A pécsi Mutatis Mutandis azt mondja, zenéjüket az avantgrunge kifejezéssel lehet a legjobban leírni. A csapat első lemeze, a Harmincegy tavasszal jelent meg; Kiss Ákos meghallgatta és véleményezte a valóban a kilencvenes évek legjobbjainak hatását magán viselő albumot. Kritikánk.
„De rég szívtam rendes joe-t! Mire kijózanodtam, 2070 volt, és ott a jövőben a dalaidból egy se szólt…” – énekli Krúbi a Mirror Glimpse – BÁMM 2 című dalában. Nyilván nem annyira nehéz kitalálni, hogy mire gondolt a költő, amikor szarkasztikus módon beefelte a kortársait.
A Soundgarden, a Pearl Jam és a többi seattle-i banda klasszikus kiadványai hiába több mint 30 évesek, még ma is inspirálják az új generációk fiataljait. Felvételeiket és a grunge mozgalom üzenetét az idő sem fogja elhomályosítani, ahogyan Krúbi sem fogja soha negatív kontextusban énekelni róluk.
Az idén tavasszal megjelent Mutatis Mutandis nevű hazai zenekar kiváló példa a grunge gén továbbörökítésére: harminc körüli srácok, akik még meg sem születtek a seattle-i zenei színtér berobbanásakor, de még a kifulladásakor sem – egy, a kilencvenes évek elejére (és nagyon konkrétan a Nirvana zenei nyelvezetére és hangulataira) utaló debütáló lemezt tettek le az asztalra.
A „mutatis mutandis” egy latin nyelvű kifejezés, ami annyit tesz: a szükséges változtatások megtételével.
Ennél találóbb zenekarnevet aligha lehetne adni egy olyan csapatnak, amelynek zenéje akarva-akaratlanul is arról szól, hogyan lehet az előző évezred utolsó évtizedének nyers és zsigeri rockzenei világát átörökíteni egy olyan korszakba, ahol a gitárzaj már nem lázadás, pusztán csak háttérzaj.
A Mutatis Mutandis első nagylemeze azonban – minden egyértelmű eredő ellenére – sem tekinthető tiszteletkörnek, és nem is egy múltidéző muzeális darab; sokkal inkább egy generációs frusztráció naplója, amely a grunge örökségét alternatív és poszt-hardcore elemekkel gyúrja össze – és ezt a ma fiataljainak tálalja. A Mutatis Mutandis nem tribute a kilencvenes éveknek. Nem cosplay, nem revival, nem nosztalgiatúra.
Ez egy kortárs magyar rocklemez, amely azon ritkaságok között tartható számon, amelyek a grunge szemléletét viszik tovább: a kívülállóságot, valamint az energikusság és a düh kettősségét.
Ha a hangzást vizsgáljuk, akkor a lemez első másodperceitől érződik egy egyértelmű DIY ars poetica: itt nincsenek felesleges simogatások. A gitárok vastagok, de nem túlpolírozottak – ez a mai kor fémzenei divatjától elüt, de a grunge fénykorában szocializálódott hallgatók számára felüdülés.
A sounddesign inkább „pesti”, mint „budai”. Nagyon jól alátámasztja a dalok búskomor hangulatát: hideg és szürke, mint Seattle soha véget nem érő esőfüggönye.
A dobhangzás direkt, helyenként már-már stoner rockos, és a basszus sem bújik háttérbe – inkább a szerves egész része, amely előre taszítja a produkciót. Itt a sounddesign ugyanolyan fontos, mint maguk a dalok: azt is mondhatjuk, hogy a hangkép alátámasztja a produkciót, egyfajta külön hangszerként funkcionál. Érdemes megemlíteni Nagy Benjámin nevét, aki nemcsak hangmérnökként, hanem második gitárosként is sokat tett hozzá a végeredményhez a Dufla Ferenc (ének/gitár), Károly Levente (basszus) és Hegyes Tamás (dob) alkotta trió mellett.
A produkció legnagyobb erénye az a fajta megfelelési kényszer nélküli örömzenélés, amelynek egyenesági következménye ez a kissé koszos posztmodern, impresszionista és szánt szándékkal nem steril dalcsokor. Olyan, mintha a zenekar szándékosan hagyta volna bent az emberi hibákat – ez az egész kifejezetten jól áll neki.
A Mutatis Mutandis nem akar két és fél perces rádióslágereket gyártani. A dalok gyakran feszültebb dinamikákra épülnek, sokszor elengedve a klasszikus verze–refrén–verze formát.
Ezek az érzelmi hullámok – halkból hangosba, majd vissza le (el?)fojtottba – érezhetően a Nirvana- és az Alice in Chains-iskola vonalán mozognak, de akár a korai Radiohead vagy a Mudhoney is beugorhat hatásként.
A kilenc dal 35 percen keresztüli íve különösen erős: összeér a zene súlya és a lírai szövegek mélysége. Az mm című zárótétel pedig egy antislágeres anyag antikatartikus befejezése: nem felold, inkább csak kimondja, hogy nincs feloldás.
A mai hazai alternatív rockmezőnyben, ahol sok zenekar tudatosan a pop felé lágyul, vagy a nemzetközi trendeket követve a dallamos metal felé menekül, ez a lemez ritka középutat talált: intelligens, feszült, sötét, őszinte, mély, és még véletlenül sem akar populáris lenni.
A Mutatis Mutandis nem idézi a kilencvenes éveket, hanem megmutatja, milyen lenne a grunge, ha ma születne meg Magyarországon. A Harmincegy nem akar mindenkihez szólni – és éppen ezért fontos. Aki valaha is érezte azt a fajta szorongást és dühöt, amelyből a grunge ered, és amit zenével gyógyítani lehet, az ebben a hangkertben otthonra fog találni!
Pontszám: 10/10
__
Mutatis Mutandis – Harmincegy (Lp, 2025)
Megjelent: 2025. április 5.
Kiadja: szerzői kiadás
Mutatis Mutandis:
Dufla Ferenc – ének/gitár
Nagy Benjámin – gitár
Károly Levente – basszus
Hegyes Tamás – dob
Dallista:
- kréta-kék
- kati
- isten látja
- papírsebek
- hathat
- dobd felszínre – a titkaidat
- illatos
- ékezet
- mm
