar öt évvel azelőtti nagylemezének, a Thunknak, mégsem számított jelentősebb zenei mérföldkőnek önmagukhoz képest. Josh Homme felkérésére aztán előbb a Desert Sessions, majd a Songs for the Deaf felvételein működtek közre, 2003-ban pedig elkészültek az életművüket lezáró (és azt betetőző) lemezükkel, a Howling Bookkal.
Howling Book
…amelynek különlegessége, hogy nem közvetlen folytatása a zenekar addigi munkájának. A két Eleven-album (Avantgardedog és Howling Book) közt mintha hiányozna egy „fejlődési szakasz”, zenei átmenet. Ha összevetjük ezt a két lemezt (melyek „papíron” három, gyakorlatilag kb. 5-6 évnyi különbséggel keletkeztek), majd pedig meghallgatjuk az Euphoria Morningot, érzékelhetővé válik, milyen zenei teljesítmény jelentette az Eleven számára a valódi szintlépést.
Hogy a Howling Book legközelebbi zenei-szellemi rokona nem a saját korábbi albumuk, hanem a Soundgarden énekesével közösen felvett anyag volt. De visszafelé is igaz: Cornell lemezének ugyanis – letisztultságát és egységességét tekintve – nincs méltó zenei párja a saját szólólemezei közt.
A Howling Bookot először hallani, és a két album közti rokonságot felfedezni olyasmi élmény, mint évtizedek múltán rálelni egy elfelejtett ajándékunkra.
Meghallgatva újra átérezhetjük az első Cornell-szólóalbum összetéveszthetetlen atmoszféráját, jellegzetes, olykor barokkosan elegáns, az átlagos rockzenén túlmutató, már-már a klasszikus zene összetettségével és mélységével bíró, olykor kelet-európai gyökerű zenei világot, amiből süt, hogy valamilyen egyszeri együttállásból született.
Ez tehát a zenekar legutolsó lemeze, egyben az életmű megkoronázása. Alain Johannes egy 2024 januárjában készített videóinterjújában felelevenítette az album készítésének rendkívüli légkörét: „Különleges időszak volt, mert az Euphoria Morning megjelenése után Jack [Irons] visszatért a Pearl Jamből hozzánk, az Elevenhez. Rick Markmann átvette a basszusgitárosi teendőket, amit addig Natasha látott el. A 2000-es évek elejének ígéretekkel teli légkörében ismerkedtünk meg Josh Homme-val, neki köszönhetően közreműködhettünk a ‘Desert Sessions’, illetve a ‘Songs for the Deaf ‘albumok (és az azt promotáló turné) létrejöttében. Nagyon kreatív időszak volt. A Howling bookot otthon, a 11AD stúdióban vettük fel.”
Korábban Johannes a Grungery-nek adott interjújában említette: „mindez [Jack visszatérése] valahogy olyan energiát adott a dolognak, mint amit korábban az Euphoria Morning készítésekor éltünk meg. Jacket gyerekkorom óta ismerem, így három, egymáshoz nagyon közeli barát alkothatott újra egók nélkül, pusztán a zene szeretetéért.”
A lemez nyitódala, a Show Me Something 4:34-nyi játékidejében az Eleven tagjai felvonultatják jellegzetes stílusjegyeik első rajvonalát: a lemezt indító gépdob ugyan nem sok jót sejtet, de szerencsére a folytatás kárpótol bennünket. A dal csupa mozgalmasság, izgatottság, amelyben a karakán elektromos gitár az akusztikus szivardobozgitárral, a kétezres évek gépdob hangzása Jack Irons sújtásaival, a mediterrán ritmusok a rock zakatolásával, illetve a női és a férfi szólamok egymással feleselnek, olykor pedig harmonikusan együttműködnek.
Johannes Brian May-t idéző gitárhangzása, virtuozitása, Natasha billentyűs játéka, valamint szenvedélyes, nagy hangterjedelemmel bíró, igéző hangja – kettejük sajátos zenei világa már itt, rögtön az első számban megmutatkozik.
Ha volt olyan zenedarab, amely engem már első megszólalásakor lenyűgözött, az a lemez második száma, a Flow Like a River volt. Ennek a lassú léptű, rendkívül erős dalnak helye lenne a legismertebb rockszámok között, melyet rongyosra illik hallgatni. (Öt évvel később a Greg Dulli vezette The Gutter Twins is feldolgozta.) A Flow Like a River komoly bizonysága annak, milyen karakteres hangja volt Natasha Shneidernek. (Amiből az Euphoria Morning csak keveset mutat meg: a When I’m Down, a Wave Goodbye című dalokban csak néhány sort énekel. Hangtextúrájának piafi színvonalát és minőségét azon az albumon leginkább a Can’t Change Me francia nyelvű változatából, a Howling Bookon pedig az általa énekelt „dalfüzérből” lehet kihallani, lásd később.) A refrén előtt (0:50–1:10 között hallható) résznél jól füleljünk: ez a váltásmód és dallammenet ismerős lesz! Mégpedig éppen a Natasha fejéből kipattant (és az Euphoria Morningon szereplő) Pillow Of Your Bones című szám katartikus és kísérteties váltásából (egész pontosan a szám 3:13 és 3:25 közti részére gondolok), ami előtt közvetlenül Cornell azt énekli:
„Even though the truth can burn inside or fall behind
I will wander through your open mind
And you will find no lie can hide”
A Simple Kiss a lemez egyetlen akusztikus és visszafogottan hangszerelt, mediterráneumot idéző dala, lírai hangulatának a refréntől Natasha igéző háttérvokálja ad keretet és valódi mélységet. Szövege alapján az album egyik vissza-visszatérő témája, a párkapcsolat(ok) dinamikája itt jelenik meg először. Ezt árnyalja és bontja tovább a következő, első hallásra igen becsapós You’re My Diamond című dal.
Blues riffje lassan baktat, amelyhez a dob is csak komótosan csatlakozik, majd ehhez a következő két verze-refrén páros is csak óvatosan adagolja a dinamikát, mígnem a szám közepére azon kapjuk magunkat, hogy a háttérvokál és a dob annyira felpörgette a számot, hogy szólóért kiáltunk, amely aztán meg is érkezik. Azt hinnénk, a dal ekkor éri el csúcspontját, de a valódi katarzist még csak most váltja ki igazán a szólóba bele-beleszövődő, gospelszerű női háttérvokál („Shine your glow on me”).
A Now Is The Word szerkezetét, dinamikáját, tematikáját és színvonalát tekintve méltó párja ennek a dalnak.
Jack Irons dobjátéka, valamint az Eleven titkos fegyvere, a theremin alkalmazása pedig mindkét szám esetében telitalálat.
Jellegzetes megoldásuk, hogy ahol már szólót várnánk, a hatást fokozandó egy visszafogottabb verzét játszanak, amelyet viszont nem az ének, hanem ez a sejtelmes hangú hangszer kísér.
A Kill Me No More, a címadó Howling Book, a Three Voices, a No, I Know vagy az I Will Drink It All javarészt Natasha Shneider számai; ezekben a sokszor kísérteties, legtöbbször az életbeni elakadásról, gyászról vagy tehetetlenségről szóló nehéz, de gyönyörű dalokban tárulkozik fel leginkább s nyújtja teljesítményének maximumát, aminek fényében érthetetlen, miért nem kapott nagyobb figyelmet a tehetsége. Ezek a dalok összetettségükben, atmoszférájukban egyértelműen az Euphoria Morning világát idézik; őket hallgatva a Flutter Girltől kezdve a Preaching to the End of the World-ön vagy a Follow My Way-en át egészen a Steel Rainig szinte bármelyik dal eszünkbe juthat.
Súlyos darabok ezek, amelyeknek töménységét az Eleven – helyes arányérzékkel – olyan további dalokkal oldja, mint a Now Is The Word, vagy például a vagányul szóló (és a bármelyik Queens Of The Stone Age-albumra illő) All My Friends, vagy éppen az előző album himnikusabb számait (pl. What Can I Do?, You’re Not Alone) idéző Hidden. Szükség is van erre az elosztásra, a Natasha és az Alain által énekelt dalok váltakoztatására, mert fogyaszthatóbb tőle a lemez.
Az énekesnő tematikájukban és gondterhelt lelki világukban egymással dalfüzért alkotó számai a Three Voices című dalhoz érve már töménynek hatnak együtt, eddigre elapaszt(hat)ják a Howling Book iránti legnagyobb rajongói lelkesedést is.
Jó, hogy Johannes dalainak vitalitása ellenpontozza a Natasha által énekelt dalok fájdalmát.
Összességében véve a Howling Book talán nem tökéletes, de érték- és időtálló alkotás, amelyhez – mint viszonyítási ponthoz – nagyon érdemes vissza-visszatérni. A számok kidolgozottsága legtöbbször aprólékos műgondra, valódi ötvösmunkára vall. Mindezekben nemcsak az Euphoria Morningnak vagy más seattle-i klasszikusnak, de valamennyi kortalan zenei felvételnek is rokona ez a lemez. Az Eleven emléke a nagy időn át is kedves marad, amiért értékálló felvétellel szerzett nekünk hosszantartó örömet.
Húszéves a Howling Book
A Howling Book megjelenésének 20. évfordulójára készülve, 2023-ban Alain Johannes és Jack Irons szerették volna azt méltóképpen megünnepelni. Mivel az album készítésének idejéből megmaradt három szám, melyek akkoriban végül nem kerültek fel a Howling Bookra (This Little Finger, Don’t Get Me Down, Rosebleed), és mivel a 2003-ban kiadott album játékideje 50 perc (vagyis túl hosszú egy bakelitlemezre), arra az elhatározásra jutottak, hogy az album teljes anyagát és a kiadatlan számokat egy dupla vinyl-en jelentetik meg. Erre került sor 2023. december elsején.
A kerek évforduló apropóján, 2024. január 11-én azonban az Eleven-rajongókat még egy meglepetés érte: a lemez No, I Know című száma klipet is kapott. A videó elkészítésére Alain Johannes régi barátjukat, a Burn The Witch vagy az If Morning Comes klipjét is jegyző Liam Lynchet kérték fel. A zenész így beszélt róla:
„Liam elképesztő, sokoldalú fickó: […] Elsősorban barátként kértem fel, és azt mondtam neki: válasszon a Howling Bookszámai közül egyet, és készítsen hozzá klipet. Mint mondtam, régóta ismerjük egymást, megannyi emlék fűzi őt is Natashához. Amikor mondta, hogy a No, I Know c. számra esett a választása, tudtam, hogy fantasztikus lesz. Csodálatos darab, amiben valami nagy rejtély és mély szomorúság lakozik, ugyanakkor valódi szépség is. Natasha hangja pedig gyönyörűen szól benne. [Liam] a videójával gyakorlatilag vizuálisan teljes egészében életre kelti ezt a dalt. A videó elkészítése – minthogy Liam régi barátságunk okán érzelmileg is érintett – számára sem volt könnyű. Szóval egészen el vagyok képedve, mert hihetetlenül szép videót készített; érezni, hogy szívét-lelkét beletette.”
*
Utóélet
A 2000-es évek zenei közönségének figyelmét már inkább az új évezred életérzéseire reagáló irányzatok, zenekarok kötötték le. Hiába jelentek meg a korábbi zenei felhozatallal színvonalukban egyenértékű előadók, albumok (elég a grunge-hoz köthető zenészekre és/vagy szólóalbumaira gondolnunk), azokra inkább csak az egykori rajongótábor kapta fel a fejét, a közízlés szerves részeivé már kevésbé válhattak. A változások ellenére az Eleven végül helyet és széleskörű szakmai elismertséget kapott a rockzene folytonosságában. Sajátos és jól felismerhető zenei világuk megteremtése mellett sokoldalú tehetségükkel, ösztönző erejükkel hathattak más zenészekre, zenekarokra.
*
„Az egyik legnagyobb küldetésem (volt), amikor [Natasha] halála után egyedül maradtam, hogy valahogy folytassam, sőt: létrehozzak valamit, ami folyton emlékeztet engem is, az embereket is, és ami megmutatja, mennyire megismételhetetlen, istenadta tehetség volt ő. Az efféle életmű könnyen elvész, hiszen nem annyira része a populáris kultúrának; folyton újra fel kell fedezni. Az Eleven tevékenységében az a hihetetlen, hogy még most is, az újabb generációk rá tudnak csodálkozni, tudnak kapcsolódni hozzá. […] Lehet, hogy ez a technikai tudásunknak is köszönhető, ugyanakkor vannak olyan énekesek, mint Natasha, Mark Lanegan, Chris Cornell, akiknek – énekeljenek akár frázisokról is – hangjukon tiszta művészet és szépség ragyog keresztül.” (Alain Johannes)
__
___
Eleven – Howling Book (LP)
Megjelent: 2003. január 1.
Kiadja: Pollen Records
Eleven:
Alain Johannes – ének, gitár
Natasha Shneider – ének, basszusgitár, billentyűk
Jack Irons – dob
Dallista:
- Show Me Something
- Flow Like A River
- Simple Kiss
- You’re My Diamond
- Kill Me No More
- Now Is The Word
- Howling Book
- All My Friends
- Three Voices
- Hidden
- No, I Know
- I Will Drink It All
__
